Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A nagy elvárások és a magasra tett léc pedig rengeteg más francise-hoz hasonlóan itt is komoly problémát jelentett."
A Bourne franchise mindig üde színfoltját képviselte a kémfilmeknek, hiszen a műfaj nagy szériái sosem vették túlságosan komolyan a figurát, volt akció, volt harc, majd a végén, amikor a gonosz meghalt és elnyerte méltó büntetését, a főhős jó nők társaságában fogyasztja az italát mindenféle gond nélkül a tengerparton. Rád gondolok, James Bond! Őket ezért szeretjük, a Bourne-filmek viszont mindig a realitás talaján maradtak a többi verseny- és műfajtársához képest, és pont emiatt volt igazán érdekes. (Ez mondjuk nem volt túl nehéz.)
2007 és egy kurtán-furcsán sikerült spin-off után azonban Paul Greengrass és Matt Damon, mert neki és nagy szerepe volt, hogy Bourne visszatért, úgy döntöttek, folytatják a folytathatatlannak tűnő történetet. A probléma pont ezzel van: sokkal inkább érződik a filmen, hogy az előbb említett két úriember még egyszer újra forgatni akart közösen, mint az, hogy volt egy remek sztori, vagy egy remek forgatókönyv, amit ők feltétlenül megszerettek volna mutatni a nagyközönségnek.
Ezzel akkor nem lenne baj, ha ez nem érződne minden egyes másodpercén a filmnek. A Jason Bourne tulajdonképpen lehetne egy korrekt iparos munka, ha nem ezzel a névvel fémjelezték volna. Nagyon hiányoltam belőle a társadalmi helyzetjelentést, hiszen az elődök folyamatosan beszéltek az akkori Egyesült Államokról és az ország helyzetéről, gondjairól, míg a Jason Bourne egyetlen ilyen reflektálása nagyjából az, hogy megemlítik kb. háromszor Snowden nevét.
Mint már mondtam, van ebben a két órában minden, ami egy kémfilmhez kell: sok akció, bunyó, rengeteg számítógép és persze egy dolgozó, aki titokban segít a főhősnek. A legnagyobb arculcsapás igazából mégiscsak az, hogy ez Jason Bourne, vagy másképp szólva: hogy ezt a filmet (nagyrészt) azok az emberek készítették, akik 2004-ben a Bourne-csapdát, vagy három évre rá a Bourne-ultimátumot.
Jó kérdés, hogy ez a hirtelen minőségesés az idő, vagy Tony Gilroy forgatókönyvíró hiánya miatt történt. Az sem lett volna baj, hogyha az évek múlásával húznak valami újat és csavarnak a lassan tényleg kifulladásnak induló „nem tudom mi történt velem” sztorin, de ez a bizonyos változás kimerült abban, hogy ezúttal nem Robert Ludlum regényének címét láthatjuk a moziplakáton.
A másik gond Matt Damon és az, hogy az egész játékidőt úgy tölti ki, mintha új személyi igazolványt szeretne csináltatni és vár arra, hogy lefotózzák. Nem elég, hogy 120 percből 110 percen keresztül semmi érzelem nincs az arcán, gyakorlatilag egyetlen ránc sem mozdul meg a homlokán. Nyilvánvaló, hogy nagyon nehéz dolgokon megy keresztül, de talán pont ezért is lehetett volna egy kicsit emberibb.
De hogy dicsérjem is a filmet, az akciójelenetek ugyanolyan emlékezetesre sikeredtek, mint sok évvel ezelőtt. A SWAT-os megérkezés a kaszinóba legalább annyira hozzátartozik majd a Bourne-történelemhez, mint a tollas szurkálás 2002-ben, vagy amikor könyvet használt az ellenfél likvidálására.
Hogy nem mondtam el a sztorit? Hát.. Van egy görögországi üldözés, ami háromszor haloványabb, mint a Mission: Impossible Marokkója, majd megtudjuk, hogy azon is poloska van, aki már alulról szagolja az ibolyát, eközben egy CIA által bérelt ügynök próbálja megölni címszereplőnket, aki apja bonyolult ügyeit próbálja felderíteni. Hellyel-közzel ezeket a történetszálakat próbálja összerakni a film egy nagy egésszé.
Greengrass ugyan nem a mesterművét tette le az asztalra, de jó látni, hatvanéves kora ellenére is ugyanolyan kemény akciókat tud a vászonra teremteni, mint fiatal korában, ugyanakkor a feszültséggel is remekül bánik: én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen izgalmasra sikeredett az utolsó húsz perc és a lezárás.
Összefoglalva nem sok értelmét látom a Jason Bourne létének. Persze egyes pillanatokban jó volt nézni, hogy régi kedvenceim újra összeállnak, a feeling viszont már rég nem olyan volt, mint az elődöknél, a nagy elvárások és a magasra tett léc pedig rengeteg más francise-hoz hasonlóan itt is komoly problémát jelentett. Kár érte.
Értékelés: 10/5
"John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részeiben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért."
Gasztrofilmet elég nehéz úgy készíteni, hogy a végére még bármi eredetiség is maradjon benne, hiszen tény, hogy az utóbbi évtizedekben talán több ilyen műfajú alkotás készült, mint kellett volna. A 2014-es Élet ízei viszont egy nagyon is pozitív csalódás volt, ami új dolgokat tényleg nem mondott, legalább volt benne valódi konfliktus, de közben azért mosolyra is állt néhányszor az ember szája.
De nem Lasse Hallström művéről fogok beszélni, hanem a tavaly bemutatott Az ételművészt veszem górcső alá, amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy mennyire sok is a hasonlóság a két film között, azon kívül, hogy mindkettő az ételkészítés kemény valóságába kalauzol el bennünket.
De ami a legfontosabb párhuzam a kettő között, hogy mindkettő jó. Bevallom, nem számítottam arra, hogy egy igazán komolyan vehető, humort csak a legkisebb mértékben használt filmet fogunk látni annak ellenére, hogy az előzetesben is a komoly jeleneteket ollózták össze.
A Burnt, ami a Google-n egyébként még mindig „Untitled John Wells Project” címen van nyilvántartva, sokkal jobb, mint amilyennek tűnik. Legfontosabb érv emellett talán az, hogy nagyon ritkán áll meg a cselekmény. Mindig érkezik egy újabb és újabb helyzet, amit a nem túl szerencsés hősünknek vagy társainak meg kell oldania.
A feszültségteremtésben is remekel. Nem akarok spoilereket elsütni, mert bármennyire hihetetlen, nem is egy van belőle, de nem csak a vásznon, hanem bennem is teljesen megfagyott a levegő, amikor Omay Sy karaktere, Michel visszaadja azt a bizonyos dolgot Adam-nek.
Hatalmas húzás volt és tényleg teljesen ésszerű, az viszont már teljes hülyeségnek és a kötelező happy-endnek tudható be, hogy ennek később semmilyen következménye nem lett. Csak ennyit mondhatok, a többit nézzétek meg magatok, mert érdemes.
A történet szerint Adam Jones valaha a séfek királya volt, mostanra azonban semmije se maradt. Egy kis gasztronómiai vezeklés után úgy dönt, nem elég neki a két Michelin-csillag és meg akarja szerezni a bűvös harmadikat is. Az új étterem kialakításában segít neki régi társa, Tony, egykori ellensége, Michel, és egy új munakerő, Helene is.
Az addig remekül felépített film tehát pont az egyik nagyon fontos pillanatában hozza be a kliséit, ugyanakkor fogalmam sem volt például, miért kell azt a tartozásos dolgot erőltetni vagy miért tűnik fel minden fél órában Adam mesterének lánya és mint egyszer említették, volt szerelme, Anne Marie.
Viszont kifejezetten bátor dolog, hogy a főszereplő, Adam gyakran egy rohadt nagy szemét. Azért is bátor, mert pont egy ilyen filmnél lehet kritikai szempont az, kivel lehet azonosulni és kivel nem, de fittyet hányva ezekre pont egy olyan központi karaktert építenek fel, ami egy igazi mesterszakácsra vall, többek között a mérhetetlen egójával, a cinizmusával, a káromkodásival és a nem egyszer a 200-at csapkodó vérnyomásával gondoljuk azt, ez a szakma megköveteli ezeket a jelzőket.
Az ételművész egyébként úgy vonultat fel egy elképesztő sztárparádét, hogy közben észre sem veszed. Cooper mellett láthatjuk Alicia Vikander, Uma Thurman, Emma Thompson, Sienna Miller és Daniel Brühl játékát is kisebb-nagyobb szerepekben. Egy séfet, szakácsot alakítani nem túl hálás feladat, mint ahogy az előző bekezdésben mondtam, de jó volt látni, hogy a többségük próbált kibújni a felszínességből és saját magukat is beleadni egy kicsit.
A filmnek tehát tagadhatatlanul vannak kisiklásai, ugyanakkor mégis fenntartja az érdeklődést. Persze az is hozzátartozik, hogy jó döntés volt a vágóasztalon elhagyni részeket, hiszen a másfélórás játékidő még pont nem elég kikészítő ahhoz, hogy fejvesztve menekülj ebből a világból.
Összefoglalva John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részekben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért. Azt hiszem, egy gasztrofilm esetében ez pontosan elég.
Értékelés: 10/7
