"Kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Az év egyik legfurább filmélménye volt számomra a Legújabb testamentum. Egyesek már mondták, hogyha bejött Jaco van Dormael régebbi munkája, a Mr. Nobody, akkor ez is valószínűleg elnyeri a tetszésemet, sajnos azonban abban a szomorú helyzetben voltam, hogy nem láttam sem a Mr. Nobody-t, sem a rendező régebbi alkotásait, így teljes bizonytalansággal ültem le megnézni az Európai Filmdíjon is versenyeztetett és Golden Globe-díjra is jelölt filmet.

Persze nyomokban tudtam, hogy mire számíthatok, hiszen a néhány perces trailer ha nem is teljesen, de egy bizonyos mértékben próbálta átadni a hangulatot, meg nyilván ha az alaptörténet az, hogy Isten Brüsszelben él és egy hatvanas, kopaszodó gonosztevő képében látjuk, akkor valószínűleg a film későbbi szakaszában is húznak újakat az alkotók.

A vége a dolognak azonban mégis pofára esés lett, ugyanis a műfaji besorolás, mint vígjáték, és az előzetes meglepően pozitív hangvétele után egy abszurd, humorban gazdag komédiára számítottam. A poénokat számolni sem tudtam, de már elég hamar tudatosult, hogy biztosan nem egy komédiával van dolgunk.

Sőt, a Legújabb testamentum a 2015-ös filmév egyik legkomolyabb és legszomorúbb darabja. Van, amikor egy alkotó két és fél óra alatt egyetlen témát foglalkoztat, de azt sem tudja jól elmondani. Nos, van Dormael gyakorlatilag az összes létező komoly és nem komoly társadalmi problémára bármiféle manír nélkül, néha húsbavágóan hívja fel a figyelmet egy álomszerű mesébe burkolózva: alig két óra alatt.

A luxemburgi-francia-belga koprodukcióban készült film tehát nem az, aminek elsőre látszik. Azt gondoltam az elején, nem bír felnőni a feladathoz és az állandó humorforrás az az lesz, hogy Isten Brüsszelben él és milyen kevés haja van. De nem, és ennek szívből örülök.

A történet szerint tehát Isten feleségével és lányával Belgiumban tölti életét, fő foglalatossága pedig az, hogy megkeseríti az emberek dolgát. Neki köszönhetjük, ha esik, ha az autók karamboloznak, ha a repülők lezuhannak, de még azt is, ha a megkent kenyér a megkent oldalára esik le a földre.

A lánya, Éa azonban nem hagyja, hogy apja napról napra jobban megkeserítse az emberek mindennapjait így felülkerekedik, és sms-ben elküldi minden ember halálozási dátumát Isten gépéről. De ekkor még nincs vége a dolgának, hisz kell hat apostol, akik segítségével elkészítheti a Legújabb testamentumot.

Nem egy megszokott cselekményleírás, mi? Amellett már rég elmentünk, hogy a TOP 3 legeredetibb 2015-ös film között számomra benne van, de én mondom nektek, ritkán találkozom ennyire intelligens humorral, ami egy kicsit sem von le a kemény drámából.

A másik hibája lehetett volna, ha mindent a meghökkentésre tesz fel. Nem számít, hogy valójában mi történik és mi értelme, csak az, hogy a néző meglepődjön. A legújabb testamentum esetében ezt sem fedeztem fel, tulajdonképpen annyira sodródtam a történésekkel, hogy egy pillanatra sem volt időm megállni és gondolkozni azon, hogy néhány jelenettel ezelőtt egy nyolc év fiú gyerek nő szeretne lenni.

Azzal, hogy az emberek megtudják a pontos halálozási idejüket, vagy elkezdenek aggódni és kétségbeesni, vagy élvezik a helyzetet és azzal szórakoznak, hogy több tízméteres távolságból ugranak ki valahonnan, hiszen ha igaz a dolog, van még hátra sok évük.

Az apostolok keresése közben pedig egy nagyon érdekes jellemrajzot kapunk mai társadalmunkról. A férfi, akinek a gyilkolás jelent mindent, a nő, aki annyira magányos, hogy üzletember férje helyett egy csimpánzban leli meg a boldogságot, és a fiú, aki a kezdetektől tudja, hogy beteg és nem sok ideje van hátra.

Az viszont mindenképpen furcsa volt számomra, hogy a lány miért így állt bosszút apján. Miért nem mondjuk a gépet verte szét? Persze tudom a választ, akkor nem lett volna meg a játékidő, de kicsit szúrta a szemem, hogy Éa, aki költőket megszégyenítő monológokat nyom le minden ötödik percben, nem jön rá, hogy ugyan ezzel bajt okoz istennek, de az emberiségnek valószínűleg még nagyobbat.

Ritkán fordul elő velem az a helyzet, hogy egy filmen rengeteget nevetek, majd úgy kelek fel a székemből, hogy basszus, tök letargiás vagyok. Pedig a Legújabb testamentum megnézése után ilyen érzések kavarogtak bennem.

Elsősorban az volt nagy meglepetés, hogy isten egyáltalán nem vicces. Míg az előzetesből az volt leszűrhető, hogy milyen poénos, ahogy lányát körbe-körbe üldözi az asztalnál, a filmben konkrétan egy szadista állat, aki mások szenvedésétől képes boldog lenni a lehető legundorítóbb módon.

De ugyanúgy üt a férfi története is, aki gyerekkorában csak apró bogarakat, esetleg a rokona madarait gyilkolja meg, majd amikor a dátumok kiderülnek, sportot űz abból, hány embert tud megölni. Ő azt mondja, nem miatta halnak meg, hiszen akinek még nincs itt az ideje, az úgysem hal meg.

Az az igazán különleges, hogy szinte kivétel nélkül minden egyes karakterben (talán a csimpánzban nem) ott van egy nagyon erős társadalmi üzenet: igen, ha leveszünk egy-két drasztikus dolgot, könnyen magunkra ismerhetünk.

Nyilván az már a készítők bravúrja, hogy a szomorkodás és a könnyen kemény erkölcsi vitákat szülő cselekmény mellett azért nevetni is jut idő. Imádtam például, amikor az a bizonyos lekváros kenyér törvény visszaüt, de akkor is hangosan nevettem, amikor a magányos asszonyát a csimpánzzal az ágyában együtt találja a férj, a nő pedig csak annyit mond, mint egy átlagos megcsalásnál: „Drágám, máris hazajöttél?”

Ezt elmerem mondani, benne volt az előzetesben is.

Magam is meglepődtem, hogy sokkal inkább magával az alkotás elméletével és üzenetével foglalkoztam, sem mint azzal, hogy jók voltak-e a színészek, de az mindig pozitív, ha a néző azt boncolgatja, amit látott és magáról a film után érzett érzéseiről beszél a film minősége helyett.

Amire még fontos kitérnem, az feltétlenül a képi világ. Pontosan annyira eredeti képsorokat és néha kicsit furcsa, ugyanakkor a történet szempontjából nagyon is fontos megoldásokat láthatunk, mint amennyire maga a történet eredeti.

Tudom, hogy furcsa, de kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Emellett rettentően komoly témákat tud közérthető(bb) módon bemutatni, ami a befogadhatóság tekintetében nagyon sokat jelent. De nyilván lesznek olyanok is, akik a szinopszisból ítélve esélyt sem fognak neki adni.

Végül annyival tudom zárni ezt az élménybeszámolót, ahogy kezdtem: az év egyik legfurcsább filmélménye volt a Legújabb testamentum. Én nagyon bízok benne, hogy több emberhez eljut, ugyanis azt érzem, elég sokat tanulhatnánk belőle. Vagy ha tanulni nem is, ha valaki rágódni akar a látottakon, érdemes megnézni Jaco van Dormael nem egyszer a jó értelemben kiborító filmjét.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon