"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon

"Téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához."

Az Oscar-díjak történetében lassacskán előírás, hogy jelölni kell egy nagyon jó, kis költségvetésű filmet, aminek ugyan semmi esélye sincsen, hogy megnyerje a fényesen ragyogó szobrocskát, az akadémiát viszont nem lehet leszólni azzal, hogy mellőznék a kevés pénzből készült alkotásokat. Tavaly a Philomena volt ilyen, most pedig Damien Chazelle filmje, a Whiplash.

Tudni illik, 2013-ban már készítettek egy rövidfilmet a félénk diáktehetség és a "dühös" tanár történetéből, hogy a rendező úgymond elkezdjen házalni a stúdióknál: mert mégis, az ember szívesebben áldoz 18 percet az életéből, hogy a képernyőt bámulja, minthogy a hosszú forgatókönyvet kelljen lapozgatni folyamatosan. (A '13-as változatban egyébként még teljesen más volt a felállás, Miles Teller nem is szerepelt benne, J.K. Simmons viszont igen.)

Elképzelésem sincs, hogy Chazelle, aki egyébként eddig még nem rendezett semmi érdemre valót, hogyan gondolta azt, hogy a nyálas képű és néha már botrányosan rosszul színészkedő M. Teller megfelelő lesz erre az igen sok profizmust megkívánó szerepre. És valami furcsa úton-módon, de igaza lett.

Erre a fiúra nézhetünk úgy is, mint ifjabb Matthew Mcconaughey-ra. Mindkettőjüket elárasztották a B-filmek, amikre csak a tinicsajok emlékeztek, de csakis a villantásaik miatt, és nagyon ki akartak már törni ebből a skatulyából, amibe igazából önszántukból estek bele, de a lényeg annyi, hogy most mindkettejüknek eljött a maga ideje: Teller-nek a Whiplash, Mcconaughey-nek pedig a Dallas Buyers Club a remény egy új karrierre.

Még emlékszem, amikor szénné aláztam a That Awkward Moment című filmjét, ami nem áll másból, csak Zac Efron ripacskodásából, és Teller nagymenősködéséből, ezt pedig egy dilettáns rendező dilettáns módon próbálta egyre pénzhajhászabb módon bemutatni. Teller persze könnyebb helyzetben van, mint idősebb kollégája, akiről már nem lehet levakarni a múltját.

Hogy miért is egy kegyetlen film a Whiplash? Egyrészt, mert egy nagyon fontos kérdést feszeget az egész játékideje alatt: vajon meddig mehet el egy tanár, hogy motiválja a diákot? Kell e ahhoz cintányért dobálnia a fejéhez, vagy megríkatni, hogy jobb eredményeket érjen el? És ettől egyáltalán ér e el jobb eredményeket?

Míg a tanár, Fletcher karakterét egyszerűen nem lehet kiismerni, addig Andrew-val már az elejétől kezdve egy hullámhosszon vagyunk, és szimpatizálunk vele. Olyan, mint mi magunk. Minden ember kissé esetlen, fél a nagyobbtól, és sokszor nem találja a helyét a világban: ezen szinte minden ember átmegy, általában még a harmadik X előtt.

Az tehát téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához, amiről szinte senki nem akar tudomást szerezni, hisz azt próbálja magának bebeszélni, hogy a mai oktatással minden rendben van. (Pedig nincs, és erről a tanár és a diák is egyaránt hibás.)

Az már nem az én dolgom, hogy ezeket a problémákat bővebben kifejtsem, de az igazságot nem lehet, és nem is érdemes elkerülni.

Andrew apja, Jim, a fia életútját próbálja egyengetni, és kissé életet önteni belé, de látszik, hogy a saját magáé sincs teljesen rendben. A barátnő kissé jelentéktelen volt a film szempontjából, se többet, se kevesebbet nem adott belé, sőt, kissé úgy éreztem, mintha lezáratlan maradt volna.

A Whiplash az elejétől a végéig iszonyúan szórakoztat, de emellett elgondolkodtat, rámutat a mai világ nehézségeire, esetlegesen a problémáira, és két olyan színész is megcsillogtatja benne a tudását, hogy az ha nem is díjat, de jelölést mindenképpen megérdemel. (Utólag kiderült, hogy Simmons a jelölését díjra is váltotta).

A filmben nincsenek háborús csatajelenetek, vagy CGI, szóval a Transformers rajongók lehet, hogy másnál keressék a boldogságot, de akik tényleg tudják igazán értékelni a kis költségvetésű mesterműveket, akkor ez moziban nézős lesz nekik.

Értékelés: 10/9

 

Megosztás a facebookon

"Lett, egy ilyen csöpögős, romantikusnak és viccesnek sem mondható, unalmas dramedy, ami 94 perc játékidővel is olyannak tűnik, mintha az Apokalipszis most 200 perces rendezői változata volna."

Igenis vannak jó romantikus vígjátékok. Igaz, hogy ezt a műfajt csak nőknek találták ki, és nem robbantanak benne orosz atombombákat, de attól még lehet szórakoztató. Megrendítő, vicces, elgondolkodtató: ha ezek megvannak, mellécsapunk egy jó rendezőt és forgatókönyvírót, bármikor belehet engem vinni a moziba.

Hülyeség lenne azért nem beülni a moziba, mert a  film éppen sci-fi, vagy a szóban forgó romantikus vígjáték.. Előzetes, színészgárda, stáb, sztori: csak azután szabad eldönteni, megéri e az ezer forintot az alkotás.

Csajkeverők. Ugyanakkor elfelejtettem elmondani, hogy szerintem ebben a műfajban lehet a legnagyobbat hibázni. Ha az ember se szerelmet, se poénokat nem lát/hall, akkor a film totál bukta. Egy akciófilmet legalább szűkebb értelemben nem lehet elszúrni, hiszen akciót mindig lehet teremteni, forgatókönyvön, rendezésen kívül.

A romantikus vígjáték kategóriában kellenek jó poénok, azaz erős szkript, színészi átélés, hiszen mit sem érne a Rómeó és Júlia, ha nem alakították volna olyan jól a színpadon, vagy filmen. 

That Awkward Moment, eredeti címén, nem szól másról, csak a haverokról, a csajozásról, és Zac Efron felsőtestéről. Ennyi. Kész. Tom Gormican, aki a film rendezésért és írásáért is felelős, valamit nagyon elszúrhatott, mert ez a film egy csődtömeg. 

Meglepőnek tartom, hogy manapság ilyen filmekre pénzt adnak: oké, tudom, Zac Efron neve rengeteg tinicsajt becserkész a mozikba, de akkor is! Nem ezért kéne ezt csinálni. Már is van egy húzónevünk, és reménykedünk benne, hogy ez eltakarja az elsőfilmes rendező dilettantizmusát és hozzá nem értését a filmről?

Igaz, hogy az egész büdzsé 8 millió dollárból készült, ami a hollywoodi mértékekhez képest nem nagy pénz, de elegendő lett volna hozzá, hogy ebből egy jó filmet hozzanak ki. Minden rendezőnek el kell indulnia valahol, így az nem vehető negatívumnak, hogy a rendező tapasztalatlan, és elsőfilmes, de akkor is: erről a filmről az első tíz percben lerí, hogy megírták a forgatókönyvet, leforgatták, megvágták, és bekerült a mozikba.

Ennyi.

Gormican legalább egy kis törődést tanúsított volna a film iránt, és akkor máris más szemszögből látjuk a dolgokat, de nem! Ennek ellenére, már a nyitóhétvégén visszahozta a készítés összegét, sőt megháromszorozta azt, úgyhogy mégiscsak sikeres volt a Zac Efron gerilla marketing.

Az említett "úriember" mellett Miles Teller-t is utálom, szóval ezt a filmet garantáltan nem nekem készítették el. Aztán lett, egy ilyen csöpögős, romantikusnak és viccesnek se mondható, unalmas dramedy, ami 94 perc játékidővel is olyannak tűnik, mintha az Apokalipszis most 200 perces rendezői változata volna.

Úgy gondolom, most egy darabig nem fogják Gormican-t erőltetni a fejesek, mert ugyan bevételből csurdogált egy kicsi, a kritikusok és a nézők is hevesen elutasították, olyannyira, hogy a Rotten Tomatoes kritikai oldalon kemény 23%-on áll, a százalékok azonban nem minden film esetében mutatják a valóságot, ennél azonban remekül tükrözik azt. 

Értékelés:

10/4

 

 

 

 

Megosztás a facebookon