"Kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Az év egyik legfurább filmélménye volt számomra a Legújabb testamentum. Egyesek már mondták, hogyha bejött Jaco van Dormael régebbi munkája, a Mr. Nobody, akkor ez is valószínűleg elnyeri a tetszésemet, sajnos azonban abban a szomorú helyzetben voltam, hogy nem láttam sem a Mr. Nobody-t, sem a rendező régebbi alkotásait, így teljes bizonytalansággal ültem le megnézni az Európai Filmdíjon is versenyeztetett és Golden Globe-díjra is jelölt filmet.

Persze nyomokban tudtam, hogy mire számíthatok, hiszen a néhány perces trailer ha nem is teljesen, de egy bizonyos mértékben próbálta átadni a hangulatot, meg nyilván ha az alaptörténet az, hogy Isten Brüsszelben él és egy hatvanas, kopaszodó gonosztevő képében látjuk, akkor valószínűleg a film későbbi szakaszában is húznak újakat az alkotók.

A vége a dolognak azonban mégis pofára esés lett, ugyanis a műfaji besorolás, mint vígjáték, és az előzetes meglepően pozitív hangvétele után egy abszurd, humorban gazdag komédiára számítottam. A poénokat számolni sem tudtam, de már elég hamar tudatosult, hogy biztosan nem egy komédiával van dolgunk.

Sőt, a Legújabb testamentum a 2015-ös filmév egyik legkomolyabb és legszomorúbb darabja. Van, amikor egy alkotó két és fél óra alatt egyetlen témát foglalkoztat, de azt sem tudja jól elmondani. Nos, van Dormael gyakorlatilag az összes létező komoly és nem komoly társadalmi problémára bármiféle manír nélkül, néha húsbavágóan hívja fel a figyelmet egy álomszerű mesébe burkolózva: alig két óra alatt.

A luxemburgi-francia-belga koprodukcióban készült film tehát nem az, aminek elsőre látszik. Azt gondoltam az elején, nem bír felnőni a feladathoz és az állandó humorforrás az az lesz, hogy Isten Brüsszelben él és milyen kevés haja van. De nem, és ennek szívből örülök.

A történet szerint tehát Isten feleségével és lányával Belgiumban tölti életét, fő foglalatossága pedig az, hogy megkeseríti az emberek dolgát. Neki köszönhetjük, ha esik, ha az autók karamboloznak, ha a repülők lezuhannak, de még azt is, ha a megkent kenyér a megkent oldalára esik le a földre.

A lánya, Éa azonban nem hagyja, hogy apja napról napra jobban megkeserítse az emberek mindennapjait így felülkerekedik, és sms-ben elküldi minden ember halálozási dátumát Isten gépéről. De ekkor még nincs vége a dolgának, hisz kell hat apostol, akik segítségével elkészítheti a Legújabb testamentumot.

Nem egy megszokott cselekményleírás, mi? Amellett már rég elmentünk, hogy a TOP 3 legeredetibb 2015-ös film között számomra benne van, de én mondom nektek, ritkán találkozom ennyire intelligens humorral, ami egy kicsit sem von le a kemény drámából.

A másik hibája lehetett volna, ha mindent a meghökkentésre tesz fel. Nem számít, hogy valójában mi történik és mi értelme, csak az, hogy a néző meglepődjön. A legújabb testamentum esetében ezt sem fedeztem fel, tulajdonképpen annyira sodródtam a történésekkel, hogy egy pillanatra sem volt időm megállni és gondolkozni azon, hogy néhány jelenettel ezelőtt egy nyolc év fiú gyerek nő szeretne lenni.

Azzal, hogy az emberek megtudják a pontos halálozási idejüket, vagy elkezdenek aggódni és kétségbeesni, vagy élvezik a helyzetet és azzal szórakoznak, hogy több tízméteres távolságból ugranak ki valahonnan, hiszen ha igaz a dolog, van még hátra sok évük.

Az apostolok keresése közben pedig egy nagyon érdekes jellemrajzot kapunk mai társadalmunkról. A férfi, akinek a gyilkolás jelent mindent, a nő, aki annyira magányos, hogy üzletember férje helyett egy csimpánzban leli meg a boldogságot, és a fiú, aki a kezdetektől tudja, hogy beteg és nem sok ideje van hátra.

Az viszont mindenképpen furcsa volt számomra, hogy a lány miért így állt bosszút apján. Miért nem mondjuk a gépet verte szét? Persze tudom a választ, akkor nem lett volna meg a játékidő, de kicsit szúrta a szemem, hogy Éa, aki költőket megszégyenítő monológokat nyom le minden ötödik percben, nem jön rá, hogy ugyan ezzel bajt okoz istennek, de az emberiségnek valószínűleg még nagyobbat.

Ritkán fordul elő velem az a helyzet, hogy egy filmen rengeteget nevetek, majd úgy kelek fel a székemből, hogy basszus, tök letargiás vagyok. Pedig a Legújabb testamentum megnézése után ilyen érzések kavarogtak bennem.

Elsősorban az volt nagy meglepetés, hogy isten egyáltalán nem vicces. Míg az előzetesből az volt leszűrhető, hogy milyen poénos, ahogy lányát körbe-körbe üldözi az asztalnál, a filmben konkrétan egy szadista állat, aki mások szenvedésétől képes boldog lenni a lehető legundorítóbb módon.

De ugyanúgy üt a férfi története is, aki gyerekkorában csak apró bogarakat, esetleg a rokona madarait gyilkolja meg, majd amikor a dátumok kiderülnek, sportot űz abból, hány embert tud megölni. Ő azt mondja, nem miatta halnak meg, hiszen akinek még nincs itt az ideje, az úgysem hal meg.

Az az igazán különleges, hogy szinte kivétel nélkül minden egyes karakterben (talán a csimpánzban nem) ott van egy nagyon erős társadalmi üzenet: igen, ha leveszünk egy-két drasztikus dolgot, könnyen magunkra ismerhetünk.

Nyilván az már a készítők bravúrja, hogy a szomorkodás és a könnyen kemény erkölcsi vitákat szülő cselekmény mellett azért nevetni is jut idő. Imádtam például, amikor az a bizonyos lekváros kenyér törvény visszaüt, de akkor is hangosan nevettem, amikor a magányos asszonyát a csimpánzzal az ágyában együtt találja a férj, a nő pedig csak annyit mond, mint egy átlagos megcsalásnál: „Drágám, máris hazajöttél?”

Ezt elmerem mondani, benne volt az előzetesben is.

Magam is meglepődtem, hogy sokkal inkább magával az alkotás elméletével és üzenetével foglalkoztam, sem mint azzal, hogy jók voltak-e a színészek, de az mindig pozitív, ha a néző azt boncolgatja, amit látott és magáról a film után érzett érzéseiről beszél a film minősége helyett.

Amire még fontos kitérnem, az feltétlenül a képi világ. Pontosan annyira eredeti képsorokat és néha kicsit furcsa, ugyanakkor a történet szempontjából nagyon is fontos megoldásokat láthatunk, mint amennyire maga a történet eredeti.

Tudom, hogy furcsa, de kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Emellett rettentően komoly témákat tud közérthető(bb) módon bemutatni, ami a befogadhatóság tekintetében nagyon sokat jelent. De nyilván lesznek olyanok is, akik a szinopszisból ítélve esélyt sem fognak neki adni.

Végül annyival tudom zárni ezt az élménybeszámolót, ahogy kezdtem: az év egyik legfurcsább filmélménye volt a Legújabb testamentum. Én nagyon bízok benne, hogy több emberhez eljut, ugyanis azt érzem, elég sokat tanulhatnánk belőle. Vagy ha tanulni nem is, ha valaki rágódni akar a látottakon, érdemes megnézni Jaco van Dormael nem egyszer a jó értelemben kiborító filmjét.

Értékelés: 10/8

"Egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban."

Nem sok alkalommal dolgozták fel eddig a Stanfordi börtönkísérlet igaz és megrázó történetét, amikor is Philip Zimbardo 1971 augusztusában hat napra a külvilágtól teljesen elzártan, a Stanford egyetem alagsorából kialakított börtönt épített, azt pedig megtöltötte lelkes fiatalokkal, akik pénz ellenében vállalták, hogy őrök vagy foglyok lesznek.

Ebből a nagyon érdekes alaphelyzetből, ami temérdek feszültséget és erkölcsi kérdést vet fel, indult el a The Stanford Prison Experiment rendezője, Kyle Patrick Alvarez. A kis költségvetésű, nagy hányadosában egy helyszínen játszódó film pedig szinte mindent ki is hoz, amit ez a téma rejt magában: látunk nagyon kemény, bármiféle sallangtól vagy manírtól mentes jeleneteket, amik úgy, hogy a néző és az őrök/foglyok is tudják, ez csak egy teszt, még erősebben hat.

Egy igazi börtönben játszódó filmben kit érdekel, ha egy ellenálló rabot finoman szólva elnáspángolnak jó keményen? Senkit. De így, hogy csak egy pénzérme döntött arról, ki lesz az őr és ki a fogoly, egészen megdöbbentő hatást ér el. Nincs különbség a bebörtönözöttek és az irányítók között, sőt, ha néhány méterrel távolabb vannak, teljesen egyenrangú személyek.

Legalább annyira rémisztő látni, hogy a valódi életükben teljesen normális életet élő emberek már-már a legkegyetlenebb szadista állatokat idéző módon kínozzák a rácson túl levőket, mint azt, hogy maga Zimbardo ebben sokáig semmi kivetnivalót nem lát.

Persze nyilvánvaló, hogy az első nap nem szakítható meg egy ilyen nagy projekt, ami amúgy tényleg nagyon érdekes eredményekkel szolgált, de úgy gondolom, egyetlen ilyen siker sem ér meg ennyi ember szenvedését.

A film végén egy nagyon érdekes dolgot mond az egyik legkegyetlenebb őr: megkérdezi a már „kiszabadult rabtól”, hogy az ő helyében mit csinált volna. Akármennyire is azt hangoztatja, ő nem lett volna ennyire őrült, én nem hiszek neki. A Stanfordi börtönkísérlet csak egy példa a sok közül, ami bebizonyítja, hogy a hatalom teljesen megrészegíti az embereket.

Nem azzal a bizonyos személlyel van a legnagyobb baj, aki ezeket műveli, hanem magával a hatalom pszichológiájával, ami teljesen kifordítja és átváltoztatja őket.

Még egy nagyon elgondolkodtató jelenet, amikor Zimbardo, akit Billy Crudup alakít, megszakítja a kísérletet a film egyik utolsó szegmensében, pontosan az egyik kínzás közepette. Amikor belépett és közölte, hogy a tesztnek annyi, hirtelen mindenki ugyanaz a védtelen, hétköznapi ember lett, a 3401-es fogolyból pedig Gavin Lee.

A színészekről csak annyit, hogy Crudup, Tye Sheridan és Ezra Miller nevén kívül nem nagyon találkoztam ismerőssel, de pont emiatt is volt nagyon hatásos az alakításuk. Tényleg elképesztően jól csupaszította le mindenki a karakterét, teljesen úgy tűnt, hogy nem színészkedtek, hanem ők is megélték a szituációt, ennél pedig nincs is fontosabb egy alakításnál.

Egy valakin azonban még felkaptam a fejem, az pedig Thomas Mann, aki az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmben is az egyik főszereplőt alakította. Itt jóval kisebb szerepet kapott, az első órában még nincs is szerepe, de jó volt látni, hogy egyre jobban futtatják, mert egyébként baromira megérdemli.

Vannak azonban gyermekbetegségei a filmnek, ami leginkább a rendező tapasztalatlanságának tudható be. Gondolok itt például arra a nem elhanyagolható dologra, hogy a teret egyáltalán nem sikerült jól ábrázolnia. Az a klausztrofób élmény, amit az igazi szereplők biztosan átéltek, annak a kis szikráját sem láthatjuk, valamint azt sem értettem, hogy olyan ziccereket hagytak ki a karaktereket, amik csak arra engedtek feltételezni, hogy ezek nem is akarnak innen elmenni.

Ez persze nem igaz, de elég furcsa volt, hogy pont a családi látogatásnál nem kért segítséget valaki. Nyilván volt egy kis előzetes elbeszélés, mit mondhatnak és mit nem, de hogy mindenki azt hazudta, nem is rossz itt az élet és ráadásul pont azoknak, akik tudnának is ez ellen tenni valamit, számomra teljesen nonszensz volt.

Összefoglalva nem egy remekművel, de egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban. Úgy gondolom, Alvarez további munkáira érdemes lesz odafigyelni.

Értékelés: 10/8

"A Halálbiztos a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen."

Quentin Tarantino bevallottan sokat csíp, csúnyán szólva lop el más rendezők filmjeiből, arra viszont kevesen voltak felkészülve 2007-ben, amikor ő és haverja, az innovatív vagy máshogy szólva bizarr ötleteitől (is) híres Robert Rodriguez úgy döntött, visszahívják a ’70-es-’80as évek trash hangulatát, de nemcsak egy-két jelenetben, hanem KÉT egész filmben.

Ez lett a Halálbiztos és a Terrorbolygó. Most az elsővel fogunk foglalkozni.

Kezdjük ott, hogy sok helyen ezt tartják Tarantino leggyengébb alkotásának, sőt, valahogy úgy hallottam, saját maga is így gondolja ezt. Nos, ezzel lehet vitába szállnék, de megértem azokat, akiknek nem nyerte el a tetszését, hiszen annak ellenére, hogy azok a bizonyos fontos elemek, amik az ő filmjeit képzik, nagy mértékben jelen vannak a Halálbiztosnál is, egyáltalán nem meglepő, ha valaki nem kapkod a „direkt rossz” stílus után.

Ugyanakkor nálam pont ez a régi, mégis újszerűnek ható hangulat varázsolt el igazán. Valamint az sem ártott, hogy a rendező szokásához híven megint brillírozott a párbeszédekkel. Sajnos lassan tényleg ő lesz az egyetlen olyan író, akinek karakterei akár A bostoni teadélutánról is beszélhetnének tíz órán keresztül, akkor sem lenne unalmas.

A történet szerint Kaszkadőr Mike, a kissé beteg, szabadidejében lányokat gyilkolászó sebhelyes arcú hapsi éppen a hobbijának szenteli idejét és egy újabb csapatot akar becserkészni. Cseppet sem bizalomkeltő autója és annál veszélyesebb tekintete egy alkalommal sikerrel jár, de a második turnusban olyan meglepetések érik, hogy saját maga is veszélybe kerül.

De tisztán látszik, miért is a Halálbiztost tartják a leggyengébb művének: se egy olyan beszólás nincs benne, ami felidézhető lenne egy-egy beszélgetés alkalmával vagy csak egyszerűen emlékeznénk rá, továbbá Kaszkadőr Mike karakterén kívül egyetlen olyan szereplő sincs, aki bárminemű érdeklődést is keltett volna bennem. (Persze csak akkor, ha szigorúan a szakmai dolgokat elemezzük.)

Fontos megemlíteni az akciójeleneteket, amik az utolsó húsz percre érkeztek csak meg, de olyan jól estek, mint egy falat kenyér. Imádom, ahogy Tarantino játszik a feszültséggel: a csajok beszélgetnek, semmi látnivaló, majd nem sokkal később lecsap Kaszkadőr Mike és olyan testrészekről is vér folyik, amiknek létezéséről tudomásom sem volt.

Aztán repülünk nagyjából egy évet és újra visszadob néhány csacska lány traccspartijába és átlagos, bulizós mindennapjaiba. A végére pedig megtörténik a nagybetűs PARÁDÉ, vérrel, gyilkolással, akcióval, káromkodással, vagyis mindennel, amit Tarantino addig szépen lassan előkészített nekünk.

Ugyan a rendező azt ígérte, nem sok idő múlva visszavonul, de minden reményem abban, hogy ezekben feltétlenül szerepelni fog Kurt Russell. Megdöbbenve láttam, hogy ez volt az első közreműködésük, legutóbb pedig az Aljas nyolcason dolgoztak együtt.

Azt kell mondjam, egyszerűen lubickol ebben a szerepben. Persze olyan hatalmas színészi kvalitások nem kellenek ahhoz, hogy félelemkeltően mosolyogj és közöld, „te ebből a kocsiból nem szállsz ki”, de nagyon illik a szerepéhez, amúgy is nagyon gyakran játszik rosszfiúkat a vásznon, fel is háborodnék, ha a morgós, vészjósló hangját egy imaházban hallanám viszont.

A Halálbiztos összefoglalva tényleg nem egy kiemelkedő darab Tarantino filmográfiájából, de nem is nagyon érdemes összehasonlítani a többi alkotásával, mivel a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen. Csak amíg más rendezők beszélnek a rajongásuk tárgyáról, addig Tarantino le is forgathatja.

Majdnem kifelejtettem: a zene tökéletes.

Értékelés: 10/8

"John Goodman érces, kemény hangja és a félelemkeltő tekintete pont elég ahhoz, hogy féljél tőle, ha pedig ez a termetes, ijesztő hapsi cselekszik is.. na akkor összedől a ház."

J.J. Abrams szisztémája, miszerint minél kevesebbet lát a néző, annál jobban akarja, a Lost óta működik. A Cloverfield Lane 10 például úgy futott be a magyar mozikba, hogy szinte semmit nem hallottam, emiatt pedig egyből ahogy megtudtam a létéről, érdekelni kezdett. A Cloverfield folytatása? Vagy másféle lesz? Régi szereplők feltűnnek?

A helyzet azonban az, hogy Dan Trachtenberg filmje tulajdonképpen egy háromszereplős kamaradráma egy igazán erős klausztrofób élménnyel nyakon öntve. Mert aki egy látványos sci-fi-re vágyik, az nagyot fog csalódni, aki viszont egy kicsit mást akar a megszokottól, annak mindenképpen érdemes megpróbálkozni a filmmel, melynek egyébként forgatókönyvét Josh Campbell és Matthew Stuecken mellett a Whiplash atyja, Damien Chazelle is írt.

Michelle az éjszaka közepén balesetet szenved, majd nem sokkal később egy pincében ébred, ahol lábai ki vannak kötve, az ajtó pedig zárva. Az elrablója vagy megmentője azonban közli, hogy bizony neki köszönheti az életét, ugyanis a saját, előre kiépített bunkerébe vitte, hogy megmeneküljön a gyilkos szennyeződéstől.

Michelle egy lehetetlen helyzetbe kerül, a dillema pedig, hogy megbízhat-e ebben a titokzatos ember avagy sem, rettentően erős. Gyakran belegondoltam, hogy én egy ilyen szituációban mit tudnék cselekedni.

Teljesen megbízni az idegenben, aki azt állítja, hogy megmentette az életünket egy elég kockázatos dolog, ugyanakkor a szabadulás sem lehet túl jó megoldás, hiszen ha igazat mond, a levegő szennyezett és a menekülés egyet jelent a halállal. Michelle számára tehát rendesen fel van adva a lecke, az első filmes Trachtenberg és a producer Abrams pedig a legjobb irányba terelte a cselekményt.

Némelyik jelenet ’majd felrobbant a feszültségtől, nagyban köszönhető ez John Goodman észveszejtően remek játékának. Már az érces, kemény hangja és a félelemkeltő tekintete is pont elég ahhoz, hogy féljél tőle, ha pedig ez a termetes, ijesztő hapsi cselekszik is.. na akkor összedől a ház.

Továbbá a főszereplő és a néző között nagyon erős a kapocs. Ő az egyetlen, akiben teljesen meg lehet bízni. A bunker megalkotója, Howard egy labilis idegállapotú, bizarr alak, Emett pedig, a másik lakó ugyan hasonló helyzetben van, mint a lány, mégis van benne valami, amitől nem lehet teljesen megbízni benne.

Ennek a filmnek rettentően jót tett, hogy nem nagy költségvetésből és szinte egy helyszínen játszódik. A 2008-as Cloverfield után jó döntés volt, hogy nem a rongyosra használt found-footage stílust erőltették, az élmény így még nagyobb volt.

KIS SPOILER:

Lehet csak nekem szúrta egy kicsit a szemem, hogy Howard egy szerencsétlen rejtett kamerát sem szerelt fel az egész bunkerben. Mindig utólag, közvetlen a megvalósítás előtt deríti ki, hogy a két vendége milyen szökési tervet eszelt, de ha neki tényleg az a célja, hogy embereket zár be és hazudja azt, hogy itt a világvége, valószínű tisztába akart lenni azzal is, hogy a fogvatartottjai miket csinálnak az ő háta mögött.

KIS SPOILER VÉGE:

A másik, ennél azért jóval nagyon súllyal bíró problémám a filmmel az a befejezés volt. Értem én, hogy miért volt szükség rá, de egyszer csak derült égből villámcsapásként érkezik a meglepetés, ami nem mellesleg jelentős mértékben rontott számomra az összképen.

Hibái ellenére azonban a Cloverfield Lane 10 egy újabb pozitív példa arra, hogy a kevesebb néha több. Azért az utolsó néhány percre kapunk egy kis látványos csetepatét, a film nem a látványra helyezi a hangsúlyt, nincsenek nagy összecsapások és lám.. mégis működik.

Sok esetben egyébként a tavaly bemutatott Z, mint Zakariás jutott az eszembe, ahol szintén három ember, két férfi és egy nő szembesül azzal a problémával, hogy a világ bizony csak belőlük áll.

Régóta kijárt már nekünk ez a film, mivel jobban belegondolva minden olyan elemet tartalmaz, amit az utóbbi években külön-külön láthattunk, de együtt, összegyúrva nem igazán: gondolok itt a színészi alakításokra, a pattanásig feszült hangulatra, az okos és egy perc nyugtot nem adó forgatókönyvre és olyan ötletes megoldásokra, melyek bizonyítják, hogy a több százmillió dolláros szuperhős filmeken túl is van élet.

Na, csak kibújt belőlem a sznob így a végére..

Értékelés: 10/8

"A Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Javában tart ugyan a James Bond maratonom, ami bizony azt jelenti, hogy a legrégebbi és ezáltal a legamatőrebb technikával és látványvilággal megalkotott alkotásokat is végig kell néznem, de mivel kisebb-nagyobb szüneteket tartottam a franchise során, főleg a Moore-éra alatt, úgy döntöttem, én bizony nem várhatok és mihamarább látnom kell a 007-es legújabb akcióját, a Sam Mendes (Skyfall, Amerikai szépség) rendezte Spectre - A fantom visszatér-t.

Ezernyi oka vannak annak, amiért az emberek utálják a régi Bond-filmeket, ennek ellenére én, már csak a rettentően jó hangulatuk miatt is, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy borzalmas. Persze a gyengébb akciókért nem kell túlságosan nagyot ugornunk az időben (Quantum csendje), de azért ha nagyon akarunk, és én nagyon akarok, ezekben is találok legalább annyi pozitívumot, hogy ne utáljam szívből. A múlt héten megjelent, szép szóval is borzasztóan kiábrándító kritikák után elhatároztam, hogy nem mérem sem a Skyfall-hoz, sem a többi jól sikerült Bond-filmhez, és önálló darabként kezelem.

Hálát adok Istennek, na meg magamnak, hogy így tettem. Igen, ez a film nem egy Skyfall, Sam Mendes-nek volt már jobb filmje is, Daniel Craig volt már jobb formában is, de összességében egy baromi jó 140 percet éltem át az utóbbi órákban, melyben gyakorlatilag az összes kihagyhatatlan Bond esszencia benne van, ami miatt érdemes megnézni.

Látványos akciójelenetek, csodálatos fényképezés, menő kütyük ideges M és egy remek vonatos bunyó. A vonat egyébként mindig szerencsét hoz főhősünknek, gondoljunk csak bele, az Oroszországból szeretettel és a A kém, aki szeretett engem esetében is rögtön megkapja 007-es ügynökünk az adott lányt, de csak a gonosz csicskásának elagyabugyálása után. Szerencsés egy ember..

De tulajdonképpen meg is érdemli. Oké, Craig arcvonásairól lerí, hogy a negyedik X végét tapossa lassan, de úgy gondolom, vele sem volt kifejezetten nagy gond, menőség tekintetében legalábbis hozza a Casino Royale óta elvárt színvonalat.

Megbizonyosodtam róla, hogy egy bitang erős, okos, lehengerlő Bond-filmet csinálni elsőre jó dolog, de könnyen lehet, a következő próbálkozás, mely már kicsivel is, de lejjebb adja a színvonalat, mégsem tűnik királyságnak. Ez van a Skyfall/Spectre esetében is, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lehet, arra a két és majdnem fél órára felejtsd el az előzményeket és koncentrálj csak erre az alkotásra.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol Bond, egy nagyon titkos akció keretében (annyira titkos, hogy senki más nem tud róla) végrehajtja M utolsó akaratát. Ez azonban egy lavinát indít el, járunk Ausztriában, Olaszországban, és a híres-neves főgonosz, a macskabarát-egyszemű párosítással megáldott Blofeld is hamar a képbe kerül. Bumm!

Na de milyen az új M, azaz Ralph Fiennes? Hát borzasztóan semmilyen. Tudom, rég volt, elmúlt, de nekem örök kedvenc Bernard Lee marad és az ő öt-tíz perces megjelenései, aztán követi az ugyanolyan jó kiállású, határozott Judi Dench, Fiennes pedig az eddigi megjelenései alapján csak egy tesze-tosza, teljesen átlagos karakter, mely csak arra való, hogy egészen addig akadályozza főhősünket, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen nem is neki volt igaza.

Emellett pedig a filmtörténelem legnagyobb robbanása is a Spectre és Sam Mendes kivitelező stábjának köszönhető, érdemes megnézni az alábbi videót, főleg a legvégén, amikor egymás nyakába ugorva örülnek, hogy a több tíz kilós robbanószert végül mégsem a semmiért használták fel:

Meglepetten konstatáltam, hogy a Spectre bátran mer utalni más Bond-filmekre, még a 2006-os Casino Royale-ban megjelent Le Chiffre is szóba kerül, ami azért a széria többi részeire nem igazán volt jellemző.

Hopp, a zene! Ki is felejtettem, pedig ha valami negatívumot akarunk keresni, akkor leginkább abban találhatjuk meg. Fogalmam sincs, hogy bárki, aki a Spectre főcímzenéjén dolgozott, hogy gondolhatta komolyan, hogy ez a dal megállja majd a helyét. Azért a Skyfall ebben is az egekbe repítette az elvárásokat, de még ezt leszámítva is csak három percnyi nyávogást és szenvedést hallottam.

A főgonosz, Blofeld/Obenhauser azon gonoszok közé tartozik, akik az irányítást helyezték a középpontba és nem maguk akarják megölni a folyton folyvást mindent tönkretevő 007-es.  A Christoph Waltz által alakított Obenhausernek inkább csak a szája és az egója nagy.

A lányokat sem hagyhatjuk ki, a hivatalos felsorolásban Léa Seydoux és Monica Belucci neve látható, bár utóbbival nem igazán értek egyet. Az 51 éves, bár legalább egy tízest simán letagadható Beluccinak a játékidőből nagyjából hét-nyolc perc jut, amíg elcsavarja Bond fejét és figyelmezteti, hogy meg fog halni, ha arra a bizonyos helyre megy, de nagyjából ennyi a szerepe az egészben.

Foglaljuk össze: a Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Értékelés: 10/8

"A Bíborhegy egy elegáns, a színekkel bátran játszadozni merő, emellett pedig gyönyörű képeket szolgáltató film."

A kritikák elég megosztók voltak Guillermo del Toro új filmjével, a Bíborheggyel kapcsolatban, a lelkesedésem azonban ennek ellenére sem hagyott alább és kíváncsian vártam, hogy mit tud kihozni egy rém egyszerű, ugyanakkor a brutálisan szép látvány és díszletek miatt roppant érdekessé váló történetből. Azt kell mondanom, minden lehetséges elvárásomat teljesítette, egyáltalán nem lehet okom panaszra, sőt.

Egyértelmű, hogy a film teljes mértékben azért fog megmaradni az emberekben még hosszabb ideig is, mert nem elsősorban arra ment ki, hogy a néző a film első percében összecsinálja magát a székében, a kidolgozottság, a gyönyörű képek és a szépen lassan, ugyanakkor mégis érdekfeszítően építkező alapsztori pedig rendkívül ritkává váltak az évek során, főleg amikor a found footage-k korát éljük.

Így tehát a Bíborhegy úgy tud eredeti lenni, hogy igazából mégsem az, hisz ha azt nézzük, minden olyan elem megvan benne, amit már valószínűleg ezerszer láttunk más filmekben: kísértet, kastély, titokzatos testvérpár, én viszont már úgy ki voltam éhezve egy épkézláb, jól kinéző kosztümös-szellemes horrorra, hogy számomra meglepően üdén és frissen hatott.

Történetünk Edith Cushing-ról szól, a feltörekvő írónőről, akinek nem elég, hogy meghal az apja, régen elhunyt édesanyját is látja szellemként. Úgy dönt, egy nemrég megismert férfival és annak testvérével indul útnak. A célállomás egy kastély. Szellemek és titokzatos misztikumok vannak abban a kastélyban, melyet Edith az elég nyilvánvaló óva intés ellenére sem tud megkerülni: “Óvakodj a Bíborhegytől!”.

A hó piros, a kastély sötét, a kandalló pedig mindig ég. Nagyjából így lehetne összefoglalni a Bíborhegyet, de azért ne felejtsük ki a bravúrosan jól játszó színészeket is, név szerint Mia Wasikowska-át, aki a naiv, szerelmes Edithet alakítja, aztán itt van Tom Hiddleston, aki a Thor filmekhez hasonlóan itt is (legtöbbször) egy elég negatív karaktert játszik, Jessica Chastain, a testvérpár másik tagja pedig annyira furcsa és sok helyen félelmetes, hogy elsőre kétségbe vontam: biztos, hogy ezt a szerethető, legtöbbször pozitív szerepeket kapó színésznőnek kellene eljátszania? Aztán megláttam az első jelenetben, és minden kétségem eltűnt.

A casting tehát, szinte tökéletes. A felvezetéssel adódtak kisebb-nagyobb problémák, ami akármennyire is jól volt felépítve, sok helyen mégis kissé unalmasnak hatott, ám az apa halála után a film egy teljesen más irányt vett: otthagyta az addig megismert környezetet és a jelenetek 90-95 százaléka csakis a kastélyban játszódott tovább. Három szereplő, három különböző karakter abban a rohadtul nagy házban: na, végre a néző tényleg elkezdhet félni!

Nem éppen. Akármennyire is vannak olyan részek, amikor tudod, hogy jönni fog valami és összeszorított ajkakkal várod a kísértet újbóli megjelenését, a Bíborhegy egyszerűen nem elég félelmetes ahhoz, hogy borzongj is rajta. Ez persze sokszor a brutálisan bénán és teljesen jellegtelenül kinéző szellemeknek is köszönhető, amik nem tudom, hogyan sikerültek ilyenekre, de sokkal inkább azzal nézetném egy életen át, aki ilyet kitalált. Ha ettől az elég bizarr ténytől eltekintünk, hogy minden másra figyelj, csak magukra a kísértetekre ne, a film felétől kezdve szinte egyszer sem tudtam levenni róla a szemem.

Nagyban köszönhető ez a szinte kifejezhetetlenül szép helyszíneknek, díszleteknek, ami egyértelműen Oscar-t ér, valamint, mivel mégis csak egy gótikus-romantikus-horrorfilmről beszélünk, a hangulat és a feszültség is gyakran a tetőfokára hág. A direktor úr, del Toro, azok után, hogy a Hellboy 3-at még mindig nem tudta elkészíteni, megajándékozott minket egy ízig-vérig látványos, a színekkel bátran játszadozni merő, érdekes filmmel, melynek sokkal több mondanivalója van egy egyszerű kísértetsztorinál.

Számomra a főszerepben nem Edith, hanem Thomas és Lucille áll, a testvérpár, és azon belül is utóbbi irányítását és a testvére ellen elkövetett lelki gyötrelmeket mutatja be a film. Vajon Thomas miért lett olyan, amilyen? Látszólag ő a férfi, ő viseli a nadrágot, a látszat azonban csal és minden egyes tettet és cselekményt más ember határoz meg az életében. (Gondolhatunk Lucille-ra, de akár Edith apjára is.)

Összefoglalva del Toro hozza a szokásos szintjét és remek látni, hogy néhány mostanában elkészült filmje után, mely szép szóval is hagyott némi kívánnivalót maga után, össze tudott hozni egy ilyen elegáns, a színekkel bátran játszadozni merő, emellett pedig gyönyörű képeket szolgáltató filmet.

Értékelés: 10/8

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Undorítóan jó."

Már a címe is sugallja, hogy itt bizony mindennemű épeszű gondolkodás és értelem egy pillanat alatt elillant, de az a legkisebb elvárás egy ilyen eszement szereplőgárdával operáló filmnél, hogy őrült legyen és bizarr. A Seth Rogen és Evan Goldberg által rendezett Itt a vége fricskát mutat az összes létező filmnek és színésznek, na meg persze a katasztrófa és poszt-apokaliptikus műfajnak, mindezt olyan nevek mellett, mint a már említett Rogen, James Franco, Jonah Hill vagy éppen Emma Watson, akiknek köszönhetően egy percre sem ül le a cselekmény.

De tényleg. Az itt a vége az elsőtől az utolsó percig pont olyan bizarr, sok helyen undorító, furcsa, abszurd, ugyanakkor mégis rohadtul vicces és a maga módján még izgalmas is. A történet szerint James Franco, aki önmagát alakítja mint minden más szereplő, házavató partit tart újdonsült lakhelyén. Elhív mindenkit, aki csak számít, de még az is eljön, aki kevésbé. A gond csak az, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog miatt közbeszól a világvége és egyúttal az önfeledt szórakozás is oda van. Egy csapat Hollywoodi sztár együtt próbálja túlélni a véget!

Valószínűleg nem ütött volna akkorát, ha a színészek egy más karaktert adnak elő és nem saját magukat, így viszont, az Itt a vége személyében garantált egy 110 perces, megállíthatatlanul robogó szórakozásbomba. Persze csak akkor, ha megbarátkozol a néhol igazán undorító, erőszakos jelenetekkel vagy dialógusokkal, és az is sokkal szórakoztatóbbá teszi a filmet, ha tisztában vagy a szereplők korábbi alkotásaival és érted az utalásokat. Mert bizony abból is rengeteg van.

A teljesség igénye nélkül, csak hogy tudd, mivel (vagy kikkel) állsz szembe, A This is the End a mellékszerepekben is borzasztóan erős: itt van Jason Segel, Michael Cera, Kevin Hart, Rihanna, Channing Tatum, Paul Rudd és Martin Starr is. A nagy részüket sajnos benyeli a lyuk vagy különböző okok miatt hamar elhaláloznak, de akkor is mind fullba nyomták a kretént, a jobbik értelemben.

Az effektekre sem lehet igazán panasz, ami azért is igazán fontos, hisz ki nevet egy olyan, esetünkben katasztrófafilmekre hajazó paródián, ha az maga is egy paródia a rosszul megkomponált CGI miatt? Szerencsére ezzel sincs gond, és a legnagyobb félelmem sem következett be, miszerint Seth Rogen túl Seth Rogen-es lenne.

Azokat is megnyugtatnám, akik esetleg azért nem merik megnézni az alkotást, mert a Judd Apatow-féle poénoktól/szerelmektől/romantikáktól félnek. Aggodalomra semmi ok, kőkemény kanos vicceket kapunk és a romantika is kimerül abban, hogy Emma Watson hat embert akar megölni egyszerre egy baltával.

Az üresjáratokat tehát remekül kikerüli, az egyetlen baj talán azzal van, hogy a legtöbb ember számára, legyen az bármelyik színész rajongója is, túl soknak érez néhány jelenetet. Azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen felhozatal mellett az altesti poénok igazán nagy szerepet kapnak, a probléma viszont az, hogy egyes viccek és viccesnek szánt dolgok néha több percen keresztül is tartanak és akármennyire is tudom értékelni azt a rengeteg abszurditást és komolyságot, egyszerűen elveszíti a báját és csak annyit ér el vele, hogy feszengeni kezd a néző.

Ez viszont szerencsére a ritkább eset, legtöbbször tudják hogy hol a határ a ténylegesen komikus és a feleslegesen undorító jelenetek között, és ha Az itt a vége ugyan egy igazi rétegfilmnek mondható, abban a bizonyos rétegben viszont nem kétlem, hogy néhány éven belül kultfilmmé fogja kinőni magát. Hozzáteszem, megérdemelten.

Az a különösen jó benne, hogy bárhogyan működik. Akkor is, ha paródiát akarsz nézni és akkor is, ha önálló vígjátékot. Ügyesen megfürdik a fricskákban és az utalásokban, ugyanakkor mégsem erre megy ki teljesen a játék: Rogen és Goldberg filmje viccet csinál Hollywood-ból és a lehető legtöbb filmből, amit csak meg lehet említeni 110 perc alatt, és összességében is több, mint egy jó vígjáték, melyet nem tudok ajánlani mindenkinek, már csak a sok altesti poén miatt is, viszont a 18-35 korosztály nagyon fogja élvezni, ezt garantálhatom. Nem ad semmi többet, mind kicsivel kevesebb, mint két órás tömény, megállás nélküli szórakozást néhány hatalmas színész közreműködésével. Undorítóan jó.

Értékelés: 10/8

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.