"A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia."

Kegyetlen, és senkit nem kímél. Ezzel a két jelzővel lehetne illetni George Miller 1979-es utópikus moziját, a Mad Max-et. A film szinte minden portálon akciónak, vagy kalandfilmnek van feltüntetve, ami lényegében igaz is, de egyes jeleneteknél én már úgy éreztem, átmegy horrorba, vagy legalábbis pszichológiai thrillerbe, vér nélkül.

Mert kevesen tudnak azzal dicsekedni, hogy feszültséggel és hangulattal félelmet tudtak generálni, egy csepp vér nélkül, pedig a Mad Max esetében ez így igaz. A direktor egyébként pont olyan kiismerhetetlen, akárcsak a filmjei, hiszen fellapozva a filmográfiáját szinte sokkot kaptam, amikor három Mad Max rész után a nevéhez fűződik a Babe című malacos hülyéskedés, ami egy nagyon népszerű és szórakoztató alkotás, de sehogy sem illik a rendező akkori imidzsébe. (Aztán kiderült, szereti a csacskaságokat, mert a Táncoló talpak is az ő számlájára írható.)

Megmondom őszintén, a Mad Max első húsz perce egyáltalán nem nyűgözött le, sőt, csak csodálkoztam, hogy akkora siker volt ez a '70-es évek végén, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a történetből, csak folyamatosan kapjuk az arcunkba a jobbnál jobban kivitelezett üldözős jeleneteket, de Max feltűnése után teljesen megváltozott a helyzet.

A történet Maxről (Mel Gibson) szól, egy remélhetőleg távoli jövőben, ami nem sokkal különbözik a mostanitól, csak a családok helyett az emberek inkább eszement bandákba, csapatokba gyülekeznek, hogy együtt pusztítsák el a környező városokat. Gibson karaktere azon kevesek közé tartozik, akik a népet védik, így egy incidens után hozzá kerül az egyik banda ügye, miután azonban barátját elteszik láb alól, más vidékre költözik.

A csapat viszont nem hagyja magát, és félelmetes, már-már horrorisztikus jelenetekben próbálják elkapni az igazságos Max-et, nálam speciel az verte ki pozitív értelemben a biztosítékot, amikor Max felesége leugrik a boltba, a bandatagok pedig úgy nézik/szaglásszák, mintha egy darab jóízű, szaftos hús lenne, de az is maradandó néhány perc volt, amikor Max társának, Goose-nak teljesen elszáll a feje, és legszívesebben az egész világot megölné.

Ezekben a jelenetekben annyira pattanásig feszült a hangulat, hogy az ember jobb híján nem hogy a szemét nem meri becsukni, de a lélegzetvételét is visszafojtja, nehogy lemaradjon valami kulcsfontosságú pillanatról. Lehet, Miller-nek az volt a taktikája, hogy lassan, nem elsietve kezdi a filmet, hogy minél nagyobbat durranjanak ezek a jelenetek.

A filmben keveset beszélnek, de az írók pontosan tudták, nincs szükség szavakra, hiszen a szereplők a mimikákkal, a kézmozdulatokkal is mindent elmondanak, ami többet jelent bármelyik kimondott mondatnál. A karakterábrázolás sem lehet probléma, mint már mondtam, Max a film elején, a felvezetésben keveset szerepel, de már a tekintetéből és a tetteiből is tökéletesen megismerjük.

A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia. Ez a néhány sor önmagában csodálatos lenne, de mégis bennem van a bizonytalanság tüskéje, Miller nem felejtette el a hosszú évek során, hogyan is "kell Mad Max filmet készíteni"? Néhány hónap után kiderül..

Értékelés: 10/8

 

 

 

 

Megosztás a facebookon