Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A Bíborhegy egy elegáns, a színekkel bátran játszadozni merő, emellett pedig gyönyörű képeket szolgáltató film."
A kritikák elég megosztók voltak Guillermo del Toro új filmjével, a Bíborheggyel kapcsolatban, a lelkesedésem azonban ennek ellenére sem hagyott alább és kíváncsian vártam, hogy mit tud kihozni egy rém egyszerű, ugyanakkor a brutálisan szép látvány és díszletek miatt roppant érdekessé váló történetből. Azt kell mondanom, minden lehetséges elvárásomat teljesítette, egyáltalán nem lehet okom panaszra, sőt.
Egyértelmű, hogy a film teljes mértékben azért fog megmaradni az emberekben még hosszabb ideig is, mert nem elsősorban arra ment ki, hogy a néző a film első percében összecsinálja magát a székében, a kidolgozottság, a gyönyörű képek és a szépen lassan, ugyanakkor mégis érdekfeszítően építkező alapsztori pedig rendkívül ritkává váltak az évek során, főleg amikor a found footage-k korát éljük.
Így tehát a Bíborhegy úgy tud eredeti lenni, hogy igazából mégsem az, hisz ha azt nézzük, minden olyan elem megvan benne, amit már valószínűleg ezerszer láttunk más filmekben: kísértet, kastély, titokzatos testvérpár, én viszont már úgy ki voltam éhezve egy épkézláb, jól kinéző kosztümös-szellemes horrorra, hogy számomra meglepően üdén és frissen hatott.
Történetünk Edith Cushing-ról szól, a feltörekvő írónőről, akinek nem elég, hogy meghal az apja, régen elhunyt édesanyját is látja szellemként. Úgy dönt, egy nemrég megismert férfival és annak testvérével indul útnak. A célállomás egy kastély. Szellemek és titokzatos misztikumok vannak abban a kastélyban, melyet Edith az elég nyilvánvaló óva intés ellenére sem tud megkerülni: “Óvakodj a Bíborhegytől!”.
A hó piros, a kastély sötét, a kandalló pedig mindig ég. Nagyjából így lehetne összefoglalni a Bíborhegyet, de azért ne felejtsük ki a bravúrosan jól játszó színészeket is, név szerint Mia Wasikowska-át, aki a naiv, szerelmes Edithet alakítja, aztán itt van Tom Hiddleston, aki a Thor filmekhez hasonlóan itt is (legtöbbször) egy elég negatív karaktert játszik, Jessica Chastain, a testvérpár másik tagja pedig annyira furcsa és sok helyen félelmetes, hogy elsőre kétségbe vontam: biztos, hogy ezt a szerethető, legtöbbször pozitív szerepeket kapó színésznőnek kellene eljátszania? Aztán megláttam az első jelenetben, és minden kétségem eltűnt.
A casting tehát, szinte tökéletes. A felvezetéssel adódtak kisebb-nagyobb problémák, ami akármennyire is jól volt felépítve, sok helyen mégis kissé unalmasnak hatott, ám az apa halála után a film egy teljesen más irányt vett: otthagyta az addig megismert környezetet és a jelenetek 90-95 százaléka csakis a kastélyban játszódott tovább. Három szereplő, három különböző karakter abban a rohadtul nagy házban: na, végre a néző tényleg elkezdhet félni!
Nem éppen. Akármennyire is vannak olyan részek, amikor tudod, hogy jönni fog valami és összeszorított ajkakkal várod a kísértet újbóli megjelenését, a Bíborhegy egyszerűen nem elég félelmetes ahhoz, hogy borzongj is rajta. Ez persze sokszor a brutálisan bénán és teljesen jellegtelenül kinéző szellemeknek is köszönhető, amik nem tudom, hogyan sikerültek ilyenekre, de sokkal inkább azzal nézetném egy életen át, aki ilyet kitalált. Ha ettől az elég bizarr ténytől eltekintünk, hogy minden másra figyelj, csak magukra a kísértetekre ne, a film felétől kezdve szinte egyszer sem tudtam levenni róla a szemem.
Nagyban köszönhető ez a szinte kifejezhetetlenül szép helyszíneknek, díszleteknek, ami egyértelműen Oscar-t ér, valamint, mivel mégis csak egy gótikus-romantikus-horrorfilmről beszélünk, a hangulat és a feszültség is gyakran a tetőfokára hág. A direktor úr, del Toro, azok után, hogy a Hellboy 3-at még mindig nem tudta elkészíteni, megajándékozott minket egy ízig-vérig látványos, a színekkel bátran játszadozni merő, érdekes filmmel, melynek sokkal több mondanivalója van egy egyszerű kísértetsztorinál.
Számomra a főszerepben nem Edith, hanem Thomas és Lucille áll, a testvérpár, és azon belül is utóbbi irányítását és a testvére ellen elkövetett lelki gyötrelmeket mutatja be a film. Vajon Thomas miért lett olyan, amilyen? Látszólag ő a férfi, ő viseli a nadrágot, a látszat azonban csal és minden egyes tettet és cselekményt más ember határoz meg az életében. (Gondolhatunk Lucille-ra, de akár Edith apjára is.)
Összefoglalva del Toro hozza a szokásos szintjét és remek látni, hogy néhány mostanában elkészült filmje után, mely szép szóval is hagyott némi kívánnivalót maga után, össze tudott hozni egy ilyen elegáns, a színekkel bátran játszadozni merő, emellett pedig gyönyörű képeket szolgáltató filmet.
Értékelés: 10/8
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
" Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni."
Valószínűleg sokan nem értenek velem majd egyet, de számomra C.J. Chandor neve, egészen idáig, egyáltalán nem jelentett garanciát. A 2011-es Krízispont óriási színészeket vonultatott fel és feszültségben nagyon erős volt, ennek ellenére mégsem nevezném mesterműnek, a két évvel ezelőtti Minden odavan pedig csak egy egyszerű Robert Redford magánszám, ami egyrészt unalmas, másrészt meg teljesen érdektelen. Ennek ellenére viszont egyiket sem tartom rossznak és kíváncsian vártam, vajon a Most Violent Year-nek sikerül-e megugrania végre a rendező korábbi filmjeit és tényleg maradandóvá válnia. Hát sikerül. Chandor végre minden olyan elemet bevetett, amit eddig nem sikerült, vagy nem akart, az eredmény pedig 120 percnyi tömény izgalom, amit ha egyszer elkezdesz, képtelen vagy abbahagyni.
Először is meg kell dicsérnem a kiváló casting-ot: Oscar Isaac ugyan sokszor megmutatta már tehetségét a vásznon, szerintem viszont élete eddigi legjobb alakítását nyújtja az Egy durva év-ben. Igen, láttam az Ex Machiná-t, ahogy az Inside Llewyn Davis-t is, de akkor is ezt kell mondanom: egyszerűen tökéletes, de filmbeli felesége, Jessica Chastain is hasonlóan nagyon jól alakít.
A Most Violent Year egy olyan vállalkozásról szól, ami látott már jobb éveket is: a tartálykocsikat folyamatosan ellopják, a sofőröket megverik és a tulajdonos családját is zaklatják. Ha pedig ez még nem lenne elég, a rendőrség is kutakodik Abel és Anna Morales cége után.
Igen, ennyi az egész. Ez egy olyan történet, mely bármelyik hasonló vállalattal megtörténhetne és gyakran, meg is történik. A filmben egyébként Abel, azaz Isaac borzasztóan tisztességes ember és az esetek kilencven százalékában mindent illegálisat mellőz, ennek ellenére viszont mindenhonnan támadás éri. Nem titkok persze, hogy vannak dolgok, amelyben hibázott, de ha belegondolunk, az sem neki, hanem az őt körülvevő embereknek köszönhető.
Amiben még nagyon erős Chandor filmje, az a forgatókönyv. A szereplőket ennél jobban szerintem lehetetlen lett volna bemutatni, minden cselekményszál kidolgozott és értelmes, a párbeszédek közben pedig gyakran nem is vettem levegőt. (Bár ez lassan szokássá vált, hogyha nagyon tetszik egy film, akkor nem veszek levegőt.)
Az Egy durva év ugyanakkor fontos kérdéseket is feszeget: vajon tényleg lehet minden egyes fennakadó problémát egy vállalkozásban tisztességesen megoldani? Vagy sikkasztás nélkül végigcsinálni? Abel egy jó ember, annak ellenére, hogy mások belevitték a rosszba, a film végi monológja viszont mindennél többet ér.
A kosztümökről és a helyszínekről még nem is beszéltem? Nagy hiba, hiszen gyakorlatilag az egész filmet lerombolta volna, ha Chandor nem tudja visszaadni a ‘80-as évekbeli New York-i hangulatot, erről viszont szó sincs, valami elképesztő, hogy mennyire jól kidolgozott helyszínekkel operál a film. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még a ténylegesen a ‘80-as években készült mozgóképek nagy része sem tudja visszaadni ezt a hamisítatlan amerikai hangulatot.
Csak egyetlen hibát véltem felfedezni, persze ezt is simán a szőnyeg alá söpörhetjük, hisz valószínűleg csak nem volt már-már idegesítő és egyben abszurd, hogy Abel, akármennyire is jól próbál csinálni mindent, semmi nem jön össze neki és egymás után, szép sorban dől össze az eddigi felépített vállalata. De tényleg, a film háromnegyedéig minden olyan negatív dolog megtörténik, ami csak megtörténhet egy céggel, és talán még több is.
A Morales házaspár viszont elképesztően erős, és ezt most nem a színészekre, hanem a karakterekre értettem. A rengeteg probléma és fájdalom ellenére nem esnek össze, bíznak egymásban és tényleg csak akkor veszekednek, amikor már senki nem lenne képes higgadtan beszélni.
Az egy durva év egy lassú folyású, ugyanakkor mégis izgalmas krimi, ami, ha ráérzel a hangulatára, egy kiváló filmélmény tud lenni, ebben pedig a színészek is közrejátszanak: Jessica Chastain egy Golden Globe-jelölést is begyűjtött. A forgatókönyv és a rendezés bitang erős, a 2014-es évben talán az egyik legjobb, J.C Chandor pedig két egyszer nézhető film után végre tényleg csinált egy majdnem mesterművet. Érdekes, néha fájdalmas, izgató és kegyetlen. Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni.
Értékelés: 10/9
