"Téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához."

Az Oscar-díjak történetében lassacskán előírás, hogy jelölni kell egy nagyon jó, kis költségvetésű filmet, aminek ugyan semmi esélye sincsen, hogy megnyerje a fényesen ragyogó szobrocskát, az akadémiát viszont nem lehet leszólni azzal, hogy mellőznék a kevés pénzből készült alkotásokat. Tavaly a Philomena volt ilyen, most pedig Damien Chazelle filmje, a Whiplash.

Tudni illik, 2013-ban már készítettek egy rövidfilmet a félénk diáktehetség és a "dühös" tanár történetéből, hogy a rendező úgymond elkezdjen házalni a stúdióknál: mert mégis, az ember szívesebben áldoz 18 percet az életéből, hogy a képernyőt bámulja, minthogy a hosszú forgatókönyvet kelljen lapozgatni folyamatosan. (A '13-as változatban egyébként még teljesen más volt a felállás, Miles Teller nem is szerepelt benne, J.K. Simmons viszont igen.)

Elképzelésem sincs, hogy Chazelle, aki egyébként eddig még nem rendezett semmi érdemre valót, hogyan gondolta azt, hogy a nyálas képű és néha már botrányosan rosszul színészkedő M. Teller megfelelő lesz erre az igen sok profizmust megkívánó szerepre. És valami furcsa úton-módon, de igaza lett.

Erre a fiúra nézhetünk úgy is, mint ifjabb Matthew Mcconaughey-ra. Mindkettőjüket elárasztották a B-filmek, amikre csak a tinicsajok emlékeztek, de csakis a villantásaik miatt, és nagyon ki akartak már törni ebből a skatulyából, amibe igazából önszántukból estek bele, de a lényeg annyi, hogy most mindkettejüknek eljött a maga ideje: Teller-nek a Whiplash, Mcconaughey-nek pedig a Dallas Buyers Club a remény egy új karrierre.

Még emlékszem, amikor szénné aláztam a That Awkward Moment című filmjét, ami nem áll másból, csak Zac Efron ripacskodásából, és Teller nagymenősködéséből, ezt pedig egy dilettáns rendező dilettáns módon próbálta egyre pénzhajhászabb módon bemutatni. Teller persze könnyebb helyzetben van, mint idősebb kollégája, akiről már nem lehet levakarni a múltját.

Hogy miért is egy kegyetlen film a Whiplash? Egyrészt, mert egy nagyon fontos kérdést feszeget az egész játékideje alatt: vajon meddig mehet el egy tanár, hogy motiválja a diákot? Kell e ahhoz cintányért dobálnia a fejéhez, vagy megríkatni, hogy jobb eredményeket érjen el? És ettől egyáltalán ér e el jobb eredményeket?

Míg a tanár, Fletcher karakterét egyszerűen nem lehet kiismerni, addig Andrew-val már az elejétől kezdve egy hullámhosszon vagyunk, és szimpatizálunk vele. Olyan, mint mi magunk. Minden ember kissé esetlen, fél a nagyobbtól, és sokszor nem találja a helyét a világban: ezen szinte minden ember átmegy, általában még a harmadik X előtt.

Az tehát téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához, amiről szinte senki nem akar tudomást szerezni, hisz azt próbálja magának bebeszélni, hogy a mai oktatással minden rendben van. (Pedig nincs, és erről a tanár és a diák is egyaránt hibás.)

Az már nem az én dolgom, hogy ezeket a problémákat bővebben kifejtsem, de az igazságot nem lehet, és nem is érdemes elkerülni.

Andrew apja, Jim, a fia életútját próbálja egyengetni, és kissé életet önteni belé, de látszik, hogy a saját magáé sincs teljesen rendben. A barátnő kissé jelentéktelen volt a film szempontjából, se többet, se kevesebbet nem adott belé, sőt, kissé úgy éreztem, mintha lezáratlan maradt volna.

A Whiplash az elejétől a végéig iszonyúan szórakoztat, de emellett elgondolkodtat, rámutat a mai világ nehézségeire, esetlegesen a problémáira, és két olyan színész is megcsillogtatja benne a tudását, hogy az ha nem is díjat, de jelölést mindenképpen megérdemel. (Utólag kiderült, hogy Simmons a jelölését díjra is váltotta).

A filmben nincsenek háborús csatajelenetek, vagy CGI, szóval a Transformers rajongók lehet, hogy másnál keressék a boldogságot, de akik tényleg tudják igazán értékelni a kis költségvetésű mesterműveket, akkor ez moziban nézős lesz nekik.

Értékelés: 10/9

 

Megosztás a facebookon