"A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja."

Ha egy 1996 előtti horrorfilmet egyszer sem említenek meg a Sikoly című alkotásban, az tulajdonképpen nem is egy igazi horrorfilm. Wes Craven hosszú életű tetralógiájának első része ugyan lassan betölti a huszadik évét, ami viszont egy kicsit sem érződik rajta, sőt, ahogy telnek-múlnak az évek, rá kell jönnünk, hogy gyakorlatilag bármit megadnánk, ha a mostani időkben sikerülne egy újabb ilyen nagy hangulattal és feszültséggel bíró filmet elkészíteni, de úgy tűnik, a minőségi borzongás mára már csak a múlt része.

A horrorokkal szemben, bevallom őszintén, kissé rasszista vagyok, hisz teljesen más módon tekintek rá, mint mondjuk egy drámára vagy egy thriller-re, mivel a legtöbb esetben hatalmas minőségi különbség van egy-egy sikoltozós és egy középosztálybeli család fájdalmas különválását bemutató film között. Persze mindenhol vannak kivételek, és ez esetben szerencsére a Sikoly ezen csekély létszámú tábort erősíti.

Craven agymenésének első percei páratlanul izgalmasan kezdődnek, pattanásig feszült a hangulat, amikor Drew Barrymore karaktere, Casey felveszi a telefont, majd kénytelen rádöbbenni, hogy igazából egy őrült, horrormániás gyilkossal társalog a vonal másik végén, aki rendületlenül az életére tör.

A beszélgetés nyugodt mederben indul. Megszólal a telefon, Casey felveszi, először azt gondolja, hogy a hívó félretárcsázott. Semmi gond, semmi izgalom. Majd újra megcsörren a mobil, a gyilkos ismerkedni akar, ezután pedig elterelődik a téma a popcorn és a horrorfilmek irányába. Egy kis traccs után azonban csak kibukkan a szög a zsákból, a maszkos fickó elárulja magát, majd mire azt hinnéd, hogy a szöszinek sikerül megúsznia az egész balhét, felakasztva találod az egyik fán, és kiderül, hogy nem is ő a főszereplő. Craven már megint bolondot csinált belőlünk..

Az adrenalinbombával teli nyitójelenetet kicsit kompenzálja a viszonylag nyugodt fél óra a film közepénél, viszont még sem mondanám, hogy ez valamennyire is negatívum, mert a rendezőnek sikerül egyensúlyba hozni a közepét az izgalmas nyitással és a mesteri befejezéssel, ami egyrészt happy end, másrészt egy nagy adag sokk, és mire vége van, azt veszed észre, hogy megállt a lejátszó, mivel a stábtag utolsó neve is lepörgött a listán, te pedig még mindig tétován nézel a semmibe.

Egy horrorfilmben alapelvárás, hogy néhány szereplő kelletlen-kéretlen eltávozzon, azaz meghaljon a cselekmény folyamán, a Sikolyban hét ember veszti életét, azok viszont szinte egytől-egyig főszereplők, ezért olyan érzésed támad, mintha az egész csapatot lemészárolták volna, pedig a "jók" nagy része életben marad, gondolok itt Sidney-re, Dwight-ra, vagy az undokból hőssé vált riporternőre, Gale-re.

Ugyan az egyik gyilkos személye a végéig kérdéses marad, legalábbis számomra, a másik őrültre viszont hamar gyanakodni kezd az ember, hisz magától értetődik az egész: először ő a gyanúsított, ezután kiderül, hogy semmi köze hozzá, egészen az utolsó percekig, amikor levetkőzi kedves, romantikus énjét, és egy mocskos vadállat válik belőle, aki mondvacsinált indokkal, pusztán játékból öli meg a tinilányokat. Erről egy kicsit Hitchcock a Kötél című filmje jut az eszembe.

A rengeteg baki, ami a 110 perces játékidő során "belepofátlankodik" a kellemes szórakozásomba, kicsit idegesítő, néhol már nevetséges, de ennek ellenére mégis sikerül komolyan venni a filmet, ami ugyan beszaratós/behugyozós pillanatokat már nem vált ki senkiből, mégis tartogat izgalmas, érdekes dolgokat.

Mi a kedvenc horrorfilmed? - avagy a mondat, amire egyetlen tinilány sem akar válaszolni este kilenc után.

Craven még humoros perceket is tudott okozni a nyitójelenet egyik legfélelmetesebb részében, amikor a gyilkos a kedvenc horrorfilmjéről kérdezgeti Barrymore-t. Az egyik válasz a Rémálom az Elm utcában, amit "meglepő" módon ugyanaz a Wes Craven készítette, mint a Sikolyt is.

A színészekkel sem volt probléma, a kilencvenes évek közepén, amikor a film kijött, mindenki azt hitte, hogy fényesebbnél fényesebb karrierük lesz a szereplőknek, de végül aztán a sors csak úgy akarta, hogy egyikük se legyen igazi világsztár, kivéve Drew Barrymore-t, aki ugyan nem tekinthető főszereplőnek, mégis magasan kiemelkedik a többi aktor közül. Neve Campbell is lassan eltűnik a Hollywood-i süllyesztőben, mostanában már csak sorozatokhoz adja a nevét, de így van ezzel a tökkelütött rendőr karakterét eljátszó David Arquette is, aki viszont nem mondható elveszettnek, különféle botrányairól a mai napig hangos a sajtó.

A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja, melyben csak megcsörren egy-két telefon és csak felhangzik egy-két vészjelző aláfestő zene, de a mostani, horrornak nem nevezhető felhozatalból a Sikoly a horrorfilmek Űrodüsszeiaája.

Értékelés: 10/8

 

 

Megosztás a facebookon