"Ha mondjuk nem próbált volna olyan görcsösen ugyanaz lenni Hitchcock remekművével, lett volna értelme, így viszont egy teljesen felesleges és kihagyható darab, amivel se a néző, se maguk a készítők nem fognak túlságosan dicsekedni."

Sajnos Gus Van Sant nem tudott rájönni arra, hogy az 1960-as, Alfred Hitchcock rendezte Psycho egyszeri és megismételhetetlen volt, hiába készült belőle azután még három rész, egyáltalán nem aratott nagy sikert. A negyedik fejezet után nyolc évvel készített belőle egy újabb alkotást a Good Will Hunting rendezője, ami olyan kínosan törekszik arra, hogy a tökéletes mása legyen a régi verziónak, hogy csak egy összecsapott, furcsa katyvasz lesz belőle, aminek egyes jelenetein inkább már nevet az ember, sem mint megijed.

Mert látszik, hogy a '98-as Psycho-t a készítők véresen komolyan gondolták, sőt, Vince Vaughn is próbálta a félelmetesebbik énjét megmutatni, ami nagyjából kimerült a furcsa és megdöbbentő nézésében, amit az elejétől a végéig rendületlenül nyomat, csak azt felejtette el, hogy eközben színészkedni is kellene.

Nem hiszem, hogy a sokat látott történetet még valaki ne ismerné, a mostani szereposztás viszont sokkal több izgalmat rejt magában, mint a sztori: azon essünk túl, hogy Vaughn teljesen átformálta negatív értelemben Norman Bates karakterét, itt van még például Milton Arbogast, akit a Fargóból is ismert William H. Macy alakít, hozzáteszem, jól, aztán itt van Lila Crane, Marion testvére, avagy Julianne Moore egyik legrosszabb alakítása, és Viggo Mortensen, mint Sam Loomis, akinél maradjunk annyiban, volt már jobb szereplése is.

Gus Van Sant Psycho-ja remek példa arra, mennyire is szükség van egy jó forgatókönyvre, egy jó rendezésre, hogy maga a színész is kiválóan tudjon teljesíteni a kamerák előtt, ezeknek a hiányában viszont senki nem tud úgy elkápráztatni, ahogy azt várom ettől az isteni szereposztástól.

A filmnek még a zuhanyzós jelenetet is sikerült, ha nem is teljes egészében, de jócskán lerombolni. Borzasztó fájó volt látni, hogy a két film között 38, még egyszer mondom, 38 év a különbség, és mégis, Van Sant jelenete ezer mérföldkőnyire le van maradva Hitchcockétól, azokkal a kínos késdöfésekkel és kicsit sem vérre hasonlító piros izével pedig csak magát hozza kínos helyzetbe.

A Psycho végén is tanúbizonyságot tesz az, hogy Gus Van Sant valószínűleg tiszteletből készítette el ezt a remake-t, pedig talán azzal mutatta volna ki a legnagyobb tiszteletét, ha már mindenképpen a Psycho-t akarta újraforgatni, hogy egy teljesen más oldalról közelíti meg a skizofrén Norman Bates történetét, úgy, ahogy az első négy alkotás nem.

Kíváncsi lettem volna, mit hoz ki egy ilyen helyzetből az amúgy tehetséges rendező, hisz a Milk és a Good Will Hunting is az ő nevéhez fűződik, de jobb híján bármelyik névtelen direktor is nyugodtan megrendezhette volna, hisz kiköpött mása a '60-as verziónak, pontosabban a kiköpött mása akar lenni, pedig minőségileg összehasonlíthatatlan különbség van a kettő között.

Nem is Psycho film lenne, ha legalább hússzor nem sütnék el ugyanazt a feszültségkeltő és félelmetes zenét, de ez a sok hiba mellett már fel sem tűnik. Vince Vaughn sajnos a vígjáték szerepeihez nem tudott felnőni, nem hogy egy komoly horrorhoz, a kérdés már csak az, mi lesz ezzel az emberrel a True Detective-ben?

De visszatérve a filmre, ha mondjuk nem próbált volna olyan görcsösen ugyanaz lenni Hitchcock remekművével, lett volna értelme, így viszont egy teljesen felesleges és kihagyható darab, amivel se a néző, se maguk a készítők nem fognak túlságosan dicsekedni, de jelen esetben Van Sant direktor úr talán azzal van elfoglalva, hogy kitörölje a filmográfiájából a Cannes-ban csúnyán kifújolt Sea of Trees-t, ami jelenleg 0%-on áll a Rotten Tomatoes oldalán.

Értékelés: 10/4

2015-06-08

Megosztás a facebookon

"Leginkább a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte."

Itt egy dráma. Itt egy színésznő. Jennifer Aniston. A Jóbarátok sztárja pályafutása alatt szinte csak vígjátékokban szerepelt, ezzel még nem is lenne gond, a baj csak az, hogy az említett komédiák kimerülnek a fingós-hugyozós poénokban, pedig alapjába véve egy nagyon tehetséges és nem mellékesen gyönyörű hölgyről van szó. A Cake egy remek fordulópont lehetett volna az életében, hogy kitörjön a hozzá méltatlan filmekből, de Daniel Branz alkotása annyira összeszedetlen, annyira sokat akar markolni, hogy végül csak egy tesze-tosza, unalmas másfél órán lesz az ember túl, ha megnézi.

Már a nyitójelenetben is voltak fenntartásaim, hisz Claire, a főszereplő monológjának gyakorlatilag semmi értelme nem volt a csoportterápián, mégis érezni lehetett, hogy a rendező nagyon fontosnak tartotta ezt a beszédet. Hogy miért, nem tudni..

Pillanatok alatt észre lehet venni, (én már a poszterből is sejtettem), hogy ez egy kőkemény, lassú ütemű, elgondolkodtató film akar lenni egy hatalmas nagy problémával. A Cake esetében ez egy autóbaleset, ahol a nő túlélte, de néhány éves kisfia nem, és még mindig gyászol.

Nem biztos, hogy akkor működött volna, de lehet, hogy a Caket egy sorozatba kellett volna adaptálni. Sőt, olyan érzésem volt az egész film alatt, mintha a rendező részekre bontotta volna alkotását, egyes pillanatokban például barátkozni próbál, a másikban ismeretlen tolvajlányt fogad be a házába, és ezek a jelenetek nem tartanak sokáig, és nem is összefüggőek, de pont elegek ahhoz, hogy vontatottak és unalmasak legyenek.

De azt sem mondanám rá, hogy inkoherens lenne, hisz lassanként, de kirajzolódik kiről is szól és mit is akar átadni a film. Branz alkotása egy nyomasztó, fájdalmakkal teli életet mutat be, nevezetesen Claire Simmons-ét, aki nem tud megbirkózni az emberekkel, az őt ért gyötrelmekkel, és úgy egyáltalán, a világgal.

Nagyon érdekes és megható mozgókép is lehetett volna belőle, de látszott, hogy Daniel Branz nem tud megbirkózni egy ilyen összetett drámával, pedig Jennifer Aniston és Adriana Barraza a hátukon viszik a filmet, a többi szereplő csak ráadás.

Hatalmas hibája, hogy nem tudta eldönteni, igazából merre is menjen. Jobb lett volna, ha nagyobb teret engednek Roy Collins kálváriájának, és az sem lett volna rossz, ha bővebb információkat tudunk meg Nináról, és nem csak szellemként kell látnunk őt, és úgy összerakni ezt a szövevényes történetet.
De ez még csak a kisebb baj. A film egyik pillanatában például feltűnik a William H. Macy által megformált Leonard, aki a balesetet okozta. A következők történnek: a férfi bocsánatért könyörög Claire-nek, aki viszont rátámad, és újra előtörnek benne a régi emlékek.

Sokáig nem is tudjuk, ki az a Leonard, de nagyon megrázó és hatásos képsorok voltak, ezt viszont a film teljes egészében lerontja azzal, hogy soha többet nem látjuk a férfit. Nem elég, hogy egyáltalán nem volt szükség rá a történet szempontjából, még olyan érzése is támad a nézőnek, hogy teljesen befejezetlen ez a történet.

Összességében tehát a Cake lehetett volna egy erős dráma, mert az alakítások és a szinte tökéletes zene adott volt hozzá, de a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte.

Értékelés: 10/5

 

 

 

Megosztás a facebookon