Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A szórakoztatás és az önfeledt nosztalgiatenger oltárán való feláldozása a hitelességnek és az eredetiségnek sajnos kifizetődőbb, mint valaha."
A Bohém Rapszódia elkészülte nem volt egy könnyű menet: nemcsak a stúdió, de a jogokat birtokló egykori Queen-tagok is meglehetősen nagy beleszólással rendelkeztek a végeredménybe, közben Sacha Baron Cohen nézeteltérésekkel indokolva távozott a produkcióból, jött helyére a brutálisan jó Rami Malek, majd a végén még a botrányba keveredett rendezőt, Bryan Singert is ki kellett rúgni. Nem kívánom feltérképezni, ezek közül mely volt a kegyelemdöfése a Bohém Rapszódiának, ami által egy meglehetősen unalmas, semmitmondó alkotás lett, de sajnos az lett.
Bár egy életrajzi filmről beszélünk, kísérlet sem történik arra vonatkozólag, hogy bármi érdemlegeset megtudjunk a Queen frontemberéről azon kívül, amit egy kis megerőltetéssel a Wikipédiáról ne tudnánk meg: olyan, mintha egy lelkes elsőfilmes kezébe adták volna az egészet, a kinek nincs elég erős víziója ahhoz, hogy a kasszasiker érdekében minél több manírt, felszínességet és közhelyet látni kívánó producerek ne rángassák marionettbábuként.
A Bohém rapszódia legfőbb hibája, hogy olyan steril, mintha patikamérlegen mérték volna ki kezdve a zenés jelenetekkel, a zenekar közötti veszekedésekkel, a betegségével kapcsolatosakkal és így tovább. A szerényebb képességű biopicok jól ismert eszköztárát látjuk viszont, elindulva Mercury fiatalkorától egészen a legendás Queen-koncertig. A probléma ott folytatódik, hogy a köztes 130 percben a tankönyv fellapozásán kívül semmi nem történik.
A Bohém rapszódia az Akadémia és a mainstream közönség ízlésével ellentétben számomra nem több egy átlagos filmév átlagos termésénél, amire nem is igazán tudnék haragudni egyrészt Malek miatt, másrészt mert különösebb elvárásom se volt Singer botrányai és kirúgása után. Hogy miért vagyok mégis mérges? Mert nagyon visszataszítónak, hogy miután közfelháborodás érte a bejelentést, miszerint már idén bevezetik a "legnépszerűbb film" kategóriáját, inkább átették jövőre, hogy aztán a 2019-es jelöléseknél olyan filmek tűnjenek fel, mint a pénzügyileg brutálisan sikeres Bohém Rapszódia vagy a Fekete Párduc, amivel az Akadémia egyszerre két legyet is üt. Az egykoron önnön magát intellektuálisnak, művészi értékeket képviselőnek beállító csoportosulás hamar eljutott oda, hogy se az eredetiség, se valami újnak a megmutatása ne legyen szükséges ahhoz, hogy egy film 5 jelölést kapjon.
Ha egy dokumentumfilmen keresztül látnánk, ahogy a fiatal Mercury összeveszik az apjával a sok bulizás miatt, vagy azt, hogyan alakul a kapcsolata az egyik legfontosabb emberrel az életében, akkor egyből benne lenne az a mélység, amit csak egy doku és az abban levő igazságtöltet tud megadni, a Bohém Rapszódia viszont abba a hibába esik, hogy úgy tesz, mintha az lenne és elégnek gondolja, ha a játékidőt Mercury életének fontosabb állomásainak másodpercekre kimért bemutatásával tölti ahelyett, hogy egy jóval személyesebb hangnemben a mögötte levő emberre fókuszáljon.
De félreértés se essék: az indulataim a film iránt inkább az Akadémia tagjainak köszönhetőek, mintsem magának a filmnek, főleg úgy, hogy Rami Malek rengeteget ment a helyzeten. Az a fajta beleélés és eggyé válás a szereppel, amit a játékidő alatt tanúsít, őszintén elbizonytalanít, megérdemli-e egyáltalán egy ilyen céltalan film ezt a remek alakítást?
A szórakoztatás és az önfeledt nosztalgiatenger oltárán való feláldozása a hitelességnek és az eredetiségnek sajnos kifizetődőbb, mint valaha.
Nagyon úgy tűnik, hogy a projekt már akkor félresiklott, amikor Sacha Baron Cohen annak ürügyén került lapátra, hogy túl őszinte akart lenni Mercury ábrázolásában: nem akarok olyan filmről véleményt nyilvánítani, ami el sem készült, de elég esélyesnek tartom, hogy Cohennel a Bohém Rapszódia fele ennyire se nézne ki így. Brian May és Roger Taylor, a Queen zenészei amellett, hogy kifogásolták társuk homoszexualitásának és háttéréletének részletesebb bemutatását, azzal sem voltak elégedettek, hogy az eredeti verzióban a banda egésze helyett a szkript csak a frontemberre fókuszál.
Ehelyett lett Rami Malek, aki tűnő választás volt a szerepre, lett Bryan Singer, lett az őt pótló, de kredit nélküli Dexter Fletcher és végül lett egy sekélyes, felejthető feldolgozása egy nagyon különleges embernek és időszaknak. A Freddie Mercury-t megítélő emberek skáláján csak a két véglet található, utálják, vagy imádják. Elég ironikus, hogy az őt bemutatni szándékozó Bohém Rapszódia pont az átlagot súrolja, azt, amit a főszereplő sosem ismert élete során.
Értékelés: 5/10
Cím: Bohém rapszódia
Rendező: Bryan Singer
Forgatókönyvíró: Anthony McCarten, Peter Morgan, Stephen J. Rivele, Christopher Wilkinson
Vágó: John Ottman
Operatőr: Newton Thomas Sigel
Szereplők: Rami Malek, Lucy Boynton, Ben Hardy, Mike Myers, Aidan Gillen,
"A DreamWorks álomszerű meséje kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen szórakozást nyújt, mert a legegyszerűbb poénoktól kezdve a felnőtteknek szánt humorig mindenfajta komédia van benne."
A Sherk egyértelműen egy meghatározó pillanata volt a rajzfilmkészítésnek. Felesleges lenne minden animációs alkotást eme filmmel összemérni, hiszen azon kevés mozgóképek közé tartozik, amelyekre bátran rá lehetne vágni a tökéletes jelzőt. Sőt, egykori kedvencemet, a Toy Story trilógiát is sikerült ezzel felülmúlniuk.
A Shrek manapság már beivódott a popkultúrába, és minden idők legsikeresebb rajzfilmje lett. Az Akadémia 2001-ben vezette be a Legjobb animációs film kategóriát, pont akkor, amikor a zöld ogre kalandjai is megjelentek, így nem volt kérdés, hogy ki fogja elvinni a legjobbnak járó ragyogó szobrocskát a díjátadón, maga mögé utasítva ezzel a Szörny Rt. és a Jimmy Neutron, a csodagyerek című filmeket. (Igen, jól látod, akkor még csak három jelölt volt, bár akármennyi lehetett volna, a Sherk-től képtelenség elvenni a díjat.)
A DreamWorks álomszerű meséje kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen szórakozást nyújt, mert a legegyszerűbb poénoktól kezdve a felnőtteknek szánt humorig mindenfajta komédia van benne. Emellett pedig fricska gyakorlatilag az összes mesének, ami valaha készült, Hófehérkérkét például "halott csajnak" hívja, és abba a meglepő helyzetbe kerültem, hogy a magyar szinkron is nagyon jól sikerült, Shrek és Szamár hangjára tökéletes választás volt Gesztesi Károly és Kerekes József. (Ez persze inkább a szinkronrendező érdeme, mint a filmé.)
A történet szerint Shrek, a zöld ogre egy elhagyatott mocsárban éli mindennapjait, egészen addig, amíg különös mesebeli lények nem kezdenek el letelepedni a háza előtt. Elhatározza, hogy csacsogó barátjával, a mindig jókedvű Szamárral elindul Farquaad nagyúrhoz, aki kitelepítette ezeket a figurákat.
De nem eszik olyan forrón a kását. Farquuad nagyúr csak akkor hivatalos király, ha elvesz egy igazi királylányt. Alkut köt Shrek-kel és a "paripával", hogyha elhozzák neki a királylányt, Fioná-t, megkapja a mocsarát pont úgy, ahogy régen volt.
A történet a maga egyszerűségével nagyszerű. Sokan kritizálták amiatt, mert inkább megmosolyogtató, mint megnevettető, pedig én ezt nem így látom: kevés film mondhatja el magáról, hogy Tibi5000 sírva röhögött rajta, de ha egyáltalán van is ilyen alkotás, akkor az a Shrek.
Igaz, hogy van egy-két idegesítő karaktere, mint például Monsieur Hodd, de ez simán felejthető tényező a látványa, az ötletessége, a kreativitása, és a kedvessége mellett. Nem akar többet nyújtani, mint egy kellemes, szombat esti kikapcsolódás, sok érzelgős rajzfilmmel ellentétben, viszont pont azért marad meg sokáig a fejedben, mert egyáltalán nem ez a célja.
Hanem, hogy szórakoztasson, és ez a legnagyobb erénye.
Amikor valamire azt mondjuk, hogy mese, tágabb értelemben is fogalmazhatunk. Mese, mint egy mesekönyv, mese, mint egy rajzfilm, vagy mese, azaz nem hiszem el, amit mondasz. A Shrek viszont ízig-vérig egy bájos mese, mely nem sokat akar nyújtani, viszont mégis a rajzfilmtörténelem meghatározó alakja lett a fülzsírjából gyertyát készítő zöld ogre története.
Értékelés: 10/10
