Kritika: A kék lagúna (1980)

"Annyi baki van benne, hogy két kezemen nem tudnám megszámolni, aztán a Sharknado-ban koherensebb operatőri munkát láttunk, mint itt, a rendezés pedig olyan kusza, hogy azt sem tudják eldönteni, hogy melyik történetszálat folytassák."

Ennél feleslegesebb film azt hiszem, hogy a világon nem készült. Tisztában vagyok vele, hogy manapság már nagyon nehéz egy forradalmi ötletet a vászonra vinni, klisé és közhely nélkül, hiszen évről évre egyre több film készül, és az "új", mint fogalom, veszendőben van a mozgóképalkotásban. (Nem arra kell gondolni, hogy új, mint új film, hanem mint új ötlet.) Ez viszont még koránt sem azt jelenti, hogy ami nem megszokott, az jó is.

Na most, a Kék lagúnát 1980-ban mutatták be, tehát több mint harminc éves, viszont már ekkor is túlzásba vitték ezt a "hajótörést szenvedünk jaj mi lesz velünk" műfajt, és ebből csak arra tudok következtetni, hogy a rendező és a stúdió egyszerűen nem volt hajlandó megerőltetni magát, és valami épkézláb alkotást összehozni.

A meglepő viszont az, hogy az a Randal Kleiser rendezte a Kék lagúnát, aki az 1978-as Grease-t is, Olivia Newton-John és John Travolta főszereplésével, ami viszont egy kellemes darab a musical-ek között. Ezért is nem értem, hogy ilyen nagy sikerű film után, mint a Grease, egyáltalán ki gondolta, hogy szükség van ilyen elcsépelt, unalmas, iszonyúan vontatott filmre, mint a lagúna.

Egyrészt kezdjük ott, hogy ki rakta képernyőre Brooke Shields színésznőt, aki ezzel a filmmel teljesen elrontotta a karrierjét? Miért is? A filmes palettája nem túl színes, leginkább csak B-kategóriás romantikus vígjátékokhoz adta a nevét.

A kék lagúna talán egyetlen pozitívuma a két színész közötti összhang, kémia. Látszik, hogy igazán egymásra találtak, leginkább azért is, mert mindketten bűn rosszul színészkednek, úgyhogy még a sors is összehozta őket.

 

A legidegesítőbb viszont az, hogy tudtommal a film egy csodálatos tájon látszódik, amiből a néző viszont gyakorlatilag semmit sem lát. Néha mutatják a tengert, a szigetet felülnézetből, de leginkább csak Shields és Atkins kínlódását mutatják kilencven percen keresztül.

És most nem a tinédzserek meztelenkedése vagy a szexuális élet a probléma, hiszen emberek vagyunk, és ez nálam nem számít tabunak, de ez a film egyszerűen rossz.

Annyi baki van benne, hogy két kezemen nem tudnám megszámolni, aztán a Sharknado-ban koherensebb operatőri munkát láttunk, mint itt, a rendezés pedig olyan kusza, hogy azt sem tudják eldönteni, hogy melyik történetszálat folytassák. (Arra egyébként szavak nincsenek, hogy a film operatőrét jelölték az Oscarra. Milyen felhozatal volt ott??)

A film viszont akkora siker volt, hogy egyértelműnek tűnt a folytatás. Aztán váratott még magára egy kicsit a második rész, 1991-ben viszont Milla Jovovich és Brian Krausera főszereplésével elkészült a Visszatérés a Kék lagúnába. Bele se merek gondolni, minden esetre a 0%-os Rotten értékelés elég sokat elmond magáról...

Az utolsó jelenet, amin igazából meg kellett volna lepődni, vagy sírni, inkább csak nevetni volt kedvem.

Értékelés: 10/1

 

 

Cím:  A kék lagúna
Rendező:  Randal Kleiser
Forgatókönyvíró:  Douglas Day Stewart
Zeneszerző:  Basil Poledouris
Operatőr:  Néstor Almendros
Vágó:  Robert Gordon
Szereplők:  Brooke Shields, Christopher Atkins, Leo McKern
Ajánló
Kommentek
  1. Én