Oscar 2017 élőszereplős rövidfilmek: Ennemis intérieurs, Timecode, Silent Nights, La Femme et le TGV, Mindenki

Végre apropója is van annak, hogy körülnézzek az idei rövidfilmes termés között, hiszen Deák Kristóf Mindenki című kisjátékfilmje is jelölt a 89. Oscar-gálán. A hajnali két órakor kezdődő díjátadó nagyjából felénél oszthatják majd ki a szobrocskát, szóval lesz izgulnivalónk bőven.

Addig is nézzük meg, kik a Mindenki versenytársai és milyen esélyei vannak a magyar filmnek.

Ennemis intérieurs

Ha a fogadóirodák jóslatait nézzük, a legesélyesebb jelölt az öt közül a francia Ennemis intérieurs, mely kétségkívül a legfajsúlyosabb a kategóriában, hiszen egy algériai születésű férfiről szól, akit francia állampolgársági kérelme miatt hívatták be. Az ’50-es években született, amikor Algéria még Franciaországhoz tartozott. Hogy egy remek film címével éljek, puszta formalitásnak tűnik az egész, azonban a kihallgató egyre inkább „szükségtelennek” tűnő kérdéseket tesz föl és úgy állítja be a férfit, mintha bűnöző lenne.

A film kicsit kiegyenlíti a Silent Nights című, szintén ebben a kategóriában jelölt katyvaszt, mert amíg annak egy kifejezetten káros üzenete van a bevándorlókkal kapcsolatban, ez a film rengeteg tévhitet és hazugságot mutat meg. Egy nagyon feszült és kemény félórát láthatunk, melyben a nagy végkifejlet eléggé kiszámítható, de mégis érdekes az az út, amelyik elviszi a főszereplőt ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye.

Nagyon komoly rivális, persze kérdéses, hogy az Akadémia inkább a szívet melengető, kedves történeteket vagy a fő kategóriákhoz hasonlóan a kemény drámát preferálja majd jobban. Reméljük, hogy az előbbit.

 

Timecode

A szekció legmeglepőbb filmje, melynek a látszólagos cselekménye mindössze annyi, hogy két biztonsági őr, Luna és Diego az unalmuk kellős közepén maguk és egymás szórakoztatására elkezdenek táncolni. Először külön-külön, majd együtt.

A legérdekesebb ebben a mindössze 15 perces kisfilmben, hogy parányi történései ellenére rengeteg mindenről szól és rengeteg minden juthat az ember eszébe a nézése közben. Minden embernek vannak álmai, céljai, amiknek nagy részét az életében nem tudja megvalósítani, ahogy valószínűleg Luna és Diego sem valósította meg, hiszen akkor nem itt lennének.

Talán mindketten táncosok akartak lenni gyerekkorukban? Mik voltak a vágyálmaik? Miért kerültek ide? Vagy egyszerűen csak céltalanul tengődnek? Rengetegen élünk úgy, hogy közben nem is élünk igazából. Aztán valakinek eszébe jut, hogy élhetne egy másik életet, valakinek pedig nem.

Számomra egy nagyon érdekes, tanulságos kis mese volt és még a rövidfilmek létjogosultságát is tökéletesen megmutatta. Mindazonáltal nem hinném, hogy nekiadják a díjat.

 

Silent Nights

Eljutottunk ide is. Nem tudom, hogy csak bennem váltott-e ki ilyen negatív érzelmeket a film, de például az IMDb értékelések szerint nem, ugyanis Oscar-jelölt film révén 6 pont alatt van, ami nem egy túl jó átlag mondjuk a Mindenkihez hasonlítva.

A gond ezzel a filmmel, hogy egész egyszerűen buta. Az egy dolog, hogy önmaga sem tudja, miről akar szólni. 30 perc alatt bedob mindenféle bugyuta, előkészület nélküli tragédiát, amik a szereplőinkkel megesnek, és ehhez nekünk még sajnálni is kellene őket.

A történet egy önkéntes dán lány és egy ghánai menekültről szól, akik szerelembe esnek, de a kapcsolatuk nem pont úgy alakul, ahogy azt elképzelték.

Tényleg úgy kell elképzelni ezt a filmet, mint egy kliségenerátort, ami minden ötödik percben előhúz valami drámát a tarsolyából. A gond ott van, hogy ezek olyan emberekkel történnek, melyek sorsa semennyire se érdekelt. Nyilván egy rövidfilmről van szó, nem lehet a bevezetés 30 perces, ha maga a film is annyi, de olyan felszínes munkát végeztek a karakterekkel, hogy már ott elbukott az egész alkotás.

Maradjunk annyiban, hogy nem ez a film fogja elvenni a Mindenki Oscarját, ha egyáltalán elfogja valaki.

 

La Femme et le TGV

Ahogy a Silent Nights, úgy a svájci La Femme et le TGV is nagyon meglepett. Viszont fontos hozzátenni, hogy a kettő között ég és föld a különbség, ugyanis Timo von Gunten filmje egy gyönyörű kis történet a szerelemről és a vágyakozásról, miközben annyira megérintő, hogy azt hosszabb társaik is megirigyelnék.

A történet egy kissé magányos hölgyről szó, akinek az a mániája, hogy több évtizede minden áldott nap, ugyanabban az időpontban kinéz a háza ablakán és kilenget egy svájci zászlót a mellette elhaladó gyorsvonatnak.

A vonat vezetője észreveszi a nőt és egy levelet ír neki. A levelezés aztán kölcsönös lesz, majd egy furcsa kapcsolat alakul ki a vonatvezető és a hölgy között.

A végén van egy keserédes csavar, ami tökéletesen mutatja be, hogyan törnek össze az elképzelt álmok egyetlen pillanat alatt. A főszereplő kissé nyers és udvariatlannak tűnik elsőre, de ez mind a magányából adódik. Ahogy mindenki más, ő is igényli a szeretet, a törődést és az idő, a kor nem kizáró ok, ahogy azt a fia gondolja.

Bár franciául beszélnek benne, a főszereplő Elise egy angliai színésznő, Jane Birkin, aki nagyszerűen alakította a karaktert, tulajdonképpen sikerült úgy megkedvelnem, hogy legalább annyit zsörtölődött, mint amennyit mosolygott.

A La femme et le TGV egy aranyos kis történet, mely könnyen okozhat meglepetést, a Mindenki után a második legjobb alkotás ebben a szekcióban.

 

Mindenki

Végül pedig jöjjön az a film, melyért egész hónapban dobogott a szívünk és hétfő hajnalban még jobban dobogni fog: a Mindenki, angol címén Sing, mely a fogadóirodáknál nem a legesélyesebbként van feltüntetve, de rengeteg nevezetes külföldi filmes portál mondta, hogy számukra ez volt a legjobb a nomináltak közül.

Lehet, hogy egy kicsit hazabeszélek, de ha objektív vagyok, akkor is ott lyukadok ki újra és újra, hogy a Mindenki adta a legtöbbet, amit csak egy 25 perces kisjátékfilm adni tud.

A történet a ’90-es évek Budapestjén játszódik, ahol az ország leghíresebb gyerekkórusába belép Zsófi, az új lány, akinek szembesülni kell azzal, hogy a kemény és sikeréhes tanárnő, Erika néni elmondja neki, hogy nem elég jó és inkább tátogjon.

A Mindenki ugyanabban a helyzetben van, mint a Timecode, hiszen mindkettejük egy látszólag piti dologról szól, a mélyére nézve viszont látszik, hogy ez egyáltalán nem igaz. Kristálytisztán világos, hogy Erika néni könyörtelen módszerei talán egy vállalat élén levő igazgatókra vall, nem pedig egy alsós énektanárra.

Nemcsak a film végi nagy bosszú miatt olyan jó film a Mindenki: egyrészt remekül adja vissza az akkori kor helyszíneit és a kevés szó esik a mesteri színvilágáról is. Másrést pedig egy lélekkel teli, pozitív üzenetű, iszonyúan szórakoztató félórát nyújt annak, aki megnézi.

Ha eddig nem tettétek, vasárnap 21:05-kor láthatjátok a Duna TV műsorán, a díjátadó előtt. Ahogy tavaly, úgy most is élőben kommentálom majd Twitteren az eseményeket, úgyhogy várok mindenkit sok szeretettel!

 

 

Ajánló
Kommentek
  1. Én