"A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen."

Luc Besson-től sosem volt túl meglepő, hogy eszement, kicsit sem reális filmeket kreáljon, de hát ezzel együtt kell élni, a filmtársadalom ezzel együtt szerette/utálta meg.

Kezdeti időszakában, amikor még csak a szárnyai bontogatta, olyan neves alkotásokat hozott tető alá, mint a Nagy kékség, a Nikita, vagy 1994-ben a Léon, a profi.
Aztán persze akarva-akaratlanul minden rendezőnek és színésznek becsúszik egy-egy olyan szerep, amit a néző sehova sem tud tenni, és legszívesebben elfelejtene.
Az ő filmográfiájában számomra az Artúr és a villangók testesíti meg ezt a sztereotípiát. Amúgy az Adéle és a múmiák rejtélye című francia fantasy-val se túlságosan dicsekednék a mester filmjei közül.

Ezeken a hanyatlásokon túl kell esni, el kell felejteni, amennyira ez csak lehetséges, és gőzerővel folytatni a munkát, no nem a rosszat.

Egy kis boncolgatás után el is érkeztünk a Lucy című, 2014-es filmhez, Scharlet Johansson főszereplésével, aki még a leg**arabb karaktereket is olyan átéléssel tudja eljátszani, mintha Júliát játszaná.
Magyar embertársaim már nagyon várták Luc Besson új agymenését, amit csak azzal tudok kimagyarázni, hogy Johansson kisasszony és Morgan Freeman is elég népszerű kis hazánkban.

Lucy egy igen nagy és sok kérdőjellel rendelkező véletlen folytán egy kínai seftelésbe keveredik, ami pontosabban azt jelenti, hogy a hasán keresztül akarnak átjuttatni egy új drogot egy másik országba, néhány másik emberrel együtt.

A drog zacskója azonban egy ütés hatására kilyukad, aminek az a következménye, hogy Lucy falat mászik, más emberek gondolataiban turkál, és embereket repít fel a plafonra. Ez az egész film folyamán így megy, egészen addig, amíg el nem éri azt a bizonyos 100 százalékot. Merthogy eléri!!

A film igazi nagy hibája, hogy ennek a nőnek egyszerűen nincs ellensége. Oké, hogy itt van a japán maffia, akiknek ráadásul még fegyverük is van, de semmit nem ér egy olyan emberhez képest, aki az agykapacitása több mint 20 százalékát használja.

Továbbá azon már meg sem lepődünk, hogy Lucy karakterén kívül senki sincs normális módon kidolgozva, ahogy egy filmtől elvárandó lenne.
Teszem azt, itt a másik főszereplő, Norman professzor, akiről igazából semmit nem tudunk, azon kívül, hogy rengeteg évtizede foglalkozik az emberei agykapacitással. Ennyi.

Arról már ne is beszéljünk, hogy itt van még "Lucy szerelme" is, a rendőrfőnök, aki az egész szituációt csak a háttérből nézi, vagyis nem csinál semmit. Kérdem én, akkor miért is kell ez a karakter?

A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen.

Értékelés: 10/5,5

 

Megosztás a facebookon

"A sok nehézség ellenére a film elkészült, a kasszáknál ugyan nem tarolt, de a nézőknek azonban egy életre megváltoztatta a filmes szemléletét, amellett, hogy 1995-ben a Forrest Gump és a Ponyvaregény mellett nagyon nehéz dolga volt kibontakozni."

A remény rabjai a világ legjobb filmje. Nemcsak az IMDb és különböző fórumok felhasználóinak nagy része tartja így, hanem az egész világ. Nemrég a VOX magazin írt róla, így nem is nagyon firtatnám a keletkezését, ha olvastátok az újságot, azt is tudjátok, hogy a filmről eleinte azt hitték, hogy bukta lesz, csak a sok Oscar jelölés után futott be igazán. (Az is igaz, hogy az összes szobrocskát elhalászta tőle a szintén 1994-ben készült Forrest Gump).

A Remény rabjai Stephen King kisregényéből készült, aki úgy támogatta az akkor még ismeretlen nevű rendezőt, Frank Darabont-ot, hogy a regény jogaiért csupán jelképes egy dollárt kért.

Darabontról nem lehetne azt mondani, hogy termékeny rendező, de legalább ő a minőségre megy. Öt évvel a Remény rabjai után elkészítette a Halálsoron-t, a tévénézők pedig a The Walking Dead című sorozatból ismerhetik, mint megalkotó.

Nem tudom, kell e koptatnom a billentyűzetet a történet leírásával, de fiatalabb olvasóimnak azért dióhéjban elmondanám. A cselekmény kissé lassan és vontatottan indul be, amikor is megtudjuk, hogy Andy Dufresne-t, aki eddig bankárként dolgozott, elítélték, a felesége és annak szeretője megöléséért. 

Andy bekerül a Shawshank Redemption nevű börtönbe, ahol eleinte nem találja a helyét, pont úgy, mint a többiek, de aztán egy idővel később barátokra lel: egyike a Morgan Freeman által alakított színes bőrű Ellis Boyd, akit csak Red-ként becéznek a "lakók".

Olyannyira otthonasan érzi magát a börtönben, hogy az igazgatónak segít a pénzmosásban, lévén ő bankár, könyvtárat hoz létre, valamint segít egy fiatalnak letennie a vizsgáját.

A börtönben tehát telik-múlik az élet, egy-két intézményfüggő is felbukkan a történetben, de a lényeg az, hogy egy olyan alkotást látunk, amin látszik, hogy az elejétől a végéig igen is rengeteg időt szántak rá, annak ellenére, hogy Darabont akkor még igen híján volt a tapasztalatokban.

Egyébként több neves színészt is megkértek, hogy játssza el Andy szerepét, mielőtt még megtalálták volna Tim Robbins-t, de azok nem fogadták el, mert féltek, a kezdő rendező nem tudja kordában tartani a filmet.

A sok nehézség ellenére a film elkészült, a kasszáknál ugyan nem tarolt, de a nézőknek azonban egy életre megváltoztatta a filmes szemléletét, amellett, hogy 1995-ben a Forrest Gump és a Ponyvaregény mellett nagyon nehéz dolga volt kibontakozni. 

Értékelés: 10/10

Megosztás a facebookon