"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."

A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.

Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.

Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.

Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)

A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.

Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.

Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.

A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.

Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)

Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.

Értékelés: 7/10

Megosztás a facebookon

"A főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll."

Al Pacino talán újra elkezd színészkedni? Ez a kérdés járta át az agyamat, miközben a Danny Collins Rotten Tomatoes adatlapját néztem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem csak filmbéli karaktere, de saját maga is próbál megváltozni, ott van például a 2013-as Wilde Salomé, ami ugyan nem jutott el sok emberhez, de azok jókat mondanak róla, vagy a Phil Spector, viszont az olyan félresiklásokat sem felejthetjük el, mint a Jack és Jill, vagy a 88 perc. Legújabb filmje egy kellemes, kiváló hangulatú alkotás olyan mesteri színészek mesteri alakításával, mint Pacino, Annette Bening és Bobby Cannavale.

Dan Fogelman, a rendező első ízben ült rendezői székbe, leginkább forgatókönyvi munkáiról ismert, ő jegyezte a Last Vegas, a Verdák és az Őrült dilis szerelem szkriptjét is, és rögtön egy nagyon érdekes, nem utolsó sorban pedig igaz történetet tárt a néző elé.

Danny Collins, a kissé öreg, de remek formában levő énekes menedzsere talál egy levelet, amit még anno a '70-es években írt neki a legendás John Lennon. Ekkor úgy dönt, hogy teljesen megváltoztatja az életét, felkutatja a családját és beköltözik az egyik New Jersey-i Hilton hotelbe, ahol pedig megismerkedik a vezetővel, Mary-vel.

Lehet, hogy kicsit korai kijelenteni, de szinte biztos vagyok benne, hogy 2015 összes filmje közül a Danny Collins biztosan benne lenne a TOP5-be a "Legszórakoztatóbb mozgóképek" listáján. Egy percre sem éreztem azt, hogy leült volna a film, az elejétől a végéig pörgős és érdekes marad, annak ellenére is, hogy nem igazán tudta eldönteni, melyik irányba is menjen.

 

Az alapszituáció az lenne, hogy Danny annyi év után a levél hatására meg akar változni és felkeresi családját. Aztán kiderülnek egyes nem túl pozitív dolgok a fiával kapcsolatban, kicsit klisésen ugyan, de nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem a fia lányának teljesen felfoghatatlan jelleme. Nem túl nagy spoiler, hogy a lány kissé hiperaktív, ami egyrészt borzasztóan idegesítő volt, másrészt meg teljesen felesleges, mivel az elején említették meg néhányszor, de utána egyáltalán nem foglalkoztak vele, ezért is érthetetlen a dolog, hogy miért kellett egy borzasztóan idegesítő kisgyereket csinálni, ha a történettől függetlenül simán lehetett volna egy kedves, nyugodt lány is, aki miatt nem mászik minden második percben a falra a néző.

Viszont ezektől az apró dolgoktól eltekintve a Danny Collins egy borzasztóan szerethető film borzasztóan aranyos karakterekkel. Itt van például Mary, a hotel vezetője, akit Annette Bening alakít olyan kedvesen és szerethetően, hogy rögtön azt kívánjuk, Danny és ő jöjjenek össze! De nem túl nagy csoda, hogy Bening jól alakít, egy leszbikus nőtől kezdve egy kisvárosi, ugyanakkor boldogtalan feleséget/anyát is épp olyan kiválóan játszik, mint ezt a "könnyebb" szerepet.

Bobby Cannavale alakítja Collins fiát, szintén jól, viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ennek a pasinak miért nem adnak már egy igazi főszerepet? Én legalábbis csak félresikerült sorozatokban láttam, de ha minden igaz, A Hangyában lesz majd egy mellékszereplése.

Ugyan nem vagyok énekes, konkrétan semmi közöm a zenéhez, de én legalábbis elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha a nagyvilágban számomra is létezne egy ilyen levél, teljesen mindegy, hogy milyen, témától függetlenül, amit írhatott akár egy rokon vagy egy barát és ami miatt akár az én életem is 180 fokos fordulatot venne. Mondjuk annyi biztos, Lennon tuti nem írt..

Nem tudom biztosan, hogy Fogelman, a direktor a forgatókönyv írása közben már tudta, hogy Pacinó-ra osztja a főszerepet, vagy egyszerűen castingoltak, de mesteri ötlet volt, ez egy ízig-vérig Pacino film, sőt, az egyik legszórakoztatóbb.

A Danny Collins nem a show businessről, nem a jó nőkről szól, ezek mind a háttérben vannak, a főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll. Bármikor újra lehet kezdeni és mindent meg lehet bocsátani.. Collins-ék esete persze nem mindig olyan vidám a való életben, mint a filmvásznon.

Értékelés: 10/8

 

 

Megosztás a facebookon