Kritika: Férfiak, nők és gyerekek (Men, Women & Children, 2014)

A Férfiak, nők és gyerekek egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

 A generációs különbségek ellenére napjaink társadalmában a kevés közös pont egyike minden bizonnyal a mobiltelefon és a különböző elektronikus eszközök használata, amivel szociális életünket próbáljuk több-kevesebb sikerrel egyengetni. Valaki attól érzi jól magát, ha névtelenül trollkodhat és bánthat másokat. Némelyikünk elfojtott szexuális vágyait próbálja kielégíteni a képernyőn keresztül, de az sem ritka, ha a fiatalság egy internetes játékban találja meg a helyét a való világ helyett. Nagyjából ennyi mindenről akart szólni a Férfiak, nők és gyerekek, de egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

A két órás játékidő alatt egyenlően elosztva nagyjából féltucat történetszálat látunk, így kifejezetten főszereplő sincsen. Jason Reitman viszont a szó rossz értelmében tett arról, hogy alkotása karakterei emlékezetesek maradjanak.

A történet néhány középiskolás fiatalról és szüleikről szól, akik mindannyian küzdenek a saját démonaikkal. Tönkrement házasságok, kibeszéletlen problémák és hazugságok övezik a családok életét, amiket egyre kevésbé tudnak leplezni.

A film a mindennapi gondjainkról akar mesélni miközben hosszan taglalja, mennyire ismeretlenek is vagyunk a saját családunk vagy a barátaink számára. Ergo ez egy hétköznapi történet szeretett volna lenni átlagos karakterekkel, akik a szomszédunkban is élhetnek (netán magunkra is ismerhetünk). A Férfiak, nők és gyerekek azonban a lehető legszélsőségesebb példákkal mutatja be társadalmunk szexuális és megannyi más frusztráltságát.

Elsősorban Patriciára gondolok, aki „lánya biztonsága” érdekében úgy dönt, hogy egyszerre válik az FBI és a CIA legjobb kémévé és különböző módszerekkel megfigyelteti őt. A sima SMS írás már nem játszik: Patricia átkutat mindent olyan eszközt, amivel egyetlen szót is el lehet küldeni más embereknek. Figyeli, hol van a lánya, kikérdezi mindenről, sőt, még a billentyűleütéseit is kinyomtatja.

Hogy történt-e már ilyen a világon? Többször is. A probléma ott van, hogy Reitman ezt úgy mutatja be, mintha egy teljesen hagyományos dolog lenne úgy minden harmadik családban. Nem én akarok az emberiség védelmezője lenni, de abban azért megállapodhatunk, hogy nem ez a megszokott sem Amerikában, sem a világ más részein.

Pornófüggőség, játékfüggőség, mobilfüggőség, többszörösen elrontott emberi kapcsolatok: nem kis célja volt a filmnek azzal, hogy mindezt hitelesen bemutassa, de a piros ponton kívül, amit a bátor témaválasztásért kap tőlem, nem sok dicséretet tudok adni neki az elmúlt két órát látva.

Úgy mondom ezt, hogy nem egy kifejezetten rossz film, sőt, örülök, hogy Reitman az Egek ura, a Juno vagy a Köszönjük, hogy rágyújtott után is fontosnak tartja, hogy alkotásaiban a néző számára nem túl kényelmes dolgokat is a felszínre hozzon.

Azonban egy ilyen forgatókönyvvel sajnos egyetlen súlyos témát sem tudott volna érdemlegesen megmutatni, nemhogy egyszerre négyet-ötöt. Sajnos a színészeken is meglátszik, hogy alig tudtak kezdeni valamit a szkripttel. Emma Thompson film eleji narrációja pont olyan remek, mint amilyen rossz a befejezésnél. Kicsit úgy érződött, mintha Reitman abban a két percben próbálta volna elmagyarázni, hogy „hé, igazából erről szólt a filmem!”

A főbb szereplők, Adam Sandler, Jennifer Garner, Ansel Elgort és Timothée Chalamet egyáltalán nem rosszak, de a mesterkélt mondataikkal  nem tudnak akkora súlyt adni a karaktereiknek, mint amekkorát a film szeretett volna. Így kapunk egy csomó olyan embert, akik bár eléggé szenvednek, együtt érezni nemigen tudunk velük. (A casting viszont elég ütős, pláne annak tükrében, hogy napjainkra Elgort és Chalamet is befutott színészek lettek.)

A Férfiak, nők és gyerekek nagy szerencséje az, hogy hibáitól függetlenül nem válik unalmassá. Reitman eléri, hogy megvessük és kiboruljunk filmje szereplőitől, közben viszont az is érdekeljen, hogy mi lesz velük a játékidő utolsó perceiben. Elég ambivalens érzés, ami nem menti meg az egész produkciót, de könnyebben fogyaszthatóvá teszi.

Értékelés: 5/10

Cím: Férfiak, nők és gyerekek
Rendező: Jason Reitman
Forgatókönyvíró: Jason Reitman, Erin Cressida Wilson
Vágó: Dana E. Glauberman
Operatőr: Eric Steelberg
Szereplők: Adam Sandler, Jennifer Garner, Judy Greer, Dean Norris, Ansel Elgort, Rosemarie DeWitt, Kaitlyn Dever, Timothée Chalamet

Kritika: Danny Collins (2015)

"A főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll."

Al Pacino talán újra elkezd színészkedni? Ez a kérdés járta át az agyamat, miközben a Danny Collins Rotten Tomatoes adatlapját néztem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem csak filmbéli karaktere, de saját maga is próbál megváltozni, ott van például a 2013-as Wilde Salomé, ami ugyan nem jutott el sok emberhez, de azok jókat mondanak róla, vagy a Phil Spector, viszont az olyan félresiklásokat sem felejthetjük el, mint a Jack és Jill, vagy a 88 perc. Legújabb filmje egy kellemes, kiváló hangulatú alkotás olyan mesteri színészek mesteri alakításával, mint Pacino, Annette Bening és Bobby Cannavale.

Dan Fogelman, a rendező első ízben ült rendezői székbe, leginkább forgatókönyvi munkáiról ismert, ő jegyezte a Last Vegas, a Verdák és az Őrült dilis szerelem szkriptjét is, és rögtön egy nagyon érdekes, nem utolsó sorban pedig igaz történetet tárt a néző elé.

Danny Collins, a kissé öreg, de remek formában levő énekes menedzsere talál egy levelet, amit még anno a '70-es években írt neki a legendás John Lennon. Ekkor úgy dönt, hogy teljesen megváltoztatja az életét, felkutatja a családját és beköltözik az egyik New Jersey-i Hilton hotelbe, ahol pedig megismerkedik a vezetővel, Mary-vel.

Lehet, hogy kicsit korai kijelenteni, de szinte biztos vagyok benne, hogy 2015 összes filmje közül a Danny Collins biztosan benne lenne a TOP5-be a "Legszórakoztatóbb mozgóképek" listáján. Egy percre sem éreztem azt, hogy leült volna a film, az elejétől a végéig pörgős és érdekes marad, annak ellenére is, hogy nem igazán tudta eldönteni, melyik irányba is menjen.

 

Az alapszituáció az lenne, hogy Danny annyi év után a levél hatására meg akar változni és felkeresi családját. Aztán kiderülnek egyes nem túl pozitív dolgok a fiával kapcsolatban, kicsit klisésen ugyan, de nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem a fia lányának teljesen felfoghatatlan jelleme. Nem túl nagy spoiler, hogy a lány kissé hiperaktív, ami egyrészt borzasztóan idegesítő volt, másrészt meg teljesen felesleges, mivel az elején említették meg néhányszor, de utána egyáltalán nem foglalkoztak vele, ezért is érthetetlen a dolog, hogy miért kellett egy borzasztóan idegesítő kisgyereket csinálni, ha a történettől függetlenül simán lehetett volna egy kedves, nyugodt lány is, aki miatt nem mászik minden második percben a falra a néző.

Viszont ezektől az apró dolgoktól eltekintve a Danny Collins egy borzasztóan szerethető film borzasztóan aranyos karakterekkel. Itt van például Mary, a hotel vezetője, akit Annette Bening alakít olyan kedvesen és szerethetően, hogy rögtön azt kívánjuk, Danny és ő jöjjenek össze! De nem túl nagy csoda, hogy Bening jól alakít, egy leszbikus nőtől kezdve egy kisvárosi, ugyanakkor boldogtalan feleséget/anyát is épp olyan kiválóan játszik, mint ezt a "könnyebb" szerepet.

Bobby Cannavale alakítja Collins fiát, szintén jól, viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ennek a pasinak miért nem adnak már egy igazi főszerepet? Én legalábbis csak félresikerült sorozatokban láttam, de ha minden igaz, A Hangyában lesz majd egy mellékszereplése.

Ugyan nem vagyok énekes, konkrétan semmi közöm a zenéhez, de én legalábbis elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha a nagyvilágban számomra is létezne egy ilyen levél, teljesen mindegy, hogy milyen, témától függetlenül, amit írhatott akár egy rokon vagy egy barát és ami miatt akár az én életem is 180 fokos fordulatot venne. Mondjuk annyi biztos, Lennon tuti nem írt..

Nem tudom biztosan, hogy Fogelman, a direktor a forgatókönyv írása közben már tudta, hogy Pacinó-ra osztja a főszerepet, vagy egyszerűen castingoltak, de mesteri ötlet volt, ez egy ízig-vérig Pacino film, sőt, az egyik legszórakoztatóbb.

A Danny Collins nem a show businessről, nem a jó nőkről szól, ezek mind a háttérben vannak, a főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll. Bármikor újra lehet kezdeni és mindent meg lehet bocsátani.. Collins-ék esete persze nem mindig olyan vidám a való életben, mint a filmvásznon.

Értékelés: 10/8

 

Cím:  Danny Collins
Rendező:  Dan Fogelman
Író:  Dan Fogelmanr
Producer:  Jessie Nelson
Operatőr:  Steve Yedlin
Vágó:  Julie Monroe
Szereplők:  Al Pacino, Annette Bening, Christopher Plummer, Bobby Cannavale Jennifer Garner, Josh Peck, Melissa Benoist