A Férfiak, nők és gyerekek egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”
A generációs különbségek ellenére napjaink társadalmában a kevés közös pont egyike minden bizonnyal a mobiltelefon és a különböző elektronikus eszközök használata, amivel szociális életünket próbáljuk több-kevesebb sikerrel egyengetni. Valaki attól érzi jól magát, ha névtelenül trollkodhat és bánthat másokat. Némelyikünk elfojtott szexuális vágyait próbálja kielégíteni a képernyőn keresztül, de az sem ritka, ha a fiatalság egy internetes játékban találja meg a helyét a való világ helyett. Nagyjából ennyi mindenről akart szólni a Férfiak, nők és gyerekek, de egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”
A két órás játékidő alatt egyenlően elosztva nagyjából féltucat történetszálat látunk, így kifejezetten főszereplő sincsen. Jason Reitman viszont a szó rossz értelmében tett arról, hogy alkotása karakterei emlékezetesek maradjanak.
A történet néhány középiskolás fiatalról és szüleikről szól, akik mindannyian küzdenek a saját démonaikkal. Tönkrement házasságok, kibeszéletlen problémák és hazugságok övezik a családok életét, amiket egyre kevésbé tudnak leplezni.
A film a mindennapi gondjainkról akar mesélni miközben hosszan taglalja, mennyire ismeretlenek is vagyunk a saját családunk vagy a barátaink számára. Ergo ez egy hétköznapi történet szeretett volna lenni átlagos karakterekkel, akik a szomszédunkban is élhetnek (netán magunkra is ismerhetünk). A Férfiak, nők és gyerekek azonban a lehető legszélsőségesebb példákkal mutatja be társadalmunk szexuális és megannyi más frusztráltságát.
Elsősorban Patriciára gondolok, aki „lánya biztonsága” érdekében úgy dönt, hogy egyszerre válik az FBI és a CIA legjobb kémévé és különböző módszerekkel megfigyelteti őt. A sima SMS írás már nem játszik: Patricia átkutat mindent olyan eszközt, amivel egyetlen szót is el lehet küldeni más embereknek. Figyeli, hol van a lánya, kikérdezi mindenről, sőt, még a billentyűleütéseit is kinyomtatja.
Hogy történt-e már ilyen a világon? Többször is. A probléma ott van, hogy Reitman ezt úgy mutatja be, mintha egy teljesen hagyományos dolog lenne úgy minden harmadik családban. Nem én akarok az emberiség védelmezője lenni, de abban azért megállapodhatunk, hogy nem ez a megszokott sem Amerikában, sem a világ más részein.
Pornófüggőség, játékfüggőség, mobilfüggőség, többszörösen elrontott emberi kapcsolatok: nem kis célja volt a filmnek azzal, hogy mindezt hitelesen bemutassa, de a piros ponton kívül, amit a bátor témaválasztásért kap tőlem, nem sok dicséretet tudok adni neki az elmúlt két órát látva.
Úgy mondom ezt, hogy nem egy kifejezetten rossz film, sőt, örülök, hogy Reitman az Egek ura, a Juno vagy a Köszönjük, hogy rágyújtott után is fontosnak tartja, hogy alkotásaiban a néző számára nem túl kényelmes dolgokat is a felszínre hozzon.
Azonban egy ilyen forgatókönyvvel sajnos egyetlen súlyos témát sem tudott volna érdemlegesen megmutatni, nemhogy egyszerre négyet-ötöt. Sajnos a színészeken is meglátszik, hogy alig tudtak kezdeni valamit a szkripttel. Emma Thompson film eleji narrációja pont olyan remek, mint amilyen rossz a befejezésnél. Kicsit úgy érződött, mintha Reitman abban a két percben próbálta volna elmagyarázni, hogy „hé, igazából erről szólt a filmem!”
A főbb szereplők, Adam Sandler, Jennifer Garner, Ansel Elgort és Timothée Chalamet egyáltalán nem rosszak, de a mesterkélt mondataikkal nem tudnak akkora súlyt adni a karaktereiknek, mint amekkorát a film szeretett volna. Így kapunk egy csomó olyan embert, akik bár eléggé szenvednek, együtt érezni nemigen tudunk velük. (A casting viszont elég ütős, pláne annak tükrében, hogy napjainkra Elgort és Chalamet is befutott színészek lettek.)
A Férfiak, nők és gyerekek nagy szerencséje az, hogy hibáitól függetlenül nem válik unalmassá. Reitman eléri, hogy megvessük és kiboruljunk filmje szereplőitől, közben viszont az is érdekeljen, hogy mi lesz velük a játékidő utolsó perceiben. Elég ambivalens érzés, ami nem menti meg az egész produkciót, de könnyebben fogyaszthatóvá teszi.
Értékelés: 5/10
"Se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk."
Hát igen. Semmi jóra ne számítson az, aki önszántából, teljesen egyedül ráveszi magát, hogy megnézze Adam Sandler legújabb filmjét, a Pixelt. Nagyjából nyolcvan százalékban hibáztatom meg, és a maradék húszban a film készítőit. Hogy miért furcsa ez? Csak szerintem kínos, hogy a néző önmagát okolja, és nem a filmet, amiért az bődületesen rossz? Annak ellenére, hogy tudtam, mi fog rám várni az elkövetkezendő száz percben, elképesztően szégyellem magam, hogy az időmet erre az unalomtengerre pazaroltam, ahelyett, hogy mondjuk egy IMDb Top 250-ből szemezgettem volna.
Egy nagy beismerő vallomást teszek: én szeretem Adam Sandler filmjeit! Nyugi, ez nem igaz, ilyen szavakat ember nem mondott még ki bűntudat nélkül, de komolyra fordítva a szót, tényleg el kell mondanom valamit: kíváncsi voltam rá. Nem, nem elvárásaim voltak, csak minimális szinten érdekelt a sztori, hisz mégis csak gyerekkorunk méltán szeretett játékai fognak visszaköszönni a képernyőn. Az persze már más tészta, hogy a Sandler/James duó adja hozza az alapot, ami eddig még sosem jelentett bármi jót.
Chris Columbus, akit leginkább családi, könnyed alkotásaiból ismerni, legtöbbször hozza azt a minőséget, amit elvárunk tőle, nagyon úgy tűnik azonban, hogy a Pixelbe még az ő bicskája is beletört. Ez amúgy nem túl meglepő, ha Sandler a főszereplő, a rendkívül tehetséges Tom McCarthy is kegyetlenül elbukott a Cipőbővülő című, eléggé lapos filmjével. De visszatérve Columbusra, többek között rendezett két Harry Potter filmet, de az ő nevéhez fűződik a Home Alone széria is, ezért bíztam benne, hogy a Grown Ups-féle istentelenül rossz, még Sandler filmográfiájában is botrányosan sz*r-kategóriát el fogjuk kerülni.
Elkerültük, se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk. Jó, persze olyanoknak, akik Sandler filmjein szocializálódtak, elég lesz az a húszpercenként egyetlen jó poén, ami tényleg nagyot üt, másoknak viszont egy végeláthatatlanul unalmas és gyenge eresztés, ami csak egy fokkal nevezhető jobbnak, mint a Blended.
Nem nagyon akarok kitérni a történetre, hisz harmat egyszerű, dióhéjban annyi, hogy a ‘80-as évek videojátékai egy félreérthető üzenetet magukra vesznek és hadjáratot indítanak a világ ellen. Az egykori nagy Tetris és PacMan bajnokok pedig visszatérnek, hogy legyőzzék kedvenc játékait a Föld megmentése érdekében.
Annyi helyen leírtam már, hogy mennyire is gyűlölöm ezt a pasit, és bármennyire is szeretném, ezúttal nem fogom újra lekörmölni. Elég, ha azt az mondom, eleget szenvedett már a nép, hagyja abba végre a filmkészítést. A bevallása szerint a Blended sem készült volna el, ha nincs a kalandvágyó kedve és az ötlete, ha már itt ez a szép táj és mindig is el akartam utazni, miért is ne lehetne pluszba kijönni a végén?
Az egész Pixels egyébként egy azonos nevű, néhány évvel korábbi rövidfilm alapján készült, és szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, sokkal több örömömet leltem abban a néhány percben, az pedig pláne kiborít, hogy az alkotás ugyan majdnem száz millió dollárba került, a látványvilág felszínes és átlagos: pontosabban csak kockákból áll.
Most mondjam azt, hogy a Pixel egy jó film Sandlerhez képest? Talán, bár a Cipőbűvölőt még mindig szívesebben nézem a maga melódramatikus hangulata miatt, és az az igazság, kezd elegem lenni abból, hogy Sandler még csak komolyabb erőfeszítéseket sem tesz, hogy feljöjjön abból a bűzölgő, fekáliával teli szennyvízcsatornából, amiben nagyjából már húsz éve benne van.
De miért is tenné? Ez a helyzet nagyjából vetekszik a korrupt politikusok helyzetével: szidjuk őket, hogy zsebre teszik a pénzt, pedig ha mi lennénk az ő helyükbe, valószínűleg nem döntenénk másképp. Tisztelet a kivételnek, persze. Láthatóan Sandler is jól elvan azzal, hogy filmeket csinál a haverjaival, jól szórakozik, és még pénzt is kap érte. A minőség meg.. Kit érdekel?
Ja, és még valami nagyon-nagyon fontos dolgot nem is mondtam. Kevin James az elnök!!! Amúgy kiráz a hideg, amikor egyes emberek felkiáltójelekkel próbálnak drámai hatást kelteni, de ezt most egyenesen kiált ezért. Mégis milyen vígjáték ez? Columbusnak szerintem volt egy rém egyszerű, és ha jobban belegondolunk, nem is rossz ötlete: mivel a Pixel egy vígjáték, azon belül is az esztelen kategóriába tartozik, így nem kell foglalkozniuk bármivel is, ami kicsit is élethűbbé tenné. Így a néző lesz a hülye, amiért kifogásolja, hogy egy sárga pólós alak jár-kel a Fehér Házban és sörözik az elnökkel, amíg kint az emberek tüntetnek ellene.
Na jó, a Pixel már így is sokkal kevesebb karaktert érdemel, mint amennyit én neki szenteltem, összefoglalásként annyi, hogy nem egy eget verően rossz alkotással van dolgunk, de unalmas, elképesztőn buta és mégsem felejthetjük el, hogy itt van Sandler, szóval a legjóindulatúbban is azt kell mondanom, az átlagos jelző is túlzó lenne rá.
Értékelés: 10/4
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
Megosztás a facebookon
"Thomas McCarthy rendezőként még csak egy filmet jegyez, és ez a fajta rendezői tapasztalatlanság érezhető volt a Cipőbűvölőn is."
Adam Sandler köztudottan nem a színészi tehetségéről lett világsztár. A fingós-hugyuzós poénjain már több mint egy évtizeden át fogja a fejét a kritikustársadalom, és mindenki, akinek egy csöpp igazi humorérzéke is van. A Jack és Jill, a Nagyfiúk és a Nagyfiúk folytatása mind azt bizonyítja, hogy a negyvennyolc éves színész egyáltalán nem akar változtatni a filmjei minőségén. A Blended, magyar címén Kavarás tagadhatatlanul egy unalmas, rossz alkotás, de egyáltalán nem hasonlítható össze a korábbi munkáival.
Egyébként nem rég jött ki a Pixel előzetese, nagyon kíváncsi vagyok rá, hiszen amellett, hogy egyszerre vicces és iszonyúan abszurd, lehet, ez lesz Sandler nagy kiugrása. A Cipőbűvölőről is azt hittem, kár, hogy nem így lett.
Viszont ami a legfontosabb, látom és értékelem is azt, hogy most ténylegesen ki akar lépni eddigi imidzséből, és nem célja, hogy újbóli Arany Málna jelöléseket/díjakat szerezzen. Először is le kell szögeznem, hogy valóban érdekelt a film, annak ellenére, hogy Sandler már rengetegszer eljátszotta a bizalmamat.
Minden adott volt, hogy a színész kitörjön a hírnevéből, és megmutassa, nem csak erre képes. A gond csak az, hogy Thomas McCarthy remek forgatókönyvíró, hisz az ő nevéhez fűződik a Fel! és a BAFTA-díjas Az állomásfőnök is, de rendezőként még csak egy filmet jegyez, és ez a fajta rendezői tapasztalatlanság érezhető volt a Cipbőbűvölőn is.
Nem tudja merre menjen, elveszik a saját történetében, se eleje, se vége, ezeket a hibákat viszont nagyrészt kiegyenlíti néhány jelenet ötletessége, Sandler-re pedig közel sem lehet azt mondani, hogy jó volt, de a próbálkozás egyértelműen benne volt az alakításában, és jelenleg ez is elég. (A Pixel-ben még lesz lehetősége javítani, ha elbukik, akkor egy életre leírta magát nálam.)
Az alapsztori érdekes, de egyes jelenetek olyannyira agyamentek és bugyuták, hogy úgy éreztem, mintha egy "igazi" Adam Sandler filmet néznék. Mert az az igazság, hogy a The Cobbler egyáltalán nem egy tipikus Sandler film. Nincsenek benne káromkodások, undorító és altesti poénok, egyszerűen csak buta és unalmas, McCarthy-t pedig egyszerűen nem értem, hiszen a forgatókönyvírás egyik meghatározó alakja, most azonban mégis sikerült összehoznia egy ilyen teljesen jellemtelen és egyszerű szkriptet.
Lenne egy kérdésem: mennyire számít az klisésnek, ha meglátok egy szereplőt, és rögtön tudom róla, hogy mi történik vele a történet végén? (Mrs. Simkin-re gondoltam, de így is épp elég spoiler volt ez.)
Ez a semmilyenség egy idő után kezdett idegesíteni, sok dialógust egy általános iskolás gyerek is jobban megírt volna, viszont, ha szeretnéd látni a fingós viccek királyát zsidó sapkában, akkor neked lett kitalálva a Cipőbűvölő.
A hangulatot a zenével próbálták megteremteni, és valóban volt valami melankolikus kedélyállapota a filmnek, leginkább csak az idegesítő muzsikaszó jött át a képernyőn. Ja, és még egy fontos dolog: valaki vegye már le Sandler-ről azt az idegesítő sálat!!
Értékelés: 10/5