"Elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se."

Enyhén szólva hazudnék, ha azt mondanám, hogy meghozta a kedvemet a Bukós szakasz előzetese, mely egy az egyben kimerítette a maga két percével az összes „először utáljuk egymást, aztán legjobb barátok leszünk, miközben valakit el kéne kapni” műfaj kliséit, de imádom, amikor egy-egy film felborítja a kezdeti előítéleteimet, szóval tettem egy próbát vele. Mostantól többet hallgatok az első megérzéseimre.

Dax Shepard, a film egyik főszereplője és rendezője, aki jobban tette volna, ha inkább Zach Braff hasonmásaként keresi a kenyerét, nem pedig filmesként, a hetvenes évek végén indult és az USA-ban hatalmas sikerrel vetített CHiPs nevű Erik Estrada sorozat újragondolását készítette el, sőt, olyannyira az ő agyszüleménye a Bukós szakasz, hogy még a forgatókönyvet is ő írta.

Amivel csak az én dolgomat könnyítette meg, hiszen így nem kell sokáig keresgélnem az alkotók nevei között, hogy mégis ki a hibás azért a 101 percért, amit ezzel a filmmel töltöttem. Persze lehet jönni azzal, hogy minek néztem meg, amikor már látni lehetett, hogy végérvényesen borzalmasra fordulnak a dolgok, de csak mondom, hogy olyan szenvedéseket éltem át a játékidő alatt, hogy a kritizálásom a következő hetekben kimerítené az áldozathibáztatás fogalmát.

Már a sztori alatt összedőlt a kártyavár, hiszen Dax Shepard-tól jóval tehetségesebb rendezők vagy forgatókönyvírók is komoly vér és verejték árán tudtak volna összehozni valami jobbat ettől, olyannyira közhelyes és kiszámítható az egész.

Még a sorrend is tökéletesen beleillik a buddy cop filmekbe, ahol két új rendőrt összehoz a sors, az egyik egy balfék, a másik nagyszájú profi, nyilván utálják egymást, majd a balfékről kiderül, hogy nem is annyira balfék, aztán bénáznak egyet, veszekednek, megmenti egyik a másik életét, megint akcióznak és a végén minden jóra fordul. Ehhez még treatment sem kell, a producer a dollárszámok láttán már telelőtte a gatyáját. (Ami az egész filmnél viccesebb, hogy a Bukós szakasz alig hozta vissza a költségvetést, és ha hozzászámoljuk a marketinget is, hatalmasat bukott.)

Nem tudom miért nem vették tudomásul, hogy ez a felállás négy filmmel ezelőtt is elcsépeltnek tűnt, de az már valóban kész bravúr, hogy a CHiPs jelét sem mutatja a kreativitásnak vagy legalább egy kis önállóságnak. Olyan, mint a kisgyerek, aki próbálja követni a nagyok bevált trendjeit, miközben mire ő elsajátítja azokat nem veszi észre, hogy rég kimentek a divatból.

Amikor pedig látni valamit ebből a kevés egyéniségéből, annyira csapongóan sokat akar poénkodni egy jeleneten belül, hogy azzal rontja a legtöbbet, miközben az indokolatlanul sok trágárkodásától nem viccesebb, csak egy fokkal szánalmasabb lett.

Shepard és Pena, azaz Jon és Ponch, a két főszereplő karaktere tele van klisével, de legalább nem kibírhatatlanok, ami valamilyen szinten egy dicséret a Bukós szakasznak. Ponch szexmániáját legalább százszor megmutatják valamilyen formában, míg John az elején akkora egy tökkelütött marha, hogy érthetetlen, illetve inkább láthatatlan a karakterfejlődése a film folyamán.

Főgonoszunk is van, aki Vincent D’Onofrio, ami viszont ennél sokkal érdekesebb, hogy… ja nem. Ez a tény volt az összes érdekes dolog benne.

De nem kell tettetni a naivat, valószínűleg mindenki tisztában volt vele, hogy mégis milyen filmre váltott jegyet. Simán elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se.

Értékelés: 3/10

Megosztás a facebookon