Aki annak idején a Pi élete kapcsán olyan jelzőket használt, hogy díjhajhász, vagy klisés, az ezeket a szavakat az Ang Lee rendezte Billy Lynn hosszú, félidei sétájával kapcsolatban hatványozottan mondhatja.

Különösen vicces látni, hogy pont egy évvel ezelőtt még az Indexen „Ez a film nyeri jövőre az összes Oscart” címmel harangozták be az előzetesét.

Persze nem csak ők mentek bele nagy jövendőmondásba, sok helyen nagy esélyesként titulálták, aztán a kifejezetten télre időzített film csúnyán a várakozások alatt teljesített, és egyértelmű volt, hogy egy ekkora kritikai és bevételi bukást követően az Akadémia sem fogja jelölésekkel elszórni.

Konkrétan egyet se kapott, és az elmúlt két órát látva teljesen jogosnak gondolom a mellőzését. Sok olyan filmet láttam már, mely kifejezetten a mélyen tisztelt hollywoodi belterjes közösségnek szólt, a Billy Lynn.. azonban ennek a műfajnak a művészetét egy teljesen új platformra emelte.

Az utolsó jelenetnél például tényleg lehetett volna egy olyan montázst csinálni, hogy a címszereplő megformálója, Joe Alwyn egy „for your consoderation” táblát tart a kezében, miközben hősként ünnepli őt és alakulatát az egész aréna. (Arról nem is beszélve, hogy 120 képkocka/másodperccel készült, szóval a látványos jelöléseket is oda neki!)

Történetünk Ben Fountain ugyanazon címen íródott könyve alapján készült, melyben a Billy és társai igazi amerikai hősként térnek vissza Irakból. Az ezzel járó kötelességeknek azonban eleget kell tenniük, ez pedig magában foglal egy felkérést a Dallas Cowboys csapatától egy félidei műsorban.

Eközben pedig a jelenben és a múltban játszódó jelenetek próbálják elmesélni nekünk, hogy milyen megpróbáltatásokon is ment keresztül a Bravo, kiknek most egy meccs szünetében sztárok módjára kell jópofizniuk a Destiny’s Child mellett.

Az egy dolog, hogy a film ismertet nekünk néhány szituációt, melyben láthatjuk, hogy Billy igazából egyáltalán nem akar hős lenni, és a maga szerénységében próbálja túlélni azokat a borzalmakat, amik láthatóan keményen megsebezték őt lelkileg Irakban.

Ez a része rendben is lenne, azonban van egy borzalmasan rossz tulajdonsága a filmnek, az pedig az erőltetett, lazának gondolt viccekedés, ami legalább 5-10 perces időközönként biztosan feltűnik a cselekményben.

Az pedig csak hab a tortán, hogy a filmnek egyáltalán nincsen stílusa, sőt, a cselekmény néhány pontja akár arra is enged következtetni, hogy Ang Lee talán dugóba került a forgatásra menet és nem is ő vezényelte ezt az egészet. Lee egyébként 2014-ben került a képbe, de Yann Demange neve is felmerült, aki a szintén háborúval kapcsolatos ’71-et készítette.

Azt viszont látványosan nem veszi észre a film, hogy egyáltalán nem bír el egy ilyen fajsúlyos történettel, sőt, egyszerre kettőt is akar markolni egy teljesen kusza és időhúzó szállal, melyben a hollywoodi producerek és pénzemberek gátlástalanságát akarták bemutatni, csak az nem volt érthető, minek. (Az egész dolog úgy került a képbe, hogy a Chris Tucker által alakított Albert, a csapat menedzsere bejelenti, hogy akár meg is filmesítenék ezt az ízig-vérig amerikai történetet.)

Szóval a saját dolgát is nehezíti a film, ami kifejezetten jól tette volna, ha egy dologra fókuszál, hiszen elvitathatatlan tény, hogy voltak kifejezetten feszültséggel teli jelenetei, főleg az akció része. De ha egy filmet 120 fps-sel forgatnak és a kétharmadában igazából csak beszélgetnek, nem értem a nagy technikai újítás miértjét. Persze az Aljas nyolcashoz hasonlóan ez a tény sem rossz reklám.

A Billy Lynn.. valószínűleg teljes káoszba fordult volna, ha nem lenne maga a címszereplő, Billy Lynn, akivel bár könnyű azonosulni, még sincs meg az a szikra, ami egy igazán erős karakterré tenni. DE! Ha egy olyan filmet nézel, mint ez, ahol az egyébként nagy nevű mellékszereplők direkt arra játszanak, hogy minél kibírhatatlanabb legyen a viselkedésük, akkor rögtön felértékelődik egy simán csak átlagos szereplő.

Itt van nekünk rögtön Albert, a menedzser, aki folyamatosan csak telefonál és visszagondolva még haszna sem volt, hiszen a deal nem is lett megkötve a bájgúnár és szintén őrjítően bosszantó producer között, akit Steve Martin alakít.

Az egyetlen igazán értékes pillanatok akkor születtek, amikor Billy és testvére, Kathryn vitatkoztak ennek az egésznek az értelmetlenségéről. Talán ezek voltak az egyetlen részek, amikor igazán azt éreztem, hogy tudtak újat mondani. Könnyen meg lehetett érteni azt, hogy mit érez Billy, aki mindenáron a hazáját akarja szolgálni, és testvére, akinek szemmel láthatóan ő az egyetlen fontos ember az életében.

Nem is kell mondani, egy-egy ilyen szegmens után egyből jöttek a hülyeségek, a csapat például semmiféle jelentőség nélkül háromszor kezdett el bunyózni a stadion biztonsági embereivel. Háromszor! Az utolsónál pedig olyan feelingem volt, mintha egy westernt néztem volna eddig és most jönne a végső nagy összecsapás.

Szóval egyetlen indokot sem tudnék mondani, miért kellene pont a Billy Lynn hosszú, félidei sétáját megnézned és nem a több ezer hasonló témájú filmet. Joe Alwyn, mint Billy kifejezetten jól játszik, a sztárok azonban, Chris Tucker, Vin Diesel vagy Steve Martin szemmel láthatóan semmit nem tudtak kezdeni a bugyuta karaktereikkel. Ang Lee pedig a Pi élete után sajnos igazán mellényúlt, nem elég, hogy ezt az összevisszaságot nem tudta egybe tartani, szemmel láthatóan nem is nagyon akarta.

Értékelés: 5/10

Megosztás a facebookon

"Az üzenete, amit át akar adni, rég lerágott csont, így a Végre otthon egy teljesen felejthető, rossz darab, ami se nem érdekes, se nem szép, a betétdal viszont lehet, hogy új kedvenc lesz."

Kevés olyan animációs film létezik a világon, ami valóban képes belopni magát a szívembe: ehhez nem egy aranyosan bólogató kismacska vagy egy kiskutya kell, hanem egy épkézláb történet, ami egyaránt a gyerekeknek és a felnőtteknek is érdekfeszítő marad, továbbá ötletes forgatókönyv, kedves figurák: nos, azt hiszem mindent felsoroltam, és nyugodtan kijelenthető, hogy a Végre otthon című rajzfilmben ezek egyáltalán nem, vagy csak említésre sem méltó ideig fellelhetők.

Egyszerűen semmi nincs meg benne, amitől emlékezetes maradna, vagy csak egyáltalán ne lenne idegesítő: a Shreket, az Így neveld a sárkányodat, vagy a Fel!-t is azért szerették sokan, mert minden percéről ódákat lehetne zengeni, a Végre otthon viszont csak szimplán idegesítő, inkább csúnya, mint sem cuki karakterekkel operáló mese, melynek nézése közben inkább a telefonoddal, vagy az óráddal szöszölnél, csak a képernyőt ne kellene bámulni.

Egy kisebb lavinát indított el az InterCom és a Cinema City, amikor nyáron a Majmok bolygója második részében, most pedig a Végre otthonban nem tudtak megegyezni a felek, így az izraeli mozitársaság nem sugározza a mesét. Ennek miért nem örültök, de most komolyan?

Idegesítő, együgyű, a szokásos animációs klisékkel próbálkozó film nézése közben a gyerekek fiatalabb rétegei talán még szórakoztatónak, a tinédzserek unalmasnak, a felnőttek pedig kibírhatatlannak fogják tartani, sőt, tovább megyek, néhány órával ezelőtt még a moziban ültem, és kerestem a szavakat, most pedig ha megpróbálok visszaemlékezni egy jelenetre, csak az ugrik be, hogy a kukorica olcsóbb, így azt kéne venni, a nachos viszont finomabb, és úgy is egyszer élünk!

Jim Parsons, Steve Martin, Rihanna, és Jennifer Lopez neve persze hívogató, és kíváncsi lettem volna mindenki Agymenőjének orgánumára, viszont így egy kibírhatatlanul rossz szinkronnal kellett beérnem, ami pont olyan, mint maga a film. (Pedig tapasztalt színészek adták a hangjukat, pl.. Seder Gábor, Forgács Gábor, vagy Gáspár Kata.)

A mérhetetlenül semmilyen történet szerint egy űrlényt olyannyira kiközösítettek ügyetlenkedése miatt, hogy a Földön kell bujkálnia. Találkozik egy fiatal lánnyal, akivel valamilyen úton módon összeismerkednek, és a sors úgy hozza, hogy együtt kell utazniuk.

A többi űrlény azonban szagot fog, és elkezdik üldözni a Földön Oh-t. Mi is lenne a legjobb megoldás, hát elkezdenek fejvesztve menekülni, a veszély azonban nem csak egy helyről leselkedik rájuk.

A szörny mentőakció című 2013-as animáció jutott először eszembe egyrészt a történet, másrészt a teljesen jellemtelen a szereplők miatt, de legalább tudott szórakoztatni.

A Végre otthonban is van egy-két megmosolyogtató jelenet, főleg a végén éreztem úgy, hogy összeszedettebben próbáltak hozzáállni a történethez, és nem a tömény unalmat akarják az arcunkba tolni, de ez egy 90 perces játékidő után igen csekélynek mondható.

A rajzok csúnyák, a szereplők rémisztőek, poén pedig nincs benne: nem túl fényes a helyzet. Persze arról nem szabad megfeledkezni, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült. Az viszont tagadhatatlan, hogy a felnőtteket kicsit sem tudja szórakoztatni, mint például A Lego kaland, vagy a Gru.

Az üzenete, amit át akar adni, rég lerágott csont, így a Végre otthon egy teljesen felejthető, rossz darab, ami se nem érdekes, se nem szép, a betétdal viszont lehet, hogy új kedvenc lesz.

Értékelés: 10/4

 

 

 

Megosztás a facebookon