Aki annak idején a Pi élete kapcsán olyan jelzőket használt, hogy díjhajhász, vagy klisés, az ezeket a szavakat az Ang Lee rendezte Billy Lynn hosszú, félidei sétájával kapcsolatban hatványozottan mondhatja.

Különösen vicces látni, hogy pont egy évvel ezelőtt még az Indexen „Ez a film nyeri jövőre az összes Oscart” címmel harangozták be az előzetesét.

Persze nem csak ők mentek bele nagy jövendőmondásba, sok helyen nagy esélyesként titulálták, aztán a kifejezetten télre időzített film csúnyán a várakozások alatt teljesített, és egyértelmű volt, hogy egy ekkora kritikai és bevételi bukást követően az Akadémia sem fogja jelölésekkel elszórni.

Konkrétan egyet se kapott, és az elmúlt két órát látva teljesen jogosnak gondolom a mellőzését. Sok olyan filmet láttam már, mely kifejezetten a mélyen tisztelt hollywoodi belterjes közösségnek szólt, a Billy Lynn.. azonban ennek a műfajnak a művészetét egy teljesen új platformra emelte.

Az utolsó jelenetnél például tényleg lehetett volna egy olyan montázst csinálni, hogy a címszereplő megformálója, Joe Alwyn egy „for your consoderation” táblát tart a kezében, miközben hősként ünnepli őt és alakulatát az egész aréna. (Arról nem is beszélve, hogy 120 képkocka/másodperccel készült, szóval a látványos jelöléseket is oda neki!)

Történetünk Ben Fountain ugyanazon címen íródott könyve alapján készült, melyben a Billy és társai igazi amerikai hősként térnek vissza Irakból. Az ezzel járó kötelességeknek azonban eleget kell tenniük, ez pedig magában foglal egy felkérést a Dallas Cowboys csapatától egy félidei műsorban.

Eközben pedig a jelenben és a múltban játszódó jelenetek próbálják elmesélni nekünk, hogy milyen megpróbáltatásokon is ment keresztül a Bravo, kiknek most egy meccs szünetében sztárok módjára kell jópofizniuk a Destiny’s Child mellett.

Az egy dolog, hogy a film ismertet nekünk néhány szituációt, melyben láthatjuk, hogy Billy igazából egyáltalán nem akar hős lenni, és a maga szerénységében próbálja túlélni azokat a borzalmakat, amik láthatóan keményen megsebezték őt lelkileg Irakban.

Ez a része rendben is lenne, azonban van egy borzalmasan rossz tulajdonsága a filmnek, az pedig az erőltetett, lazának gondolt viccekedés, ami legalább 5-10 perces időközönként biztosan feltűnik a cselekményben.

Az pedig csak hab a tortán, hogy a filmnek egyáltalán nincsen stílusa, sőt, a cselekmény néhány pontja akár arra is enged következtetni, hogy Ang Lee talán dugóba került a forgatásra menet és nem is ő vezényelte ezt az egészet. Lee egyébként 2014-ben került a képbe, de Yann Demange neve is felmerült, aki a szintén háborúval kapcsolatos ’71-et készítette.

Azt viszont látványosan nem veszi észre a film, hogy egyáltalán nem bír el egy ilyen fajsúlyos történettel, sőt, egyszerre kettőt is akar markolni egy teljesen kusza és időhúzó szállal, melyben a hollywoodi producerek és pénzemberek gátlástalanságát akarták bemutatni, csak az nem volt érthető, minek. (Az egész dolog úgy került a képbe, hogy a Chris Tucker által alakított Albert, a csapat menedzsere bejelenti, hogy akár meg is filmesítenék ezt az ízig-vérig amerikai történetet.)

Szóval a saját dolgát is nehezíti a film, ami kifejezetten jól tette volna, ha egy dologra fókuszál, hiszen elvitathatatlan tény, hogy voltak kifejezetten feszültséggel teli jelenetei, főleg az akció része. De ha egy filmet 120 fps-sel forgatnak és a kétharmadában igazából csak beszélgetnek, nem értem a nagy technikai újítás miértjét. Persze az Aljas nyolcashoz hasonlóan ez a tény sem rossz reklám.

A Billy Lynn.. valószínűleg teljes káoszba fordult volna, ha nem lenne maga a címszereplő, Billy Lynn, akivel bár könnyű azonosulni, még sincs meg az a szikra, ami egy igazán erős karakterré tenni. DE! Ha egy olyan filmet nézel, mint ez, ahol az egyébként nagy nevű mellékszereplők direkt arra játszanak, hogy minél kibírhatatlanabb legyen a viselkedésük, akkor rögtön felértékelődik egy simán csak átlagos szereplő.

Itt van nekünk rögtön Albert, a menedzser, aki folyamatosan csak telefonál és visszagondolva még haszna sem volt, hiszen a deal nem is lett megkötve a bájgúnár és szintén őrjítően bosszantó producer között, akit Steve Martin alakít.

Az egyetlen igazán értékes pillanatok akkor születtek, amikor Billy és testvére, Kathryn vitatkoztak ennek az egésznek az értelmetlenségéről. Talán ezek voltak az egyetlen részek, amikor igazán azt éreztem, hogy tudtak újat mondani. Könnyen meg lehetett érteni azt, hogy mit érez Billy, aki mindenáron a hazáját akarja szolgálni, és testvére, akinek szemmel láthatóan ő az egyetlen fontos ember az életében.

Nem is kell mondani, egy-egy ilyen szegmens után egyből jöttek a hülyeségek, a csapat például semmiféle jelentőség nélkül háromszor kezdett el bunyózni a stadion biztonsági embereivel. Háromszor! Az utolsónál pedig olyan feelingem volt, mintha egy westernt néztem volna eddig és most jönne a végső nagy összecsapás.

Szóval egyetlen indokot sem tudnék mondani, miért kellene pont a Billy Lynn hosszú, félidei sétáját megnézned és nem a több ezer hasonló témájú filmet. Joe Alwyn, mint Billy kifejezetten jól játszik, a sztárok azonban, Chris Tucker, Vin Diesel vagy Steve Martin szemmel láthatóan semmit nem tudtak kezdeni a bugyuta karaktereikkel. Ang Lee pedig a Pi élete után sajnos igazán mellényúlt, nem elég, hogy ezt az összevisszaságot nem tudta egybe tartani, szemmel láthatóan nem is nagyon akarta.

Értékelés: 5/10

Megosztás a facebookon

" A forgatókönyv kiváló, az operatőri munkában semmi kirívó nincs, hozza, amit egy ilyen témájú filmnek képileg hoznia kell, a lényegesebb dolgokban viszont nincs hiba, ajánlom mindenkinek!"

Ha tervbe vetted, hogy meg akarod nézni Kristen Stewart nagyon különös és első ránézésre hozzá nem illő filmjét, a Camp X-Ray-t, be kell tartanod néhány nagyon fontos szabályt. Először is lényeges, hogy a napszak késői részében kezdj hozzá, ugyanis a megnézése után garantáltan elmegy az életkedved, továbbá zárj ki minden más külső tényezőt, mert ez a film tényleg odafigyelést kíván és nem mellesleg érdemel. Ha megszűnt számodra a világ és lassan sötétedik, kezdj bele a Camp X-Ray-be, nem bánod meg!

Nehéz pillanatokat éltem meg Peter Sattler új alkotásának nézése közben, hisz egyáltalán nem erre számítottam. De be kell vallanom, voltak kétségeim és kérdéseim, éppen ezért is csak sokadik próbálkozásra vettem rá magamat a megtekintésre. És azt kell mondjam, nagyon kevés film képes ilyen heves és megdöbbentő érzéseket kiváltani az emberből. A Camp X-Ray minden egyes pillanata a szívedbe hatol, jól átrágja magát az agyadon, hogy aztán az elkövetkezendő néhány órában képtelen legyél bármi hasznosat is csinálni.

És ha valaki negatív tényezőként tekint a megtekintés előtt Kristen Stewart-ra, a film után biztosan máshogy fogja gondolni. Ez a nő konkrétan bepótolta és egyben kijavította az összes borzalmas szennyét, amit csak fiatalabb korában elkövetett, hisz a Still Alice, a Sils Maria és ezután már tényleg megérdemli, hogy elfelejtsük az összes Alkonyatot.

Történetünk főszereplője egy női őr a guantanamoi fogolytáborban, ő viszont sokkal szívesebben harcolna a terepen. A dolog érdekessége, hogy a hölgy egy meglepően szoros viszonyban lesz az egyik fogvatartottal, Ali-val. Ezt a furcsa kapcsolatot persze senki nem nézi jó szemmel, a film viszont emellett bemutatja a fogolytábor fájdalmas képét teljesen élethűen a nézőnek, mind a fogvatartottak, mind az őrök szemszögéből.

A Camp X-Ray viszont, legalábbis szerintem, sokkal inkább az Amy-Ali viszonyt akarja bemutatni, mi történik akkor, ha egy két ilyen különböző ember találkozik, vagy ahogy a filmben mondják, ha egy jó és egy rossz ember találkozik. Mert ott van Sattler nagy kérdése: Vajon megváltozott ez a férfi? Ezt teljes mértékben nem jelentheti ki senki, Amy viszont a vége felé már hisz az ártatlanságában.

A rendező rájött, hogy nem kellenek ahhoz 2001-es flashback-ek, Barack Obama nyilatkozatai a börtön felszámoltatásáról, vagy a kínzások hosszas bemutatása ahhoz, hogy élethűvé tegye a filmet, vagy csak egyszerűen ne legyen egy kliséhalmaz. Mert egy ilyen témánál könnyedén közhelyes jelenetekbe esik az ember, amitől féltem is, viszont a befejezést is sikerült a lehető legkevesebb giccsel bemutatni, hisz egyszerűen csak fájdalmas és nagyon-nagyon-nagyon szívszorító volt. (Persze a könyvre számítani lehetett, de akkor is fájdalmas volt..)

Amy és Ali egyetlen érintkezése az, amikor megfogják egymás kezét. Ennyi. A két főszereplő, Stewart és Moyaadi kivételesen nagy összhangja és kémiája miatt viszont a néző mégis úgy érzi, mintha már az első percben szeretnék egymást. Szerelem ez? Vagy szeretet? Vagy annyi se? Nem tudjuk, viszont a szétválás mindkettejüket iszonyúan megviselte.

Látszott, hogy a stáb rengeteg időt és energiát fordított már csak arra, hogy alaposan feltérképezzék és ezzel könnyebben bemutassák ezt a könyörtelen fogolytábort, emellett viszont már senki nem mondhatja azt, hogy Kristen Stewart ne lenne jó nő, hisz még Guantanamoban is sikerül felszednie egy pasit.

Az egyetlen dolog, ami szúrta a szemem a film viszonylag elején volt fellelhető, amikor Ali lázadás céljából hozzávág Amy-hez egy nagy adag szarkupacot, amit ott csak koktélnak hívnak, és néhány nap múlva már megint úgy beszélgetnek, mintha mi sem történt volna.

Ali: Még nem hallottam erről a filmről.
Amy: Valószínűleg úgyis be van tiltva ott, ahonnan maga jött.

Peter Sattler mindössze egy millió dollárból forgatta le a 2014-es év egyik legjobb filmjét, már bánom, hogy nem volt alkalmam/nem vettem rá magamat, hogy megnézzem korábban. Peyman Moaadi és Kristen Stewart kiváló játéka egy hatalmas pluszt adott az élményhez, ez a kettejük közös filmje volt, a többi mellékszereplő sajnos viszonylag egysíkú és jelentéktelen. A forgatókönyv kiváló, az operatőri munkában semmi kirívó nincs, hozza, amit egy ilyen témájú filmnek képileg hoznia kell, a lényegesebb dolgokban viszont nincs hiba, ajánlom mindenkinek!

Értékelés: 10/9

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat."

Lehet mondani a Still Alice-re, hogy egy tipikusan díjhajhász alkotás, de tény, hogy évek óta nem láttam ennyire nyomasztó, egyben katartikus, felkavaró filmet. Megdöbbentő, hogy a maga egyszerűségével, pusztán szavakkal és tettekkel ennyire le tud nyűgözni, és muszáj egyben végignézned, mert a leállítással is csak annyit érsz el, hogy ezen fogg kattogni az agyad.

Ettől a filmtől nem fog megjönni az életkedved, nem lesz több élettapasztalatod, és a hasonló Alzheimer-es betegek sem fognak reményt vagy erőt kapni: és ez a Still Alice egyik hatalmas kérdőjele. Első ránézésre semmi olyan különlegeset nem ad, ami miatt neked muszáj lenne megnézned.

Egy egyszerű Alzheimer-kóros egyetemi professzor leépülését mutatja be. A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat.

És ebben rejlik igazán az erőssége.

 

Olyan, mintha mi is átélnénk Alice Howland és az Alzheimer-kór küzdelmét. Elszomorít, ahogy látjuk, hogy a nő egyszerűen elfelejti, hol van a házában a WC, és összepisili magát, vagy ahogy videófelvételt készít későbbi önmagának, öngyilkossági kísérletre buzdítva őt.

Kétféle Alice-t ismerhetünk meg: a kezdődő Alzheimer-kórost, aki betegsége ellenére folyamatosan dolgozni akar, és a családjáért aggódik a betegség génjei miatt, és a folyamatosan súlyosbodó Alzheimer-kórost, aki néhanapján azt sem tudja, hogy hívják, csak fekszik összegörnyedve a kanapén, nem hogy a családjáról, de saját magáról sem tudván.

Ebben a filmben mi, nézők is szenvedünk. Kívülről figyelve az eseményeket egyaránt megvisel a főszereplőnő és a családtagok kilátástalan helyzete, mert míg az egyik másnapra teljesen elfelejti, amit előző nap csinált, a családtagok viszont az egész leépülést látják, és néha könyörtelenebb helyzetben vannak, mint maga a beteg.

De ez az egész lelki terror nem ért volna semmit Julianne Moore frenetikus színészi játéka nélkül, hisz ő öntött életet Alice-be, minden kis mimikáján látszik, hogy iszonyat nagy átéléssel formálja meg az ötvenéves, nagyon ritka Alzheimer-kórban szenvedő nőt.

Ennél a filmnél mintha elfelejtenéd, hogy vannak színészek, kamerák, vagy vágások, mert olyan egyszerű és hétköznapi módon mutatja be ezt az egész tragédiát, hogy ez a szomszédoddal, a közeli ismerősöddel, vagy akár veled is megtörténhet.

Julianne Moore tehát teljesen megérdemli a Legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát, Rosamund Pike is nagyon jól játszott a Holtodiglanban, de ezt még ő sem tudja űberelni.

A Still Alice-t tehát csak akkor nézd meg, ha nem vagy jókedvedben, mert olyan lelki nyomás alatt tart 100 percen keresztül, hogy kisebbfajta depresszió fog érni a vége után. Az év egyik legjobb filmje az év LEGJOBB női alakításával, fontos még megemlíteni Alec Baldwin-t is, a férjet, valamint az egyik lányt, Kristen Stewart-ot, aki meglepő módon tud jól színészkedni is.

Értékelés: 10/9

 

Megosztás a facebookon