" Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet."

Sally Porter filmje, A vendégek nem sok jóval kecsegtet annak, aki bátor ember lévén a munka utáni értékes szabadidejében egy 70 perces, fekete-fehér kamaradrámát (vígjátékot?) választ. De rosszul fogalmaztam: ez a film senkinek nem kecsegtet jóval, sőt, leginkább semmivel sem, miközben erőltetett módon járja végig a műfaj összes idegesítő kliséjét.

Az egy helyszínen és kevés szereplővel forgatott filmeknek nincs sok esélye alibizni, így hamar kiderül, hogy egy mesterműt látunk  vagy egy katyvaszt, ami leginkább csak a dilettáns karaktereinek idiotizmusán keresztül próbál valamiféle hangulatot teremteni, miközben előre kódolva van, hogy a végére mindenki elveszíti a fejét.

Sajnos a The Party mindent megtesz annak érdekében, hogy az utóbbiak csoportjához tartozzon.

Itt van nekünk hét különböző ember, köztük Janet, a főszereplő, akinek barátai a miniszteri kinevezését akarják megünnepelni egy vacsora mellett. Ám az egyszerű beszélgetésnek induló csipkelődések hamar eltitkolt dolgokat hoznak a felszínre, miközben a szereplők a lehető legkülönfélébb módon mutatják meg, mekkora lúzerek.

Először is beszélnünk kell a karakterekről, akik kétség kívül a film legrosszabb elemei a forgatókönyvön kívül. Bruno Ganz alakítja a szenilis öregembert, akinek mindenkihez van egy idézete/gondolata Oravecz Nóra és Coelho szintjén. April, a felesége szerepe kimerül abban, hogy mindenkit szénné éget a beszólásaival. Martha és Jinny, a leszbikus pár általában egymással vitatkozik, de egyből a köszönés után a kokaincsíkért a mosdóba rohanó Tom se tesz hozzá túl sokat a cselekményhez, legfontosabb ismérvei, hogy állandóan izzad és totálisan meg van kergülve.

A másik házigazda, Janet férje, Bill sem jobb az eddigi felhozatalnál, de legalább csendben van a játékidő nagy részében.

A filmnek nincs más a tarsolyába azon kívül, hogy a szereplőket berakja teljesen képtelen helyzetekbe és megmutatja, hogyan esnek egymásnak. Maga a konfliktusok célja sem nyilvánvaló, de akárhogy is nézzük, A vendégek drámának és fekete komédiának se elég jó.

Kicsit olyan, mintha elrontott szkeccseket látnánk, hiszen tíz percenként biztos, hogy témát váltanak és jönnek újra ugyanazok a hülyeségek. Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet. Világos, hogy embertípusokat testesít meg egy-egy karakter, pont ezért is vannak eltúlozva, de ettől még egyáltalán nem lesz abszurd. Mindössze unalmas, de az nagyon.

A lehető legjobb döntés volt ilyen rövidre vágni, pedig a maga 70 csekélynek tűnő perce azért ezt nem vetítette előre.

A The Party egyik érdekes része a kevés közül, hogy mit tud kezdeni ennyi remek színész ilyen rossz karakterekkel. Timothy Spall nem mondhatja, hogy élete kihívása volt egy fotelben ülni, majd a film egy pontján a földön elvágódni, de nem lehetett rá panasz, de ha mondani kéne valakit, akkor Janet és Tom, vagyis Kristin Scott Thomas és Cillian Murphy voltak azok, akikre jobban ráillett a szerep és némiképp sikerült kozmetikázniuk.

A The Party mindent bedob, amit ilyenkor illik: fegyver, verekedés, drog, megcsalás és egy rakás ordibálás. A végeredmény pedig hét jobb filmre, egyben jobb sorsra érdemes színész, akiket bár jó látni a képernyőn, de még ők sem tudják elfeledtetni azt, Sally Potter alkotása mennyire lusta volt igazi problémákat mutatni igazi emberekkel.

Értékelés: 3/10

Megosztás a facebookon

"Azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet."

Nagyon úgy tűnik, hogy Woody Allen kinevette magát a hossz évek során, amíg nagy részt csak vígjátékokat rendezett és írt, de egyúttal a filmjeiben vegyítve voltak a brutálisan jó poénok és az elgondolkodtató mondanivalók, 2005-ös alkotásában, a Match Point-ban viszont teljes mértékben a drámai énjének adott utat, méghozzá nagyon is sikeresen. Nem mondom azt, hogy amihez ő hozzáér, arannyá válik, de kevesen tudtak volna egy ilyen elcsépelt sztoriból kihozni a lehető legtöbbet. Mindezt csodálatos művészeti körítéssel. Tulajdonképpen ez is egy ízig-vérig W. A. film, hisz a vicces jelenetek kivételével minden megtalálható benne, ami egy Woody komédiában csak fellelhető.

Történetünk Chris Wilton egykori teniszjátékosról szól, aki jobb híján mára már csak tanítja szeretett sportját, ám egy nap kiderül, hogy sok közös van benne és tanítványába, Tom-ba, utóbbi családjával együtt pedig elmennek egy operett előadásra. Chris ekkor ismerkedik meg barátja testvérével, Chloe-val. A gond csak akkor kezdődik, amikor Tom menyasszonya és Chris között romantikus kapcsolat szövődik. A végkifejlet viszont mindennél több izgalmat és meglepetést tartogat.

Alapjába véve az IMDb-n három műfaj is fel van tüntetve, Dráma, Romantikus és Thriller, de ezek közül utóbbi csak az utolsó 25-30 percben bontakozik ki. Tehát fontos megemlíteni, hogy egy viszonylag lassú folyású műről beszélünk, rengeteg operettel és festménnyel, szóval egyes emberek unalmasnak is találhatják, hozzáteszem, joggal.

De ha túl tudunk esni ezeken, akkor egy nagyon megrendítő és elgondolkodtató filmről van szó. Emlékezzünk csak vissza, mik is a kezdő képsorok. Csak egy teniszpályát, egy hálót és egy labdát látunk, ami ide-oda pattog, az egyik pillanatban azonban beleakad a hálóba. Ekkor Chris kezd el beszélni a szerencséről: ha tovább megy, nyerő vagy, ha visszaesik, akkor vesztettél. Először nem szenteltem túl nagy jelentőséget ennek a jelenetnek, ám a film közben egy hasonló kulcsfontosságú résznél rájöttem, hogy ez a két szekvencia teszi ki az egész filmet. A tanulság pedig: mérhetetlen sok szerencse kell az élethez.

Woody-nak pedig igaza van. Vannak olyanok, akik nem hisznek a szerencsében, pedig ha jobban belegondolunk, rengeteg olyan fontos esemény történik velünk nap mint nap, amik befolyással vannak az életünkre, pedig nagy része csak szerencse kérdése.

A legendás direktor egyik kedvenc színésznője, Scarlett Johansson itt már egy értékelhetőbb alakítást nyújt, mint a Fülesben, de dicséretet érdemel a mostanában jobb napokat is látott Jonathan Rhys Meyers, aki akkoriban pusztán a tekintetével biztosan sok női szívet dobogtatott meg a képernyő előtt.

Felesleges lenne bármit is mondani a muzsikáról, hisz nagyon régóta tudjuk, hogy Allen-nek kíváló zenei ízlése van bármilyen műfajtól függetlenül, a váratlan meglepetésre pedig csakis azok számítanak, akik már látták a filmet. (És ezzel most valami nagyon okosat mondtam.)

A Golden Globe és az Oscar jelöléseket sem tudta "elkerülni", ezt azért mondom ilyen negatívan, mert köztudottan a rendező nincs oda a filmek versenyeztetésében, ezért szokták általában versenyen kívül bemutatni az alkotásait Cannes-ban. De visszatérve a gálákra, a jelölésekből sajnos egyet sem tudott díjra váltani.

A Match Point, mely lényegében hasonlít Allen két évvel későbbi, Kasszandra álma című filmjére, egy nagyon megrázó és érdekes, fájdalmas mozgókép a szerelemről, a szerencséről, a halálról, mely egyáltalán nem egy szombat esti, könnyű darab a barátnővel, inkább azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek sok ideig rágódni a filmeken. Ezen lehet.

Értékelés: 10/8

 

 

 

Megosztás a facebookon