"Robin Swicord bár belehelyezi a cselekménybe a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjét, de címszereplője krízisének eredeti és ötletes bemutatásával ezt ellensúlyozni tudja."

Tavalyelőtt a Telluride Filmfesztiválon debütáló Wakefield csendben jelent meg, majd tűnt is el villámsebességgel, alig néhány százezer dolláros bevételt összekapirgálva. Bár elsőként furcsának tűnhet, hogy se Bryan Cranston, se Jennifer Garner neve hallatán nem kapta fel a fejét a közönség, a cselekményt és úgy magát az egész filmet elnézve viszont már jóval nyilvánvalóbb, hogy miért nem harapott rá a moziba járó tömeg egy olyan filmre, mely nem kínál mást, mint egy ötvenes kaliberű férfi családjának lassú összeomlását.

Címszereplőnk, Howard Wakefield éppen a munkájából tart hazafelé, amikor egy áramszünetnek köszönhetően leszállítják a vonatról és gyalog kell hazamennie. Már este lett, amikor megérkezett, majd egy, a padlásra felszökő mosómedve miatt ő is ott találja magát. Úgy dönt, ott alszik, majd lassan realizálja, hogy semmi kedve visszatérni a családjához, ehelyett inkább egyszerű megfigyelőként a saját feleségét és a házukba vissza-visszatérő embereket mustrálja az ablakon keresztül.

Egyfajta Hátsó Ablakként is értelmezhetjük a filmet, csak a bűncselekmény itt nem gyilkosság, hanem életek tönkretétele, a tettes pedig pont ahogy Hitchcock remekművében, itt is kérdéses. Az emberi kapcsolatokat – lévén, hogy a filmben alig van párbeszéd – inkább Wakefield narrációjából ismerhetjük meg, aminek többsége a hatszor megcsavart filozofálós körmondatok mellett a családja és ismerősei gyalázásból áll.

Nyilvánvalóvá válik, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, a narrálásában pedig – én azt gondolom ez pozitívumként írható fel – nem törekszik semmilyen objektivitásra, sőt, elbeszéléseiben igazából csak és kizárólag a saját véleményét ismerhetjük meg. Sokat elmond róla, hogy még akkor is kétségbe vonja felesége érzelmeinek valódiságát, amikor az egyedül sír a konyhában.

Robin Swicord – aki írta és rendezte is a filmet – nagyon jól építi fel az alkotását még annak ellenére is, hogy a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjébe helyezte a cselekményt. Ezt viszont ellensúlyozni tudja, hogy a férfi krízisét eredeti és ötletes módon tudja bemutatni.

Azt hiszem nem sokan akarnánk belegondolni, milyen lehetett az elmúlt években Howard Wakefieldnek lenni. Természetesen nem hat újdonságként senki számára a kiégés fogalma, de talán el sem tudhatjuk képzelni azt a fajta kibírhatatlan monotonitást, melynek végeredményeként egyetlen nap szokatlansága ezt a hatást váltja ki a férfiből.

A jó drámák igazi mutatója az, ha a közönség a megtekintés után többet foglalkozik a karakterekkel és azoknak a viszonyairól, konfliktusairól, mint az (amúgy természetesen fontos) operatőri munkáról vagy a vágásról. A Wakefield esetében a legfontosabb kérdés az, hogy minek, pontosabban kinek köszönhető, hogy a házaspár ennyire elhidegült egymástól azon túl, hogy a gyerekei úgy kerülik a férfit, mintha leprás lenne.

Wakefield gondolataiban cseppnyi önkritika sincsen, azonban az objektív néző számára világos, hogy ennyi mindenért nem lehet egyetlen embert hibáztatni pláne úgy, hogy a történet előrehaladtával Cranston karakterének visszásságai is jócskán megmutatkoznak. (Ne felejtsük el azt sem, hogy bár kilépett az addigi életéből egy elég bizarr módon, de hogy végleg pontot tegyen életének ezen szakaszára, ahhoz gyáva volt.)

Mivel Diana nézőpontját nem ismerjük meg, így csak találgatni tudunk, de valószínű –ahogy az ilyen esetekben a való életben is lenni szokott - mindketten nyakig benne vannak.

Ahogy már említettem, az utolsó harmada sajnos egyre érdektelenebbé válik, ami köszönhető annak is, hogy ezt a fajta „Wakefield a családja után leskelődik, majd titokban beugrik enni és közben átgondolja az életét” formátum nem sokáig tud működőképes lenni. A sztoriban – ebben a megvalósításban – ennyi volt, és szerencse, hogy az alkotók erre előbb vagy utóbb, de rájöttek.

Az biztos, hogy Anna Gunn és Jennifer Garner vitatkozhatnának, hogy Cranston Walterként vagy Wakefieldként a rosszabb férj, abban viszont – számomra legalábbis – nincs kérdés, hogy a film bár az esetek többségében nem tudott, de legalább megpróbált újat mondani a mindennapos életünk értelmetlenségéről, amellett, hogy izgalmas, néhol megérintő és szomorú is, Bryan Cranston one man show-jára pedig még sokáig emlékezni fogunk. (Már azon kevesek, akik látták a filmet.)

Értékelés: 7/10

Megosztás a facebookon

"Szóval, ha még nem néztétek meg, mindenképpen vegyétek meg DVD-n vagy BD-n, esetleg töltsétek le, de egy jó tanács: vegyétek maximumra a hangot!"

Egyes sorokban spoileres tartalmat tulajdoníthatsz el, szóval csak csínján-bínján az olvasással! 

Annyi utálatot hallottam a 2014-es Godzillával kapcsolatban, hogy gyakorlatilag rögtön elvette tőle a kedvem, hogy moziba nézzem meg a filmet, pedig miután mégis rászántam magam, hogy a számítógépem tárhelyéből elvegyen egy gigát, ami néhány éven belül igen nagy pénzt fog jelenteni, megbántam, hogy nem IMAX képernyőkön láttam Gareth Edwards új robbanását. 

Nem mellesleg az is érdekelt, mennyi köze van az 1998-as Godzillához, ami nem egy mestermű, és persze, hogy jobb e, és azt kell mondjam, igen, sokkal-sokkal-sokkal jobb, de nem tökéletes. Rengeteg olyan karakter van, amivel nem is foglalkoztak, és a kidolgozásával semmit nem törődtek, gondolok itt a Ken Watanabe által megszemélyesített Dr. Ichiro Serizawára. 

Ott volt, tanácsot adott, félt, és ennyi: mint mindenki más, az ő szerepe tehát teljesen felesleges volt, és csak az idő ment vele.

A film olyan monotonná válik a háromnegyedétől, hogy sajnos sokszor unalomba fullad. Harc, sírás, aggodalom, félelem, harc, sírás, aggodalom, félelem, és végül happy end. Én nem mondom, biztos sokkal több olyan néző van, aki jobban tud értékelni egy filmet, mert szép vége van, de egy ilyen kaliberű filmnél, mint ez, ahol már a játékidő első percében harcolnak a szörnyekkel, nagyon kiszámítható és nyálas végeredménye lett. (Persze ki csodálkozik egy Godzilláról szóló filmnél, hogy közhelyes?)

Azt azonban pozitívumként könyveltem el, hogy egy-egy főszereplőnek hitt karaktert rendkívül könnyen el tud tenni láb alól a film, neveket nem akarok mondani, de azért erre számíthatok.

Továbbá nem csak Watanabe karakterével vannak problémák, de ne csak a negatívumokról beszéljünk, a film egyik igazi jó tulajdonsága, hogy iszonyúan jól bánik a hangokkal, egyrészt ezért is bántam meg, hogy nem egy SÖTÉT SZOBÁBAN néztem meg a Godzillát.

A tenger lágy hangja, a szélsüvítés, a zene: ezek bizony Oscar esélyesek. 

A Godzilla tehát nem egy rossz film. Emberek, ennél ezerszer rosszabb filmeket is csináltak, amik nagyobb pozitív kritikai és nézői visszhangnak örültek, szóval nem értem, miért szidják annyian: talán divatos lenne? (Egyébként sosem értettem, miért divatos egyes filmeket szeretni és nem szeretni..)

Fontos elmondani, hogy hangulatban is nagyon erős a film, és sokakkal ellentétben szerintem sokkal félelmetesebb volt, hogy nem minden percben Godzillát és az ő kibírhatatlan ordítását látjuk, hanem azokat az embereket, akik szavakkal és tettekkel próbálják megoldani a kialakult helyzetet.

Az 1998-as változatnál sokkal jobb, Jean Reno bohóckodását most felváltotta a fantasztikus közérzet, amit a film közben lehet érezni, a brutálisan jó hangi effektek, és persze Bryan Cranston-ért is megéri megnézni egyszer.

Szóval, ha még nem néztétek meg, mindenképpen vegyétek meg DVD-n vagy BD-n, esetleg töltsétek le, de egy jó tanács: vegyétek maximumra a hangot!

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon