"A Mad Max - A harag útja egy páratlan élmény, mely csak egy hajszálnyira van attól, hogy tökéletesnek hívjuk: George Miller 2015-ben valami hatalmasat alkotott, olyan sok fiatalsággal, lendületességgel, hogy azt bármelyik 30-as filmrendező megirigyelné. Meg mindenki."

2015. május 22.-én megtörtént az, amire csaknem már egy fél éve várok: kezembe foghattam a Mad Max mozijegyét, és konkrétan stresszeltem a vetítés előtt, hisz annyi helyen ujjongtak a filmtől, konkrétan az év legjobbjának is nevezték sok helyen, és szép lenne, ha pont nekem ne tetszene ez a tömény két órás akcióorgia. Ami viszont megdöbbentő, hogy az én vállalhatatlanul rossz ízlésem ellenére is úgy tartom, az év egyik legjobb alkotását készítette el George Miller.

Az első, '79-es Mad Max hatalmas sikere után egyértelmű volt a folytatás, de a direktor úr az animációs- és családi filmek hangulatába is belekóstolt, miután Max kalandjainak harmadik folytatása pedig inkább hajazott egy egyszerű kalandfilmre, jegelni kellett a trilógiát, azt persze senki nem gondolta volna, hogy ez a "jegelés" ilyen sok ideig, kerek harminc évig eltart.

Hatalmas elvárásaim voltak, nem tagadom, de hát egy Rotten Tomatoes 98% és egy Metacritic 89% esetében ez nem meglepő, ugyanakkor arra is kíváncsi voltam, Tom Hardy méltó utódja lesz-e Mel Gibsonnak, a válasz pedig: teljes mértékben.

Kevés film van, amelyik valósággal ordít a folytatásért, a Mad Max trilógia viszont pont ilyen. Elég fájdalmas lehetett a rajongóknak a harmadik rész után, ami sem hangulatban, sem feszültségben nem hasonlítható elődjeihez, ráadásul Tina Turner is megmutatja, mennyire is jó, hogy ő igazából énekesnő.

Ezeket a "rossz emlékeket" azonban nagyrészt begyógyította az idő, és már annak a nézőnek sem lesznek fenntartásai a negyedik résszel szemben, aki még tinédzser volt akkor, amikor a MM filmek mozikba kerültek.

Mert a Harag útja egy brutálisan jó film! Emlékszem még, amikor a Hobbit befejező részét azért utáltam annyira, mert olyan érzésem volt, mintha az egész filmet csak azért az egy csatajelenetért készítették volna el, hisz a játékidő 90%-a azzal ment el.

Az tény, hogy a Mad Max-ben is nagy részt csak üldözéseket és őrült hajszákat láthatunk, George Miller azonban az akció egyik legizgalmasabb pillanatában hirtelen visszavesz a tempóból, majd újraindul az adrenalinbombája, ez az egyensúly pedig egy nagyon érdekes temperamentumot visz a filmbe.

Meg kell jegyezni, kicsit haragszok rá. Haragszok rá, mert nem túlzok, ha azt mondom, sutba vágta az idei évtized összes akciómoziját, továbbá ezentúl sosem tudok már úgy tekinteni egy akciófilmre, mint egy egyszerű, kellemes szombat esti szórakozásra, mert a szívem mélyén minden ilyen kategóriájú alkotásban azt a bizonyos "Mad Max érzést" fogom keresni.

A 70 éves George Miller, aki tulajdonképpen leiskolázta a mostani összes Hollywood-i fiatal filmest, egy minden eddiginél érdekesebb világot teremtett meg, amihez sem az első, sem a második részben látottak nem érhetnek fel: itt már tényleg minden romokban van, és Max-től, miután feleségét és gyerekét brutálisan megölték, már "csak" az életét vehetik el.

A karakterek és a színészek is egyszerűen tökéletesek, a Charlize Theron által alakított Furiosa olyan jól van megírva, hogy a néző valóban azt érzi, ez a nő tényleg olyan kiváló harcos, mint Max, és emellett persze egyenrangú társ is. Hardy és Theron között remekül működik a kémia, még annak ellenére is, hogy a filmben alig van dialógus kettejük között: egy arcrándulásból, pillantásból megértik egymást, továbbá azt is érezni, ők csak kényszerből vannak egy hajóban, és ha vége van ennek a kálváriának, egyikőjüknek tovább kell állni. (Szóval senki se számítson szerelmi szálra!)

Nicholas Hoult is ügyesen játszik, mondjuk én kicsit le voltam döbbenve, hisz az X-Men filmeken kívül csak az Egy fiúról című alkotásban láttam, ott pedig még egy különc kisfiút alakít Hugh Grant mellett, és a két óra játékidő alatt csak arra tudtam gondolni, vajon mit szólhat ehhez Fiona, a filmbeli anyja, hogy egy konkrét őrültté változott a fia? :)

Plusz itt van még nekünk Halhatatlan Joe, az egyik legfélelmetesebb karakter a film alatt, akinek borzalmas tekintetén kívül még van egy érdekes jellemvonása: az a Hugh Keays-Byrne alakítja, aki az első részben is keresztbe tett már Max-nek.

A Mad Max - A harag útja tehát összességében egy páratlan élmény, mely csak egy hajszálnyira van attól, hogy tökéletesnek hívjuk: George Miller 2015-ben valami hatalmasat alkotott, olyan sok fiatalsággal, lendületességgel, hogy azt bármelyik 30-as filmrendező megirigyelné. Meg mindenki.

Értékelés: 10/9

 

 

Megosztás a facebookon

"Az első rész sokkal több félelmet és rémületet okozott a nézőknek, mint a második, de persze ezzel sincs baj, hisz a műfaji besorolása akció- és sci-fi, ezzel viszont a maradandó jelenetek száma sem volt annyira kiugró."

Sok minden lefolyt a tengereken, míg Max újra összeszedte magát családja elvesztése után. Jobb híján egy kiskutyával járja a nagyvilágot, amely leginkább már a vesztét járja. Míg az első részben érezhető volt, hogy a civilizáció azért még nyomokban fellelhető, Az országúti harcosban azonban már teljes a kihalás, az emberek jobb híján csapatokba tömörülnek, hogy együtt védjék meg magukat a motoros bandák ellen.

Ekkor jön a képbe karakán főhősünk, aki felajánlja az egyik csapatnak, hogy védelmezi őket, cserébe annyi benzinért, amennyit csak elbír. Mert ebben a világban már nem a pénz, vagy az arany az úr, hanem a benzin, mert csak így lehet életben maradni.

Mint már a Twitteren is sebtiben jeleztem, a film olyan pörgősen és szórakoztatóan indult, hogy egy pillanatra sem mertem mással foglalkozni. Ezt az állapotot kb. a játékidő háromnegyedéig sikerült fenntartania, a húsz perces autós üldözés, ami pedig a csúcspontnak számított, átmegy teljes unalomba, sőt, rátesz egy lapáttal, hogy érezhetően kevesebbet foglalkoztak az akciójelenetekkel.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lennének benne jól megkoreografált, tesztoszterontól duzzadó izgalmas verekedések, de a minőségből látszólag jócskán alábbhagytak, néhány jelenetben például egyértelműen látszott, hogy az autókat utólag gyorsították meg. Persze butaság lenne ezt felróni, mint hiba, hisz 1981-et írunk, csak azért vagyok kicsit meglepett, mert a két évvel ezelőtti első részben az akciójelenetek szinte tökéletesek voltak.

Érződött, hogy az első felvonásban inkább arra törekedtek, hogy magát, ezt a különös, utópisztikus világot ismerjük meg, amelybe belecsöppentünk, míg most leginkább azt boncolgattuk, hogy milyen személyiség is pontosan Max, és mit érezhet azok után, hogy galád módon elvették tőle a két legfontosabb személyt az életében.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségével tökéletes, hisz a Mad Max filmek sosem arról voltak híresek, hogy bőbeszédűek lettek volna a karakterei, a címszereplőre is leginkább a hallgatag, nyugodt és a megfonolt jelző illik, Miller viszont, hogy ezt a "némasági egyensúlyt" kissé helyrerakja, Gibson kapott egy szószátyár társat, aki viszont leginkább idegesítő és felesleges.

Továbbá az első rész sokkal több félelmet és rémületet okozott a nézőknek, mint a második, de persze ezzel sincs baj, hisz a műfaji besorolása akció- és sci-fi, ezzel viszont a maradandó jelenetek száma sem volt annyira kiugró.

A három Mad Max film közül talán leginkább ez hasonlítható egy igazi "filmhez", hisz maga a trilógia egy teljesen lehetetlen világot teremt meg, de mivel Az országúti harcos leginkább a két, egymással szembenálló csapatot mutatja be, sem mint a Földet, így egy kicsit hihetőbb is tud maradni. Talán emiatt sem éreztem annyira a varázsát.

A fellelhető negatívumok ellenére viszont közel sem lehet nevezni a második részt egy felejthető alkotásnak, hisz a játékidő nagy részében szórakoztató, ami igaz az akciójelenetekre is, a párbeszédek is összetettebbek voltak, de tagadhatatlanul sok, apró hibája van, aminek következtében a bűvülete sem akkora, mint a '79-es Mad Max-nek, de egyszeri megnézésére teljesen kiváló, aki pedig kíváncsi a fiatal Mel Gibson-ra, amint őrült, punkhajú, száguldó motoros bandát gyilkol, garantáltan tetszeni fog neki.

Értékelés: 10/7

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia."

Kegyetlen, és senkit nem kímél. Ezzel a két jelzővel lehetne illetni George Miller 1979-es utópikus moziját, a Mad Max-et. A film szinte minden portálon akciónak, vagy kalandfilmnek van feltüntetve, ami lényegében igaz is, de egyes jeleneteknél én már úgy éreztem, átmegy horrorba, vagy legalábbis pszichológiai thrillerbe, vér nélkül.

Mert kevesen tudnak azzal dicsekedni, hogy feszültséggel és hangulattal félelmet tudtak generálni, egy csepp vér nélkül, pedig a Mad Max esetében ez így igaz. A direktor egyébként pont olyan kiismerhetetlen, akárcsak a filmjei, hiszen fellapozva a filmográfiáját szinte sokkot kaptam, amikor három Mad Max rész után a nevéhez fűződik a Babe című malacos hülyéskedés, ami egy nagyon népszerű és szórakoztató alkotás, de sehogy sem illik a rendező akkori imidzsébe. (Aztán kiderült, szereti a csacskaságokat, mert a Táncoló talpak is az ő számlájára írható.)

Megmondom őszintén, a Mad Max első húsz perce egyáltalán nem nyűgözött le, sőt, csak csodálkoztam, hogy akkora siker volt ez a '70-es évek végén, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a történetből, csak folyamatosan kapjuk az arcunkba a jobbnál jobban kivitelezett üldözős jeleneteket, de Max feltűnése után teljesen megváltozott a helyzet.

A történet Maxről (Mel Gibson) szól, egy remélhetőleg távoli jövőben, ami nem sokkal különbözik a mostanitól, csak a családok helyett az emberek inkább eszement bandákba, csapatokba gyülekeznek, hogy együtt pusztítsák el a környező városokat. Gibson karaktere azon kevesek közé tartozik, akik a népet védik, így egy incidens után hozzá kerül az egyik banda ügye, miután azonban barátját elteszik láb alól, más vidékre költözik.

A csapat viszont nem hagyja magát, és félelmetes, már-már horrorisztikus jelenetekben próbálják elkapni az igazságos Max-et, nálam speciel az verte ki pozitív értelemben a biztosítékot, amikor Max felesége leugrik a boltba, a bandatagok pedig úgy nézik/szaglásszák, mintha egy darab jóízű, szaftos hús lenne, de az is maradandó néhány perc volt, amikor Max társának, Goose-nak teljesen elszáll a feje, és legszívesebben az egész világot megölné.

Ezekben a jelenetekben annyira pattanásig feszült a hangulat, hogy az ember jobb híján nem hogy a szemét nem meri becsukni, de a lélegzetvételét is visszafojtja, nehogy lemaradjon valami kulcsfontosságú pillanatról. Lehet, Miller-nek az volt a taktikája, hogy lassan, nem elsietve kezdi a filmet, hogy minél nagyobbat durranjanak ezek a jelenetek.

A filmben keveset beszélnek, de az írók pontosan tudták, nincs szükség szavakra, hiszen a szereplők a mimikákkal, a kézmozdulatokkal is mindent elmondanak, ami többet jelent bármelyik kimondott mondatnál. A karakterábrázolás sem lehet probléma, mint már mondtam, Max a film elején, a felvezetésben keveset szerepel, de már a tekintetéből és a tetteiből is tökéletesen megismerjük.

A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia. Ez a néhány sor önmagában csodálatos lenne, de mégis bennem van a bizonytalanság tüskéje, Miller nem felejtette el a hosszú évek során, hogyan is "kell Mad Max filmet készíteni"? Néhány hónap után kiderül..

Értékelés: 10/8

 

 

 

 

Megosztás a facebookon