"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."

 Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.

A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.

A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.

A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.

Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.

Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.

Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.

Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.

Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.

Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.

Értékelés: 4/10

Megosztás a facebookon

"Minden lehetséges módon kapcsold ki az agyad, mielőtt megnézed. Nekem könnyedén ment."

A Csábítunk és Védünk mesterien vonultatja fel az összes rohadt road movie-s vígjáték klisét, ami csak létezik a Földön: érthetjük ezt a karakterek, a cselekmény és a megvalósítás szempontjából is, hisz Anne Fletcher gyakorlatilag az első perctől az utolsóig biztonsági játékot játszik, ennek ellenére viszont eléri azt, ami csak igazán keveseknek sikerül: a katyvasz alapfelállásból egy szórakoztató, összességében több, mint egy átlagos comedy-t csinál. A stáblista után két perccel persze már arra sem emlékszel, hogy mi történt negyedórával ezelőtt, de legalább amíg nézed és nem foglalkozol semmi mással, egy üdítő, szórakoztató filmet kapsz.

Ha jobban belegondolok, biztosra veszem, hogy sokkal több negatív dolog jut eszembe a filmről, sem mint pozitív, egy eddig érthetetlen okból kifolyólag viszont mégsem tudok haragudni rá. A rövid játékidő egyértelműen elősegíti, hogy ne nevezhessük vállalhatatlannak, pedig gyakran olyan érzésem van, mintha Fletcher csak ezt akarta volna.

Abban is teljesen biztos vagyok, hogy a filmben feltűnő jelenetek nagy részét már legalább kétszer láttuk máshol. Persze az eredetiség már ott elhagyták a készítők, amikor az első “minden szabályt be akarok tartani és nem állhatsz az utamba” poént elsütötték Witherspoon-nal.

Az egyik fő karakterünk, a vagány, latin-amerikai szépség, Daniella Riva, akit ki más is játszhatna, mint a 2009 óta a Modern családnak köszönhetően világsztárrá vált Sofía Vergara, akit több szempontból is újra tudnak hasznosítani: egyrészt a marketing, mert ki a franc nem lenne kíváncsi a melleire, másrészt pedig a szokásos temperamentumú nyelvezete, ami mindössze egyszer sikerül igazán jól. (Nem nehéz kitalálni, hogy a buszos jelenetre gondolok.)

Hogy ki a másik? Pontosan az előbb felsorolt jelzőknek az ellentéte. Cooper, azaz Reese Witherspoon egy begyepesedett, a szabályoknak és néhai apjának megfelelni vágyó, borzasztóan idegesítő nőszemély, akinek az első fél órában egyetlen olyan mondata sincs, ami ne lenne kicsit is hivatalos vagy egyszerűen csak normális.

És ha ezek ketten összeállnak? Hát, ez lesz belőle.. A kémiáról nem igazán tudok beszélni, hisz úgy gondolom, ennyire különböző észjárású és gondolkodású ember, akiknél ráadásul még fegyver is van, kizárt, hogy nem ölik meg egymást előbb-utóbb, Witherspoon és Vergara viszont, mint színészek, érezhetően jól egymásra hangolódtak.

A karakterek tehát már a gyökerektől kezdve elcseszettek voltak, de nem csak róluk van szó, hanem mindenkiről, aki kicsit is több időt tölt el a kamerák előtt. A két, rendőrnek álcázott “főgonosz” annyira szánalmas, hogy az nem igaz, főleg az egyiknek a tetoválása, ami alapján jön rá Cooper, hogy ők is beépített emberek. Most komolyan, egy köztiszteletben álló, amúgy lefizetett rendőr biztosan magára tetováltatná a pénzelő bandája jelképét?

Ez és még legalább tíz ehhez hasonló logikai baki fordul elő, legnagyobb megdöbbenésemre viszont mégsem tudom igazán gyűlölni, bármennyire is szeretném. Ha valaki maximum három bejegyzést olvasott el itt a blogon, tudja, hogy a legkisebb hibákat is képes vagyok nagyító alá venni és mérgelődni rajta, a Csábítunk és Védünk esetében viszont képtelen vagyok bármelyik negatívumra is haragudni. Pedig nem mondanám se ötletesnek, se izgalmasnak, egyszerűen csak ez az a film, amit leülsz, megnézed, elropogtatsz alatta egy pattogatott kukoricát vagy bármilyen finomságot, ami csak a kezedbe kerülsz, és próbálod élvezni.

Persze azokat is teljes mértékben megértem, akik gyűlölik, bár néhány kritikát elolvasva úgy gondolom, sokkal inkább a mostanában túl sokat használt alapszituációval volt problémájuk, hisz ha a Csábítunk és Védünk egy ruhaanyag lenne mondjuk a H&M-ben, minden bizonnyal a hátulján levő címke a 100% klisére figyelmeztetne. Kreatív perceinket olvasták

Összességében sok minden el van rontva a filmben, én viszont a sok probléma és szemet szúró hiba ellenére is teljesen jól elvoltam vele, csupán annyi a fontos, hogy kis mértékben sem szabad komolyan venni. A road-movie-s hangulat persze kicsit feldobta és egy meglepően szórakoztató kilencven percet kapunk, viszont még egyszer el kell mondanom: minden lehetséges módon kapcsold ki az agyad, mielőtt megnézed. Nekem könnyedén ment.

Értékelés: 10/6

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Megosztás a facebookon