"Amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét."

Ha vagyunk annyira perverzek, hogy az elmúlt években „hosszú bizarr európai filmek” címszó alatt keresgéltünk megnézésre váró alkotásokat, egész jó listát találhattunk. Tavalyelőtt mutatták be a Cannes-ban hatalmas ovációt kapó Toni Erdmannt és Paul Verhoeven (szinte) tökéletes agymenését, az Elle-t, de a 2017-es év sem maradt le túlságosan.

Egy lavina miatt bepánikolt családapa kálváriája után Ruben Östlund ezúttal egy múzeumigazgatóról forgatott filmet, akinek egy látszólag piti dolog miatt teljesen felborul az élete: egy jól megszervezett akció keretében ellopják a telefonját. A mindig visszafogott, nyugodt Christian egyre idegesebben próbálja visszaszerezni a tulajdonát, miközben egy amerikai újságíróval is viszonyba kezd, hogy a végén aztán minden összedőljön.

Szatirikus, ironikus, vicces, drámai, abszurd: rengeteg jelzőt lehet A négyzetre aggatni, de leginkább a kiborító az, ami elsőre eszembe jut a látottak után.

A viszonylag jó kritikák mellett leginkább arról a bizonyos, 12(!) percig tartó majmos jelenetről írtak sokat a különböző filmes újságok. A Terry Notary által „játszott” performansz valóban a múzeumi gálára meghívott művészek és rokonaik, barátaik terrorizálásról szól, ami két percig egy szavakkal kifejezhetetlen döbbenetet vált ki, majd amikor a „hollywoodi abszurdhoz” szokott közönség azt érzi, hogy itt már biztos vágás következik, akkor Östlund beint és csak annyit mond, hogy „még csak el sem kezdődött!”

A mosolygást, esetleg nevetést aztán felvált valami iszonyú érzés, ami alatt egyre inkább azt érezni, hogy pont úgy terrorizálva van minden néző, mint azok, akik valóban ott ülnek és a hajukon fogva rángatja le őket a székeikről. Döbbenetesen hatásos jelenet, aminek végén ugyanolyan hálás voltam Östlundnak, hogy abbahagyta, mint amennyire mérges voltam rá a 12 perc jó értelemben vett kínzásért.

A film epizodikussága azonban gyakran a hátulütője is: néha olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna kézben tartani az egészet, főleg az újságírós viszony alatt. (Az viszont zseniális jelenet volt, amikor szex után hősünk nem meri odaadni az óvszert a nőnek, nehogy az „felhasználja” valamire.)

Fontos leszögezni, hogy A négyzet inkább abszurd, mint vicces, Anne látszólag cél nélküli „háziállata” is inkább azt jelképezi, hogy ezen a filmen nagyobb eséllyel bizonytalanul somolyogsz vagy húzod fel a szemöldököd, mint önfeledten röhögsz.

A címről is ejteni kell néhány szót, hiszen Christian és úgy kis híján az összes karakter remek jellemábrázolása és fejlődése mellett a négyzet az, ami igazán fontos a filmben.

A négyzet egy kis terület a múzeum előtt neoncsővel elkerítve, mellé írva egy semmitmondó szöveggel, amit mindenki úgy ért, ahogy akar, de pontosan ez is a lényeg. A művészetnek eladott semmi persze nem új keletű dolog, ahogy Christian és csapata sem az elsők, akik ezzel próbálkoznak, az viszont zseniális, mennyire nem aggódik amiatt, hogy saját maga sem tudja megmondani az egész projekt értelmét (első jelenet).

Östlund azt mondta, egyszerre szó szerint mindenről akart beszélni, így a történet igazából csak ürügy, hogy olyan kimondatlan, de az egész játékidő alatt csendben boncolgatott témákra hívja fel a figyelmet, mint a safe space, azaz a saját magunk személyi terébe húzódzkodás a párbeszéd helyett, a baloldal lassú haldoklása, a bevándorlás, a furcsa svéd családmodell vagy a művészet és a svindli közti vékony határvonal.

Claes Bang játssza a főszereplőt és remek érzékkel mutatja be a kívülről elegáns, mindig közönyös svédet, aki egy percre sem akarja tudomásul venni, hogy élete már rég kicsúszott az irányítása alól. Végtére legyen számos hibája és unalmas perce a filmnek, amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét.

Értékelés: 8/10

Cím: A négyzet
Rendező: Ruben Östlund
Producer: Erik Hemmendorff
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher LaEsso

"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."

"A Song to Song egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff."

Globális felmelegedés, önjáró robotok, energiatartalékok kiürülése: mind veszélyes dolog, de egyik sem annyira, mint a Song to Song nyolc órás első változata. De Terrence Malick megkegyelmezetett az emberiségnek és mindössze két órára vágta legújabb filmjét, amiben A-kategóriás színészek rohangálnak ide-oda, miközben olyan szövegeket tolnak a néző képébe (valószínűleg fejből), amit hallva komoly kétségek merülnek fel azt illetően, hogy Oravecz Nóra blogbejegyzéséből vagy Coelho idézetnaptárából származik. Egyszerűen borzalmas.

A Song to Song hasonlóan Malick előző és nagyjából minden filmjéhez, nem a szokásos történetvezetési módszereket alkalmazza. Az viszont kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán módszernek nevezni azt, ha egy filmhez nem készül forgatókönyv. Nem kétlem, hogy a rendező napokat mesélt minden karakterről és hosszasan utasította a színészeit, sőt, akad is olyan direktor, akinek szívesen megnézném egy filmjét egy Gosling/Mara/Fassbender trióval improvizálva, de Malick történetesen nem ilyen.

A "történet" egy szerelmi háromszögről, aminek tagjai egy zenész, a producer barátja és egy nő, aki kettejük között próbál lavírozni. És ehelyett mit látunk a képernyőn? Azt, hogy idézeteket suttognak egymás fülébe, smárolnak, gitároznak, énekelnek, majd ha az algoritmus a végére ér, kezdik újból az egészet.

A legnagyobb problémája az, hogy a színészek egyértelműen nem tudják, hogy éppen mit csinálnak. Vagy mit kellene csinálniuk. Ne gondoljuk, hogy hirtelenjében Michael Fassbender, Cate Blanchett vagy Ryan Gosling egymást látva hirtelen elfelejtette, hogyan is kell művelni ezt a szakmát, sokkal inkább arról van szó, hogy fogalmuk sem volt, az éppen forgatott jelenet hol fog végül végződni a filmben. Vagy egyáltalán bekerül-e. Vagy egyáltalán ők maguk bekerülnek-e. (Utóbbi Christian Bale-nek valóban fejfájást okozott.)

Bár elismerem, nem tudok semmit Malick forgatási módszereiről, de az eredményt látva el lehet képzelni egyes dolgokat. Elsősorban azt, hogy az Oscar-díjakkal megszórt bagázsát kiengedi a kamera elé, majd néhány instrukció után azt csinálnak, amit akarnak.

Őszintén: valaki gondolja úgy, hogy a sok órányi leforgatott anyagból Rooney Mara vagy Natalie Portman értette, min megy keresztül a karaktere az adott jelenetben? A forgatás végén aztán (több évre) Malick bevonul a kis vágószobájába és egyes egyedül úgy alakítja a filmet, ahogy ő jónak látja. Majd a megjelenés után az első fesztiválokon hüledeznek a színészei, hogy a sok forgatott anyag ellenére öt percet alig vannak a színen.

Ez a film sajnos egy értékelhetetlen katyvasz. Januárban, amikor a mozik sorban mutatják be az Oscar-esélyes alkotásokat a hazánkban be nem mutatott filmek screenerjeiről nem is beszélve, így alaposan elszoktam az elemi szenvedéstől egy mozgókép láttán. Most sikerült.

Az egyetlen, amiért néha érdemes ránézni a Song to Song-ra, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája, ami szokásához híven megint gyönyörű képsorokat tartalmaz.

„Miért ébredsz valaki mellett, akit nem is ismersz, ha már önmagad sem ismered?”

„Nem az vagyok, akinek gondoltam magam.”

„Szerezd meg a pénzt. Ne hagyd, hogy a pénz szerezzen meg téged.”

Mégis kit érdekel, hogy a film annyira unalmas, hogy közben átgondoltad életed összes elhibázott döntését kétszer, ha ilyen szövegek vannak benne? A Song to Song nem a szavak filmje, de még ennek ellenére is sikerül a dialógusok 70%-át a lehető legirreálisabb módon megírni kimondani.

Nehezen lehetne bármi mást elmondani a filmről. Az világos, hogy ennek a műfajnak vannak nagy rajongói, akik értékelni tudják ezt a stílust, én viszont nem tartozok közéjük. A Song to Song számomra csak egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff, amiben a világ legjobb színészei szaladgálnak egyik fesztiválról a másikra.

Értékelés: 1/10

A Férfiak, nők és gyerekek egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

 A generációs különbségek ellenére napjaink társadalmában a kevés közös pont egyike minden bizonnyal a mobiltelefon és a különböző elektronikus eszközök használata, amivel szociális életünket próbáljuk több-kevesebb sikerrel egyengetni. Valaki attól érzi jól magát, ha névtelenül trollkodhat és bánthat másokat. Némelyikünk elfojtott szexuális vágyait próbálja kielégíteni a képernyőn keresztül, de az sem ritka, ha a fiatalság egy internetes játékban találja meg a helyét a való világ helyett. Nagyjából ennyi mindenről akart szólni a Férfiak, nők és gyerekek, de egyetlen mondanivalója az, hogy „srácok, többségünk élete el van cseszve és még az internet is veszélyes!”

A két órás játékidő alatt egyenlően elosztva nagyjából féltucat történetszálat látunk, így kifejezetten főszereplő sincsen. Jason Reitman viszont a szó rossz értelmében tett arról, hogy alkotása karakterei emlékezetesek maradjanak.

A történet néhány középiskolás fiatalról és szüleikről szól, akik mindannyian küzdenek a saját démonaikkal. Tönkrement házasságok, kibeszéletlen problémák és hazugságok övezik a családok életét, amiket egyre kevésbé tudnak leplezni.

A film a mindennapi gondjainkról akar mesélni miközben hosszan taglalja, mennyire ismeretlenek is vagyunk a saját családunk vagy a barátaink számára. Ergo ez egy hétköznapi történet szeretett volna lenni átlagos karakterekkel, akik a szomszédunkban is élhetnek (netán magunkra is ismerhetünk). A Férfiak, nők és gyerekek azonban a lehető legszélsőségesebb példákkal mutatja be társadalmunk szexuális és megannyi más frusztráltságát.

Elsősorban Patriciára gondolok, aki „lánya biztonsága” érdekében úgy dönt, hogy egyszerre válik az FBI és a CIA legjobb kémévé és különböző módszerekkel megfigyelteti őt. A sima SMS írás már nem játszik: Patricia átkutat mindent olyan eszközt, amivel egyetlen szót is el lehet küldeni más embereknek. Figyeli, hol van a lánya, kikérdezi mindenről, sőt, még a billentyűleütéseit is kinyomtatja.

Hogy történt-e már ilyen a világon? Többször is. A probléma ott van, hogy Reitman ezt úgy mutatja be, mintha egy teljesen hagyományos dolog lenne úgy minden harmadik családban. Nem én akarok az emberiség védelmezője lenni, de abban azért megállapodhatunk, hogy nem ez a megszokott sem Amerikában, sem a világ más részein.

Pornófüggőség, játékfüggőség, mobilfüggőség, többszörösen elrontott emberi kapcsolatok: nem kis célja volt a filmnek azzal, hogy mindezt hitelesen bemutassa, de a piros ponton kívül, amit a bátor témaválasztásért kap tőlem, nem sok dicséretet tudok adni neki az elmúlt két órát látva.

Úgy mondom ezt, hogy nem egy kifejezetten rossz film, sőt, örülök, hogy Reitman az Egek ura, a Juno vagy a Köszönjük, hogy rágyújtott után is fontosnak tartja, hogy alkotásaiban a néző számára nem túl kényelmes dolgokat is a felszínre hozzon.

Azonban egy ilyen forgatókönyvvel sajnos egyetlen súlyos témát sem tudott volna érdemlegesen megmutatni, nemhogy egyszerre négyet-ötöt. Sajnos a színészeken is meglátszik, hogy alig tudtak kezdeni valamit a szkripttel. Emma Thompson film eleji narrációja pont olyan remek, mint amilyen rossz a befejezésnél. Kicsit úgy érződött, mintha Reitman abban a két percben próbálta volna elmagyarázni, hogy „hé, igazából erről szólt a filmem!”

A főbb szereplők, Adam Sandler, Jennifer Garner, Ansel Elgort és Timothée Chalamet egyáltalán nem rosszak, de a mesterkélt mondataikkal  nem tudnak akkora súlyt adni a karaktereiknek, mint amekkorát a film szeretett volna. Így kapunk egy csomó olyan embert, akik bár eléggé szenvednek, együtt érezni nemigen tudunk velük. (A casting viszont elég ütős, pláne annak tükrében, hogy napjainkra Elgort és Chalamet is befutott színészek lettek.)

A Férfiak, nők és gyerekek nagy szerencséje az, hogy hibáitól függetlenül nem válik unalmassá. Reitman eléri, hogy megvessük és kiboruljunk filmje szereplőitől, közben viszont az is érdekeljen, hogy mi lesz velük a játékidő utolsó perceiben. Elég ambivalens érzés, ami nem menti meg az egész produkciót, de könnyebben fogyaszthatóvá teszi.

Értékelés: 5/10

" Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet."

Sally Porter filmje, A vendégek nem sok jóval kecsegtet annak, aki bátor ember lévén a munka utáni értékes szabadidejében egy 70 perces, fekete-fehér kamaradrámát (vígjátékot?) választ. De rosszul fogalmaztam: ez a film senkinek nem kecsegtet jóval, sőt, leginkább semmivel sem, miközben erőltetett módon járja végig a műfaj összes idegesítő kliséjét.

Az egy helyszínen és kevés szereplővel forgatott filmeknek nincs sok esélye alibizni, így hamar kiderül, hogy egy mesterműt látunk  vagy egy katyvaszt, ami leginkább csak a dilettáns karaktereinek idiotizmusán keresztül próbál valamiféle hangulatot teremteni, miközben előre kódolva van, hogy a végére mindenki elveszíti a fejét.

Sajnos a The Party mindent megtesz annak érdekében, hogy az utóbbiak csoportjához tartozzon.

Itt van nekünk hét különböző ember, köztük Janet, a főszereplő, akinek barátai a miniszteri kinevezését akarják megünnepelni egy vacsora mellett. Ám az egyszerű beszélgetésnek induló csipkelődések hamar eltitkolt dolgokat hoznak a felszínre, miközben a szereplők a lehető legkülönfélébb módon mutatják meg, mekkora lúzerek.

Először is beszélnünk kell a karakterekről, akik kétség kívül a film legrosszabb elemei a forgatókönyvön kívül. Bruno Ganz alakítja a szenilis öregembert, akinek mindenkihez van egy idézete/gondolata Oravecz Nóra és Coelho szintjén. April, a felesége szerepe kimerül abban, hogy mindenkit szénné éget a beszólásaival. Martha és Jinny, a leszbikus pár általában egymással vitatkozik, de egyből a köszönés után a kokaincsíkért a mosdóba rohanó Tom se tesz hozzá túl sokat a cselekményhez, legfontosabb ismérvei, hogy állandóan izzad és totálisan meg van kergülve.

A másik házigazda, Janet férje, Bill sem jobb az eddigi felhozatalnál, de legalább csendben van a játékidő nagy részében.

A filmnek nincs más a tarsolyába azon kívül, hogy a szereplőket berakja teljesen képtelen helyzetekbe és megmutatja, hogyan esnek egymásnak. Maga a konfliktusok célja sem nyilvánvaló, de akárhogy is nézzük, A vendégek drámának és fekete komédiának se elég jó.

Kicsit olyan, mintha elrontott szkeccseket látnánk, hiszen tíz percenként biztos, hogy témát váltanak és jönnek újra ugyanazok a hülyeségek. Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet. Világos, hogy embertípusokat testesít meg egy-egy karakter, pont ezért is vannak eltúlozva, de ettől még egyáltalán nem lesz abszurd. Mindössze unalmas, de az nagyon.

A lehető legjobb döntés volt ilyen rövidre vágni, pedig a maga 70 csekélynek tűnő perce azért ezt nem vetítette előre.

A The Party egyik érdekes része a kevés közül, hogy mit tud kezdeni ennyi remek színész ilyen rossz karakterekkel. Timothy Spall nem mondhatja, hogy élete kihívása volt egy fotelben ülni, majd a film egy pontján a földön elvágódni, de nem lehetett rá panasz, de ha mondani kéne valakit, akkor Janet és Tom, vagyis Kristin Scott Thomas és Cillian Murphy voltak azok, akikre jobban ráillett a szerep és némiképp sikerült kozmetikázniuk.

A The Party mindent bedob, amit ilyenkor illik: fegyver, verekedés, drog, megcsalás és egy rakás ordibálás. A végeredmény pedig hét jobb filmre, egyben jobb sorsra érdemes színész, akiket bár jó látni a képernyőn, de még ők sem tudják elfeledtetni azt, Sally Potter alkotása mennyire lusta volt igazi problémákat mutatni igazi emberekkel.

Értékelés: 3/10

"Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni."

Már egy ideje szemezgettem Woody Allen egyik legjobban mellőzött filmjével, a Belső terekkel, hiszen a plot alapján olyan lehetőséget nyújtott számomra, amit kevés Woody-film tud megadni: végre erőltetett és kínosan ügyetlen szereplők nélkül nézhetek meg egy szokásos családi drámába burkolt nyolcvan perces jajveszékelést sok neurotikus karakterrel. Én pedig imádom ezeket a jajveszékeléseket.

A Hannah és nővéreihez hasonló történetet kapunk, csak sokkal sötétebb és kegyetlenebb módon. A Csehov és Bergman hatása alatt megírt sztori egy középosztálybeli famíliáról szól, azon belül is három testvérről, akik próbálják irányítani a másik, leginkább az apjuk elköltözése után kész idegi roncs anyjuk életét, miközben a sajátjukra is képtelenek.

Én azt gondolom sajnálhatjuk, hogy főleg a karrierje csúcsán Woody nem készített több drámát, mert elképesztő érzéke van hozzá. Önmagában persze hazugság lenne azt mondani, hogy mellőzte, hiszen a kilencvenes évekig szinte mindegyik filmje, még a harsányabb vígjátékok is tartalmazták azt a fajta elemi keserűséget, ami sugárzott a szétcsúszott életű karaktereiből. Csak aztán jött egy-két fantasztikus geg és poén, a komolyság pedig el lett felejtve.

Itt viszont nincs szó erről, itt tényleg egy Hannah és nővéreit láthatunk, csak poénok nélkül.

Nagyon különleges, hogy milyen sokféleképpen nézhetjük ezt a filmet. Egyrészt ki a főszereplő? Woody szerint Joey az állandó önmegvalósításban gondolkozó, egyébként nem sok mindenhez értő lány a központi karakter, de ugyanakkor ha nincs az anyuka, Eve (Geraldine Page lehengerlő alakításában), akkor a konfliktusok jó része is elmarad. De ugyanakkor az is érdekes játszma, ha kicsit jobban belemegyünk a szereplők lelki világába és beleképzeljük magunkat a helyzetébe: egyből nem tűnik annyira irracionálisnak, amiket némelyik jelenetben csinálnak.

Woody tehát feladta azt az érzelmi puzzle-t, amit a nézőnek kéne kiraknia. Persze nincs szó arról, hogy annyira bonyolult lenne, de érdemes odafigyelni, hiszen sokfelé ágazik a család és gyorsan pörögnek a nevek.

Fontos beszélni a színészekről is, akik a forgatókönyv mellett a film fél lelkét adják. A már említett Geraldine Page mellett Diane Keaton is remekül játszik, ahogy a trió másik két tagja, Kristin Griffith és Mary Beth Hurt. Griffith még akkor is, ha a családot nézve a pasik mellett neki van a legkisebb jelentősége. A 12 dühös emberből is ismert E.G. Marshall pedig néha elképesztő dühvel, néha lehengerlő visszafogottsággal alakítja az idősödő, de bizonytalan apukát.

A rövid játékidő alatt szinte mindenkinek jut elég idő, pláne Eve karakterének, aki az elcseszettség mintapéldája is lehetne. Egyrészt nem tudja feldolgozni, hogy a férje Arthur szünetet kért tőle és olyannyira nem tervez visszamenni hozzá, hogy már az esküvőjére készül egy másik nővel. A lányira támaszkodik, akik viszont folyamatos terhelés alatt vannak az otthoni, saját problémáik miatt is, az anyukára való oda- és nem odafigyelés viszont folyamatos veszekedéseket szül köztük.

Igazából könnyebb lenne felsorolni azt, hogy ki nincs rosszba a másikkal, mint azt, hogy ki van, viszont a folyamatos civódások egyáltalán nem válnak öncélúvá, hiszen előtte tökéletesen be van mutatva az a cselekmény, az a probléma, ami miatt épp zajlik a veszekedés. De a verbális párbajok ellenére a Belső terek egyben egy nagyon lassú, nyugodt film is, amiben ugyan van egy csomó párbeszéd, tekintve, hogy a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek, de emellett a képekkel is ugyanolyan jól visszaadja a film letargiás hangulatát, ahogy az épületek is nagy szerepet kapnak, így kapta az eredeti címét is.

A humor kihagyása mellett a fényképezés terén is teljesen más vizekre evezett, hiszen saját operatőre mondta Woody-ról, hogy borzalmas vele dolgozni ezen a téren, mert legszívesebben csak közelikkel dolgozott volna. A belső terek viszont egy remek finomsággal fényképezett film és az a nagy bizonyos utolsó jelenet színpadiasságán is rengeteget dobott.

Bár végezetül a Belső terek „csak” nyolc pontot kapott tőlem, de ez inkább szólt annak, hogy ebből a történetből és ami még fontosabb, az ebben a formában előadott történetből ennyit lehetett kihozni, ez volt a maximum. Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni. 

Értékelés: 8/10

"Egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről."

Roger Ebert kétség kívül a legnagyobb hatású kritikus volt, aki valaha megszületett. Tény, hogy a szakma nem tartozik a legnépszerűbbek közé és egy-egy negatív írás megjelentetése után könnyen hadjárat indulhat az adott publicista ellen, Ebertnek viszont nem kellett ettől félnie: nemcsak a színészek és a filmkészítők, hanem a nézők és az olvasók is egy emberként tartották korszakalkotó újságírónak, akinek véleménye (talán) többet ért minden másénál. A saját memoárjából készített Life Itself című dokumentumfilm is alátámasztja hihetetlen akaraterejét a munkájában és később a betegségében is.

Steve James dokujában kiváló egyveleget alkot a kétfelé ágazó cselekmény. Az egyikben azt láthatjuk, amit ilyenkor egy dokumentumfilm mutatni szokott, azaz megismerjük Ebert kezdeti éveit, a családját, az első munkahelyét és írásait, a másik síkon viszont már az idős, a halállal is többször szembenéző Ebert „beszél” laptopja segítségével a munkásságáról és a rákról, ami láthatóan borzasztóan megviseli, de eközben eszébe sem jut, hogy visszavegyen a munkatempójából.

A Life Itself egy nagyon informatív film. Én személy szerint rengeteg Ebert-kritikát olvastam, sőt, még könyvem is van tőle, arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Amerikában nagyon népszerű Sneak Previews, majd később At The Movies című filmkritikai műsor kezdeti éveiben Roger Ebert és társa, Gene Siskel mennyire ki nem állhatta egymást. Egy nagyon különleges, vitákkal teli barátságot fest le Ebert és a filmben megkérdezettek, ahogy arról is sok érdekes infót megtudunk, hogy az a férfi, akinél kevesen tudnak többet a film művészetéről, mi a fenét látott Russ Meyer Beyond the Valley of the Dolls című alkotásában, ami miatt elfogadta a film forgatókönyvének megírását. Spoiler: csöcsöket. (Aki kíváncsi Ebert jegyzetére a filmről, az itt megteheti.) 

Miközben olyan emberek szólalnak meg a két óra alatt, mint Martin Scorsese és Werner Herzog, a Life Itself egy pokolian szomorú film is egyben. Ebert és felesége, Chaz nem viszolyogtak megmutatni a kamerának, mennyire nehéz is, amikor egy ember, pontosabban emberek ilyen helyzetben találják magukat. Azt gondolnánk egy kritikusnak, aki folyamatosan ír, beszél, vagyis a gondolatait mondja el más embereknek, mennyire kiszolgáltatott lesz, ha elveszik az egyik nagy képességét. Ebert viszont egy pillanatig sem gyötörte magát, hogy csak nagy kínok között, egy csövön keresztül tudja táplálni magát úgy, hogy közben beszélni sem tud, ehelyett még nagyobb hangsúlyt fektetett a blogjára és az írásaira.

Számomra az egyik legszebb jelenet, mely a filmek iránti mérhetetlen szeretetét is megmutatja, amikor nagybetegen, több hónap kórházban töltött idő után összeír egy listát azokról a filmekről, amiket valamilyen módon megszeretne nézni. Köztük volt a Django elszabadul, a Szerelem, a Jack Reacher és a Nyomorultak is.

A Life Itself nézése közben teljesen elfelejti a néző, hogy egy dokumentumfilmet lát. A műfaj alapjait bár megtartotta, de érdekes tartalommal töltötte fel és egyetlen részénél sem volt érezhető, hogy egy téma vagy egy sztori túl lenne tolva. Emellett hazugság lenne azt mondani, hogy ez egy imázsfilm, hiszen minden rossz szokásáról, például az alkoholproblémáiról is sokat beszélnek, vagy arról a bizonyos Pulitzer-díjról, amire mindig nagyon szeretett hivatkozni.

Tud vicces, szomorú és elgondolkodtató is lenni, de összességében egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről, aki rengeteget adott a filmművészetnek és aki, ahogy többször is elmondták, csak egyet szeretett jobban a mozinál: az életet.

Értékelés: 10/10