"Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk."

Hollywood megkérdőjelezhetetlenül ért ahhoz, hogy az évek elteltével ugyanazzal a tökéletes pontossággal termelje újra és újra azokat a figurákat, akik a Felhőkarcoló-szerű filmekhez szükségesek: Dwayne Johnson sem kivétel ezalól. The Rock nagyon ért ahhoz, hogy brandet építsen, ahogy a menőségét sem vitatom el főleg azok után, hogy magyarul üzent egy miskolci giminek, de a karizmája és az általa szétzúzott épületek látványa sem elég ahhoz, hogy a Felhőkarcoló a Halálos iramban-sorozat jól ismert frázisával (család, család, család) élve hiteles üzenetet adjon úgy, hogy közben senki és semmi nem várja ezt el tőle. Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk.

Halálos iramban 8, Baywatch, Jumanji, Rampage, aztán jövőre Jumanji 2 és - talán - Suicide Squad 2. Johnson a színészi karrierje csúcsán van az utóbbi években, a Felhőkarcoló pedig egyfajta összegyurmázása mindannak, amit a legutóbbi filmjeiben csinált: irracionális versenyfutás a gravitációval és minden logikus fizikai törvénnyel, utolsó pillanatban történő megmenekülés és persze a család fontosságának hangsúlyozása.

A kérdés csak az, hogy Rawson Marshall Turber, a Családi üzelmek és a Központi hírszerzés rendezője miért gondolta azt, hogy egy nyári guilty pleasure helyett neki a már előbb említett Halálos iramban-féle utat kell járnia, azaz elhitetni a nézővel azt, hogy 110 percnyi szüntelen akció, végtelen sok összetört tárgy és szétvert állkapocs mellett van és szükséges is hely valamiféle mélyebb tartalom elmondására, kvázi egy teljesen drámai kontextusba helyezni az egész cselekményt ahelyett, hogy a helyén kezelné azt a filmet, aminek főszereplője Godzillához hasonlóan ugrál a felhőkarcolók ablakain.

Will Sawyer, az egykoron túszmentőként dolgozó és a munkája során az egyik végtagját is elveszítő férfi jelenleg a világ legmagasabb épületének biztonsági szakértője, ám az ünnepélyes átadást megzavarja egy nem is annyira véletlenül okozott tűzeset: Willt sejtik háttérben, ezért körözést is adnak ki ellene, miközben neki nemcsak az igazi tetteseket kell megállítania, de a saját családjának megmenekülése és csak tőle függ.

Ami az előzetes során ígéretesnek tűnt - és ez bármennyire is morbidnak hangzik -, az Will amputált lába, ami egyfajta reménysugár volt azok számára, akik jobban örültek volna annak, ha a harc elméleti síkon is folyik. Pont ugyanez játszódott le a The Commuter - Nincs kiszállás esetében is, amikor a film elején elhitették, hogy a csotrogány Neeson majd elméből megoldja az egész ügyet, aztán majdnem hetvenéves létére szétcsapta az egész utazótársaságot. Nos, itt sem kell nagy eszmefuttatásokra számítani.

Igazságtalan lenne olyasmit elvárni a filmmel kapcsolatban, amit műfajánál fogva nem tud teljesíteni, de az a helyzet, hogy még az akciójelenetekre sem lehet kivétel nélkül azt mondani, hogy kielégítőek. Nem arról van szó, hogy még nagyobb és hangosabb robbanást akartam volna látni/hallani, sokkal inkább az zavart, hogy a teljes érdemi cselekmény Johnson köré lett építve. A film nem dolgozik bonyolult elemekkel: van a jó és a rossz, akik időnként az épület különböző pontjain összecsapnak egymással. Amíg a jó oldalon a rendőrség sem áll Will mellé és így egyedül kell teljesen nevetséges jelenetekben harcolnia, addig a rosszaknál egymás hegyén-hátán álltak az érdektelenebbnél érdektelenebb főgonoszok. Johnson itt valóban egy John McClane lett, vagyis akart volna lenni, de jóval súlytalanabb film ez annál, hogy egy lapon emlegessük az akcióhősök egyik legcoolabb fazonjával, ahogy Willy Sawyer neve sem fog ismerősen csengeni a nagyközönség többségének egy év és a moziból távozás után egy órával sem.

Az egyetlen szerencséje a Felhőkarcolónak, hogy a szekunder szégyenérzetet kiváltó jelenetek sem fájnak annyira, hogy nézhetetlenné tegyék a filmet. Sőt, az elején hiányolt guilty pleasure bizonyos formában be is jött, csak épp azt a csapnivalóan rossz, NDK-s pornófilm-szerű nyögésekkel tarkított szinkronban és az ellenséges banda bénázásaiban találtam meg. Ez is valami.

Összességében a Felhőkarcoló megnézése után inkább a pénzt sajnálja az ember, mint az időt, de annyi biztos, hogy tartalmában és színvonalban sem mutat újat a jól ismert sémáktól, sőt, pont arra építkezik, ez pedig egyetlen "felhőkarcolónak" sem biztos alap.

Értékelés: 4/10

Cím: Felhőkarcoló
Rendező: Rawson Marshall Thurber
Forgatókönyvíró: Rawson Marshall Thurber
Vágó: Michael Sale, Julian Clarke
Operatőr: Robert Elswitt
Szereplők: Dwayne Johnson, Neve Campbell, Chin Han, Noah Taylor

Megosztás a facebookon

"Nem mondanám nézhetetlennek, egyszerűen csak unalmas és semmitmondó, és egy olyan kiváló quadrológiában, mint ez, már egy közepes folytatás is rossznak számít."

Sokáig azt hittük, hogy a Sikoly 3 lesz a széria lezáró darabja, de Craven papa mindenkit meglepett, amikor eldöntötte, hogy ő bizony egy negyedik részt is fog forgatni 2011-ben. Hogy lesz -e ötödik, azt még valószínűleg senki nem tudja, csak reménykedik benne, vagy éppen pont azért reménykedik, hogy ne kerüljön megfilmesítésre. Utóbbiak valószínűleg egyetlen Sikoly filmet láttak, a harmadikat.

Emiatt pedig meg is lehet érteni őket, viszont üzenem nekik, hogy nézzék meg gyorsan az elsőt és a másodikat, az viszonylag kárpótolni tudja a harmadik fejezetben elszenvedett sok marhaságot és közhelyet. Valósággal azt éreztem, hogy Craven minden horrorklisét összeszedett egy csokorba gyűjtve és felhasználta a Sikoly 3-ban. A másodikban legalább fordulat volt fordulat hátán, és akkor még fellelhető volt az igazi, hamisítatlan Sikoly hangulat, a háromban viszont az elejétől a végéig olyan kedélyállapot uralkodik, mintha nem is a horrorfilmek nagy mestere rendezte volna, hanem egy amatőr, aki azzal akar hírnevet és pénzt szerezni, hogy elismert franchise-okba kontárkodik bele. Lásd: Cápa 2,3,4.

Az persze megbecsülendő, hogy immár harmadjára sikerül ugyanazt a csapatot összehozni, manapság ez már nagyon ritkán fordulna elő, azt viszont a kiváló és rendszerint remekül teljesítő színészek sem tudják kárpótolni, hogy a film semmi újat nem mutat és már megint ugyanazt akarja hozni, és nagyon fontos hozzátenni, csak akarja.

Jól indul a felvezetés, Cotton-t láthatjuk, ahogy megviaskodik a gyilkossal, azt viszont egyáltalán nem tudom eldönteni, jó vagy rossz ötlet volt kitalálni ezt a hangkészüléket, amit használ, és annak segítségével bárkinek a hangját fel tudja venni. Mert egyrészt ez egyenlő a lehetetlennel, másrészt viszont így bárkire ráterelhető a gyanú, és természetesen rá is terelődik.

Az egyetlen fordulat vagy meglepetés, ami a filmben történik, az a gyilkos kiléte és közeli kapcsolata Sidney-vel, ezen kívül viszont csak gyilkosságot, verekedést és vért látunk, na meg Dewey és Gale karakterének harmadik egymásra találását. Komolyan, ezt még meddig lehet húzni?

Ami viszont kifejezetten zavart, az a sok humor, ami a film folyamán látható/hallható. A Sikoly széria persze sosem vetette meg az apró kikacsingatásokat más műfajok, főleg a vígjáték felé, de amennyi poént itt elsütnek, vagy legalábbis próbálnak elsütni, azt egy jobb napokat látott humorista is megirigyelné. Nem mondom, van egy kettő jó poén, például amikor Roman azt hiszi, hogy ő lesz a következő áldozat, mert a szobrának leverték a fejét, de elég cikinek tartom, hogy egy horrorról van szó, amin elvileg félni kéne és néha lehet is rajta, ezt viszont teljes mértékben eltünteti és lerombolja a vicceskedésével.

Olyan párbeszédek hangzanak el, hogy tartsanak pisiszünetet vagy ne, sőt, Jay és Néma Bob is feltűnik egy rövid cameo erejéig. Ha tizenéves tinédzser lennék, biztos értékelném ezt a fajta vagányságot, de így tök felesleges és értelmetlen az egész. (Még szerencse, hogy nem Győzike a gyilkos..)

Kifejezetten tetszett a Hollywood-i szál, és az is érdekes felvetés volt, hogy annak a sorrendjében öli meg az embereket, ahogy a Döfés 3-ban, azaz Cotton filmjében is. A színészek most is remekül játszottak, bár észrevehetően Neve Campbell már visszafogottabban alakított, de új (fő)szereplőket is köszönthetünk, méghozzá Patrick Dempsey szerepében, aki amilyen jól játszott, olyan jellegtelen a karaktere.

David Arquette és Courtney Cox között talán még sosem volt ennyire jó a kémia, lehet azért, mert itt voltak a legjobban egymásra utalva, az pedig már csak hab a tortán, hogy nagy úgy tűnik, a végén csak nem folytatják ezt a se veled se nélküled kapcsolatot és megállapodnak. (Egyébként Cox és Arquette a film előtt egy évvel házasodtak össze).

Már a második részben is iszonyúan idegesítő volt, hogy a gyilkos, személytől függetlenül mindig újjá-újjá-újjá és újjá éled, bár az is igaz, hogy a harmadik felvonásban viszonylag kevés ütésben részesül, inkább ő öli az embereket folyamatosan.

Sajnálatos, hogy egy olyan sokat ígérő és valóban kiváló filmsorozatokban is becsúszik egy-egy rosszabb darab, jelen esetben a harmadik részről van szó, de gondoljunk arra, mennyi meglepő és érdekes jelenetben volt részünk az elődei nézése közben. Nem mondanám nézhetetlennek, egyszerűen csak unalmas és semmitmondó, és egy olyan kiváló quadrológiában, mint ez, már egy közepes folytatás is rossznak számít.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon

"A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja."

Ha egy 1996 előtti horrorfilmet egyszer sem említenek meg a Sikoly című alkotásban, az tulajdonképpen nem is egy igazi horrorfilm. Wes Craven hosszú életű tetralógiájának első része ugyan lassan betölti a huszadik évét, ami viszont egy kicsit sem érződik rajta, sőt, ahogy telnek-múlnak az évek, rá kell jönnünk, hogy gyakorlatilag bármit megadnánk, ha a mostani időkben sikerülne egy újabb ilyen nagy hangulattal és feszültséggel bíró filmet elkészíteni, de úgy tűnik, a minőségi borzongás mára már csak a múlt része.

A horrorokkal szemben, bevallom őszintén, kissé rasszista vagyok, hisz teljesen más módon tekintek rá, mint mondjuk egy drámára vagy egy thriller-re, mivel a legtöbb esetben hatalmas minőségi különbség van egy-egy sikoltozós és egy középosztálybeli család fájdalmas különválását bemutató film között. Persze mindenhol vannak kivételek, és ez esetben szerencsére a Sikoly ezen csekély létszámú tábort erősíti.

Craven agymenésének első percei páratlanul izgalmasan kezdődnek, pattanásig feszült a hangulat, amikor Drew Barrymore karaktere, Casey felveszi a telefont, majd kénytelen rádöbbenni, hogy igazából egy őrült, horrormániás gyilkossal társalog a vonal másik végén, aki rendületlenül az életére tör.

A beszélgetés nyugodt mederben indul. Megszólal a telefon, Casey felveszi, először azt gondolja, hogy a hívó félretárcsázott. Semmi gond, semmi izgalom. Majd újra megcsörren a mobil, a gyilkos ismerkedni akar, ezután pedig elterelődik a téma a popcorn és a horrorfilmek irányába. Egy kis traccs után azonban csak kibukkan a szög a zsákból, a maszkos fickó elárulja magát, majd mire azt hinnéd, hogy a szöszinek sikerül megúsznia az egész balhét, felakasztva találod az egyik fán, és kiderül, hogy nem is ő a főszereplő. Craven már megint bolondot csinált belőlünk..

Az adrenalinbombával teli nyitójelenetet kicsit kompenzálja a viszonylag nyugodt fél óra a film közepénél, viszont még sem mondanám, hogy ez valamennyire is negatívum, mert a rendezőnek sikerül egyensúlyba hozni a közepét az izgalmas nyitással és a mesteri befejezéssel, ami egyrészt happy end, másrészt egy nagy adag sokk, és mire vége van, azt veszed észre, hogy megállt a lejátszó, mivel a stábtag utolsó neve is lepörgött a listán, te pedig még mindig tétován nézel a semmibe.

Egy horrorfilmben alapelvárás, hogy néhány szereplő kelletlen-kéretlen eltávozzon, azaz meghaljon a cselekmény folyamán, a Sikolyban hét ember veszti életét, azok viszont szinte egytől-egyig főszereplők, ezért olyan érzésed támad, mintha az egész csapatot lemészárolták volna, pedig a "jók" nagy része életben marad, gondolok itt Sidney-re, Dwight-ra, vagy az undokból hőssé vált riporternőre, Gale-re.

Ugyan az egyik gyilkos személye a végéig kérdéses marad, legalábbis számomra, a másik őrültre viszont hamar gyanakodni kezd az ember, hisz magától értetődik az egész: először ő a gyanúsított, ezután kiderül, hogy semmi köze hozzá, egészen az utolsó percekig, amikor levetkőzi kedves, romantikus énjét, és egy mocskos vadállat válik belőle, aki mondvacsinált indokkal, pusztán játékból öli meg a tinilányokat. Erről egy kicsit Hitchcock a Kötél című filmje jut az eszembe.

A rengeteg baki, ami a 110 perces játékidő során "belepofátlankodik" a kellemes szórakozásomba, kicsit idegesítő, néhol már nevetséges, de ennek ellenére mégis sikerül komolyan venni a filmet, ami ugyan beszaratós/behugyozós pillanatokat már nem vált ki senkiből, mégis tartogat izgalmas, érdekes dolgokat.

Mi a kedvenc horrorfilmed? - avagy a mondat, amire egyetlen tinilány sem akar válaszolni este kilenc után.

Craven még humoros perceket is tudott okozni a nyitójelenet egyik legfélelmetesebb részében, amikor a gyilkos a kedvenc horrorfilmjéről kérdezgeti Barrymore-t. Az egyik válasz a Rémálom az Elm utcában, amit "meglepő" módon ugyanaz a Wes Craven készítette, mint a Sikolyt is.

A színészekkel sem volt probléma, a kilencvenes évek közepén, amikor a film kijött, mindenki azt hitte, hogy fényesebbnél fényesebb karrierük lesz a szereplőknek, de végül aztán a sors csak úgy akarta, hogy egyikük se legyen igazi világsztár, kivéve Drew Barrymore-t, aki ugyan nem tekinthető főszereplőnek, mégis magasan kiemelkedik a többi aktor közül. Neve Campbell is lassan eltűnik a Hollywood-i süllyesztőben, mostanában már csak sorozatokhoz adja a nevét, de így van ezzel a tökkelütött rendőr karakterét eljátszó David Arquette is, aki viszont nem mondható elveszettnek, különféle botrányairól a mai napig hangos a sajtó.

A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja, melyben csak megcsörren egy-két telefon és csak felhangzik egy-két vészjelző aláfestő zene, de a mostani, horrornak nem nevezhető felhozatalból a Sikoly a horrorfilmek Űrodüsszeiaája.

Értékelés: 10/8

 

 

Megosztás a facebookon