Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk."
Hát igen. Semmi jóra ne számítson az, aki önszántából, teljesen egyedül ráveszi magát, hogy megnézze Adam Sandler legújabb filmjét, a Pixelt. Nagyjából nyolcvan százalékban hibáztatom meg, és a maradék húszban a film készítőit. Hogy miért furcsa ez? Csak szerintem kínos, hogy a néző önmagát okolja, és nem a filmet, amiért az bődületesen rossz? Annak ellenére, hogy tudtam, mi fog rám várni az elkövetkezendő száz percben, elképesztően szégyellem magam, hogy az időmet erre az unalomtengerre pazaroltam, ahelyett, hogy mondjuk egy IMDb Top 250-ből szemezgettem volna.
Egy nagy beismerő vallomást teszek: én szeretem Adam Sandler filmjeit! Nyugi, ez nem igaz, ilyen szavakat ember nem mondott még ki bűntudat nélkül, de komolyra fordítva a szót, tényleg el kell mondanom valamit: kíváncsi voltam rá. Nem, nem elvárásaim voltak, csak minimális szinten érdekelt a sztori, hisz mégis csak gyerekkorunk méltán szeretett játékai fognak visszaköszönni a képernyőn. Az persze már más tészta, hogy a Sandler/James duó adja hozza az alapot, ami eddig még sosem jelentett bármi jót.
Chris Columbus, akit leginkább családi, könnyed alkotásaiból ismerni, legtöbbször hozza azt a minőséget, amit elvárunk tőle, nagyon úgy tűnik azonban, hogy a Pixelbe még az ő bicskája is beletört. Ez amúgy nem túl meglepő, ha Sandler a főszereplő, a rendkívül tehetséges Tom McCarthy is kegyetlenül elbukott a Cipőbővülő című, eléggé lapos filmjével. De visszatérve Columbusra, többek között rendezett két Harry Potter filmet, de az ő nevéhez fűződik a Home Alone széria is, ezért bíztam benne, hogy a Grown Ups-féle istentelenül rossz, még Sandler filmográfiájában is botrányosan sz*r-kategóriát el fogjuk kerülni.
Elkerültük, se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk. Jó, persze olyanoknak, akik Sandler filmjein szocializálódtak, elég lesz az a húszpercenként egyetlen jó poén, ami tényleg nagyot üt, másoknak viszont egy végeláthatatlanul unalmas és gyenge eresztés, ami csak egy fokkal nevezhető jobbnak, mint a Blended.
Nem nagyon akarok kitérni a történetre, hisz harmat egyszerű, dióhéjban annyi, hogy a ‘80-as évek videojátékai egy félreérthető üzenetet magukra vesznek és hadjáratot indítanak a világ ellen. Az egykori nagy Tetris és PacMan bajnokok pedig visszatérnek, hogy legyőzzék kedvenc játékait a Föld megmentése érdekében.
Annyi helyen leírtam már, hogy mennyire is gyűlölöm ezt a pasit, és bármennyire is szeretném, ezúttal nem fogom újra lekörmölni. Elég, ha azt az mondom, eleget szenvedett már a nép, hagyja abba végre a filmkészítést. A bevallása szerint a Blended sem készült volna el, ha nincs a kalandvágyó kedve és az ötlete, ha már itt ez a szép táj és mindig is el akartam utazni, miért is ne lehetne pluszba kijönni a végén?
Az egész Pixels egyébként egy azonos nevű, néhány évvel korábbi rövidfilm alapján készült, és szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, sokkal több örömömet leltem abban a néhány percben, az pedig pláne kiborít, hogy az alkotás ugyan majdnem száz millió dollárba került, a látványvilág felszínes és átlagos: pontosabban csak kockákból áll.
Most mondjam azt, hogy a Pixel egy jó film Sandlerhez képest? Talán, bár a Cipőbűvölőt még mindig szívesebben nézem a maga melódramatikus hangulata miatt, és az az igazság, kezd elegem lenni abból, hogy Sandler még csak komolyabb erőfeszítéseket sem tesz, hogy feljöjjön abból a bűzölgő, fekáliával teli szennyvízcsatornából, amiben nagyjából már húsz éve benne van.
De miért is tenné? Ez a helyzet nagyjából vetekszik a korrupt politikusok helyzetével: szidjuk őket, hogy zsebre teszik a pénzt, pedig ha mi lennénk az ő helyükbe, valószínűleg nem döntenénk másképp. Tisztelet a kivételnek, persze. Láthatóan Sandler is jól elvan azzal, hogy filmeket csinál a haverjaival, jól szórakozik, és még pénzt is kap érte. A minőség meg.. Kit érdekel?
Ja, és még valami nagyon-nagyon fontos dolgot nem is mondtam. Kevin James az elnök!!! Amúgy kiráz a hideg, amikor egyes emberek felkiáltójelekkel próbálnak drámai hatást kelteni, de ezt most egyenesen kiált ezért. Mégis milyen vígjáték ez? Columbusnak szerintem volt egy rém egyszerű, és ha jobban belegondolunk, nem is rossz ötlete: mivel a Pixel egy vígjáték, azon belül is az esztelen kategóriába tartozik, így nem kell foglalkozniuk bármivel is, ami kicsit is élethűbbé tenné. Így a néző lesz a hülye, amiért kifogásolja, hogy egy sárga pólós alak jár-kel a Fehér Házban és sörözik az elnökkel, amíg kint az emberek tüntetnek ellene.
Na jó, a Pixel már így is sokkal kevesebb karaktert érdemel, mint amennyit én neki szenteltem, összefoglalásként annyi, hogy nem egy eget verően rossz alkotással van dolgunk, de unalmas, elképesztőn buta és mégsem felejthetjük el, hogy itt van Sandler, szóval a legjóindulatúbban is azt kell mondanom, az átlagos jelző is túlzó lenne rá.
Értékelés: 10/4
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
"Vagy fogadásokat kötöttek, hogy ki tud több olyan szöveget mondani, amik már a '90-es években sem voltak viccesek, vagy egyszerűen egy értékelhető poént sem tudott papírra vetni a két író, Galerick és Jay Lavender."
Nem túl sok elvárásom volt egy olyan filmmel kapcsolatban, ahol a két húzónév, jelen esetben Josh Gad és Kevin Hart közül egyik sem áll közel a szívemhez. Már a kettejük párosítását sem értettem, annyiban viszont tényleg megegyeznek, hogy külön-külön mindkettejük vicces, lásd Justin Bieber égetése, de a filmjeiket sorra húzzák le a kritikusok, hozzáteszem, jogosan. Nagyon úgy tűnik, hogy kis időre egy valóságos sznob lett belőlem, de kell bevallanom, az Agymenők is hidegen hagynak, amiben a Bérhaverok másik szereplője, Kaley Cuoco-Sweeting játszik. Szóval ha azt nézzük, hogy a három főszereplő közül egyet sem láttam még jó filmben, akkor viszonylag pozitv dolog, hogy a Bérhaverok is egyszerűen csak rossz lett.
A viszonylag érdekfeszítő történetünk középpontjában a barátok nélküli Doug Harris áll, aki most készül házasságot kötni gyönyörű feleségével, Gretchen-nel. A gond akkor következik be, amikor a vőfélyek, azaz a barátok felkutatására kerül a sor, hisz ekkor derül ki, hogy Doug-nak igazából egyetlen haverja sincsen, aki elvállalná. Ekkor felkeresi a Jimmy Callahan által vezetett elég furcsa céget, akik pont a Doug félékre szakosodtak.
Jeremy Garelick már 2002-ben elkészítette a forgatókönyvet, akkor még más címen, azt viszont képtelen vagyok megérteni, milyen megfontolásból döntött úgy, hogy ezt bizony le is kell forgatni, nehogy már egy 12(!!) éves szkriptnek ne legyen sikere 2015-ben. Essünk túl azon, hogy Josh Gad figurája, Doug ténylegesen egy lúzer. Azt persze különböző események miatt nem tudjuk meg, milyen lett volna a házasélete, de biztos vagyok benne, hogy egy tipikus papucsférj lenne, aki még azért is engedélyt kér, hogy egyáltalán levegőt vegyen.
De a legidegesítőbb, egyben legabszurdabb karakter egyértelműen Jimmy, azaz nem is Jimmy, hanem maga a színész, Kevin Hart. Miért is? Jimmy Callahan egy vagány, talpraesett fickó aki munkája miatt kénytelen habzsolni az életet. De pont ez a 165 cm-es Kevin Hart? A Pofázunk és végünk egy nagyon rossz film, viszont mégis jól állt neki a szerepe, mert sokkal félénkebb és ügyetlenebb volt Ice Cube mellett, a Bérhaverokban viszont ő kapta meg a "vagány" jelzőt, amiből persze semmi jó nem sült ki.
A másik nagy probléma, hogy ez nem egy vígjáték. De akkor milyen műfajú? Talán a "viccesnek akar tűnni de közben egyáltalán nem az, kellemes a hangulata viszont rohadt idegesítő" kategória áll neki a legjobban és a legigazabb rá.
A főszereplők között, legyen az férfi-férfi, nő-nő, vagy férfi-nő párosítás, működnie kell a kémiának, főleg egy vígjátékban, ahol a poénokon is sokat szokott dobni, ha érezni, hogy a színészek között megvan az összhang. De a Bérhaverok rendezőjének, Jeremy Garelick-nek sikerült összehoznia a két lehető legfurcsább komikust így együtt, ami alapjában véve nem lenne baj, mondjuk ha összeeresztenék őket egy stand-up műsorban, ez viszont mégis csak egy film.
Vagy fogadásokat kötöttek, hogy ki tud több olyan szöveget mondani, amik már a '90-es években sem voltak viccesek, vagy egyszerűen egy értékelhető poént sem tudott papírra vetni a két író, Galerick és Jay Lavender. Bár azt is furcsának tartom, hogy néhány órája láttam a filmet, viszont mégis csak a Harris/Callahan/Gretchen trió jut az eszembe, meg ott van az a hét kamu vőfély, akik az utolsó néhány percben tényleg viccesek, de addig csak egy idegesítő, félig normális félig őrült bagázsnak titulálnám őket.
De térjünk csak egy kicsit vissza arra az "utolsó" szóra. Mert hogy ez menti meg a teljes szégyentől a Bérhaverokat. A film vége előtti néhány percben, amikor Gretchen kezdi összerakni a dolgokat, onnantól éreztem azt, hogy végre kicsit felpörgött a film és érdekelt is, hogy végül is mi a franc lesz ennek a nagy bonyodalomnak a vége. Kár, hogy a Bérhaverok 107 percében 70 tele van klisével, 10 egyszerűen csak unalmas, a megmaradt 25-30 perc pedig tényleg szórakoztatni tud.
Sok rossz dolog van Hart és Gad filmjében, de már az említett finálé miatt is, ahol az arcodra fagy a mosoly, nem lehet hibáztatni, mindössze sajnálod azt az időt, amit elpazaroltál erre a teljesen kihagyható alkotásra, ami egy kicsivel jobb, mint mondjuk az Üzlet bármi áron, de így is bátran kihagyható, sőt, valószínűleg így járnál vele a legjobban.
Értékelés: 10/4
