"Egyre rosszabbá és kínosabbá válik az egész, végeredményképpen pedig kapunk 130 perc irtózatos unalmat, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék."

Azt hihetnénk, hogy a '60-as években csupa jó filmekkel traktálták az embereket. Sok blogger regéket ír arról, hogy akkoriban a filmművészet a csúcsponton volt, és az akciódús westerneken át a ultravicces vígjátékokig minden műfajban feltalálták magukat, és nem vétettek. Ma pedig minden második film értékelhetetlen...

No persze ebből sok minden nem igaz. Persze ha mondanod kellene hirtelen egy filmet a '60-as évekből, amit szívből utáltál, vagy nem tudnál mondani, vagy hosszas gondolkodás után kinyögnéd, hogy a Casino Royale.

A másik szeterotípia a színészekkel kapcsolatban van. Egy film jelentős részét teszik ki a színészek, ez tagadhatatlan, de nem az egészet. Sokan hajlamosak mindenféle sztori ismeret nélkül beülni egy filmre a moiba, csak mert a kedvenc színésze játszik benne. (Manapság a borsos jegyárak miatt, lehet, hogy ez a szám kissé alábbhagyott.)

Az 1967-es Bond paródia, a Casino Royale már a forgatás előtt halálra volt ítélve. Tudni illik, a film producerének nem sikerült megvenni a jogokat egy igazi James Bond filmre, ezért ehelyett készített egy vígjáték paródiát belőle. A nézőnek kissé olyan érzése van, mintha Charles K. Feldman úgy lett volna vele, hogy az igazi ötletét elvetették, hát csinál valami mást, ami bevonzza a nézőket a moziba.

A következő bökkenő a rendezők/forgatókönyvírók sokasága. Elég buta dolog lenne a nemrég kijött Movie 43-at összehasonlítani a Casino Royale-lal, de próbáljuk meg: mindkettő filmnek temérdek rendezője és írója van, és mindkettő bukás lett. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az ilyen típusú filmek mind rosszak lennének, de meggondolandó, hogyha sok elme összeül, abból nagy eséllyel csak kuszaság fog születni.

Forgatókönyvírói kredited kapott többek között Iam Fleming, Billy Wilder, Peter Sellers, Woody Allen, és John Law. Szerintem mindenkinek egy saját külön ötlete volt, amit a rendezők próbáltak egy filmbe összegyúrni, és igaz, hogy született egy két halovány poén és geg, összesítésben katasztrofális az eredmény.

Teljesen érthetetlen, a jelenetek buták, a zene az elején még kellemes, de két óra után rendkívül idegesítő, David Niven-ről pedig csak annyit, hogy volt már jobb formában is.

Ezzel azonban korán sincs vége a problémáknak: Sellers például nem volt hajlandó együtt szerepelni Orson Weles-szel, pedig a film egyik igen fontos jelenetében beszélnek egymással, ezért a két színészt külön kellett felvenni. Emellett Sellers sokszor nem jelent meg a forgatáson, Woody Allen pedig ekkoriban még csak bontogatta a szárnyait.

Egyébként ajánlom mindenkinek ezt a cikket, sok érdekes dolog van benne: http://sabotagetimes.com/reportage/a-cocktail-recipe-for-disaster-peter-sellers-and-orson-welles-on-the-making-of-casino-royale/

Nem hiába mondom tehát, hogy a Casino Royale már előre halálra volt ítélve. Elég bátor dolog, hogy vígjátékot csináltak egy olyan filmsorozatból, aminek első részét a paródia előtt öt évvel készítették el. Ez a film egyszerűen érthetetlen. Valamelyik pillanatban Jimmy Bond, alias Dr. Noah agymenését láthatjuk, valamikor meg a botrányosan kínos Bond-Mata Hari szerelmi szálat.

A Casino Royale nem meglepő módon elenyész a nagy színészek filmográfiája között, Ursula Andress karaktere például teljesen felesleges, csak azért kellett, hogy mégis legyen valami fricska a Dr. No-nak is, amiben ő is szerepelt, mint legelső Bond lány.

Ráadásul érthetetlenül hosszú. Mindannyian ismerjük Judd Apatow ars poeticáját, miszerint a jó vígjáték a hosszú vígjáték, ez esetben azonban ahogy ismerjük meg a történetet és a szereplőket, egyre rosszabbá és kínosabbá válik az egész, végeredményképpen pedig kapunk 130 perc irtózatos unalmat, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék.

Értékelés: 10/2

 

 

Megosztás a facebookon

"Egyáltalán nem egy mesterműről van szó, főleg mai szemmel nézve rengeteg helyen bele lehetne kötni, de a néző szó szerint hagyja a francba az egészet, és átadja magát a hangulatnak, valamint a bitang jó párbeszédeknek. (Már ekkor is rázva, nem keverve kérte Bond az italát.)"

James Bond. Egy filmcsalád, mely ugyanolyan szórakoztatást nyújtott nagypapáinknak és nagymamáinknak a '70-es években, mint nekünk, azon különbséggel, hogy a két korszak között kb. 40 év eltelt. Nekik a Csak kétszer élsz, nekünk a Casno Royale, vagy a Skyfall.

James Bond tehát egy időtálló, vagány, energikus, jó szövegekkel megspékelt akcióthriller, de senki nem lehet olyan profi, hogy több mint 20 filmen keresztül csak pozitívumokat tudjunk mondani, ezért néha bekacsingatott egy-két félresikerült alkotás, gondolok itt a Quantum csendjére, elsősorban, amit én kifejezetten rühellek, de nem mondom, megvan a maga hangulata.

Úgy gondoltam, kezdjünk mindent az elejéről, ami azt jelenti, visszarepülünk több mint 50 évet az időbe, tehát a következő filmünk, amit jól kivesézünk, az a Dr. No.

Úgy emlékeztem, régebben többször is láttam már a filmet, de sok jelenetére nem emlékeztem, ezért tettem vele még egy próbát. Azért mondom így, mert akkoriban nem jött be túlságosan.

Most is arra számítottam, hogy halálra unom magam, hiszen lehet, hogy akkoriban ez izgalmasnak számított, de az idő vasfoga mindenen és mindenkin áthatol, de kellemesen kellett csalódnom. Olyannyira, hogy már le is töltöttem a második részt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Ian Fleming novellájából készült film főhősét, James Bondot Jamaicába küldik, hogy nyomozzon John Strangways és titkárnője halála után, mivel a férfi a brit titkosszolgálat fontos ügynöke volt. A film hatalmas siker volt akkoriban, a mindössze egymillió dollárból készült Dr. No az 59-szeresét hozta vissza, ami hatalmas arány, főleg úgy, hogy ez mégiscsak a kezdet volt, és akkor még semmi garancia nem volt arra, hogy jó lesz a film.

Még Sean Connery sem.

Bond és társai eljutnak a titokzatos Crab Key szigetre, ahol börtönbe zárják, de megszökik, és megpróbálja megakadályozni Honey Ryder-rel, az első Bond lánnyal az akciót. A film egyik hibája, hogy Dr. No karaktere egyáltalán nem kidolgozott, és kaphatott volna nagyobb teret is.

Kissé naiv, ámde aranyos, szórakoztató film, szinte megalapozta a további James Bond filmek sorsát, Terence Young jól megérezte Fleming regényének hangulatát, Bond karakterét és vagányságát, stb..

Egyáltalán nem egy mesterműről van szó, főleg mai szemmel nézve rengeteg helyen bele lehetne kötni, de a néző szó szerint hagyja a francba az egészet, és átadja magát a hangulatnak, valamint a bitang jó párbeszédeknek. (Már ekkor is rázva, nem keverve kérte Bond az italát.)

Sean Connery és Ursula Andress, a két, akkor még ismeretlen főszereplő remekül alakítják a szerepeket, Connery-ben megvan az a fajta laza hanyagság, ami miatt nők ezrei képesek csak ezért elsétálni a moziba, megvenni a jegyet, és beülni rá, amit az MGM 100%-osan ki is használt.

Értékelés:

10/7

Megosztás a facebookon