"Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk."

Hollywood megkérdőjelezhetetlenül ért ahhoz, hogy az évek elteltével ugyanazzal a tökéletes pontossággal termelje újra és újra azokat a figurákat, akik a Felhőkarcoló-szerű filmekhez szükségesek: Dwayne Johnson sem kivétel ezalól. The Rock nagyon ért ahhoz, hogy brandet építsen, ahogy a menőségét sem vitatom el főleg azok után, hogy magyarul üzent egy miskolci giminek, de a karizmája és az általa szétzúzott épületek látványa sem elég ahhoz, hogy a Felhőkarcoló a Halálos iramban-sorozat jól ismert frázisával (család, család, család) élve hiteles üzenetet adjon úgy, hogy közben senki és semmi nem várja ezt el tőle. Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk.

Halálos iramban 8, Baywatch, Jumanji, Rampage, aztán jövőre Jumanji 2 és - talán - Suicide Squad 2. Johnson a színészi karrierje csúcsán van az utóbbi években, a Felhőkarcoló pedig egyfajta összegyurmázása mindannak, amit a legutóbbi filmjeiben csinált: irracionális versenyfutás a gravitációval és minden logikus fizikai törvénnyel, utolsó pillanatban történő megmenekülés és persze a család fontosságának hangsúlyozása.

A kérdés csak az, hogy Rawson Marshall Turber, a Családi üzelmek és a Központi hírszerzés rendezője miért gondolta azt, hogy egy nyári guilty pleasure helyett neki a már előbb említett Halálos iramban-féle utat kell járnia, azaz elhitetni a nézővel azt, hogy 110 percnyi szüntelen akció, végtelen sok összetört tárgy és szétvert állkapocs mellett van és szükséges is hely valamiféle mélyebb tartalom elmondására, kvázi egy teljesen drámai kontextusba helyezni az egész cselekményt ahelyett, hogy a helyén kezelné azt a filmet, aminek főszereplője Godzillához hasonlóan ugrál a felhőkarcolók ablakain.

Will Sawyer, az egykoron túszmentőként dolgozó és a munkája során az egyik végtagját is elveszítő férfi jelenleg a világ legmagasabb épületének biztonsági szakértője, ám az ünnepélyes átadást megzavarja egy nem is annyira véletlenül okozott tűzeset: Willt sejtik háttérben, ezért körözést is adnak ki ellene, miközben neki nemcsak az igazi tetteseket kell megállítania, de a saját családjának megmenekülése és csak tőle függ.

Ami az előzetes során ígéretesnek tűnt - és ez bármennyire is morbidnak hangzik -, az Will amputált lába, ami egyfajta reménysugár volt azok számára, akik jobban örültek volna annak, ha a harc elméleti síkon is folyik. Pont ugyanez játszódott le a The Commuter - Nincs kiszállás esetében is, amikor a film elején elhitették, hogy a csotrogány Neeson majd elméből megoldja az egész ügyet, aztán majdnem hetvenéves létére szétcsapta az egész utazótársaságot. Nos, itt sem kell nagy eszmefuttatásokra számítani.

Igazságtalan lenne olyasmit elvárni a filmmel kapcsolatban, amit műfajánál fogva nem tud teljesíteni, de az a helyzet, hogy még az akciójelenetekre sem lehet kivétel nélkül azt mondani, hogy kielégítőek. Nem arról van szó, hogy még nagyobb és hangosabb robbanást akartam volna látni/hallani, sokkal inkább az zavart, hogy a teljes érdemi cselekmény Johnson köré lett építve. A film nem dolgozik bonyolult elemekkel: van a jó és a rossz, akik időnként az épület különböző pontjain összecsapnak egymással. Amíg a jó oldalon a rendőrség sem áll Will mellé és így egyedül kell teljesen nevetséges jelenetekben harcolnia, addig a rosszaknál egymás hegyén-hátán álltak az érdektelenebbnél érdektelenebb főgonoszok. Johnson itt valóban egy John McClane lett, vagyis akart volna lenni, de jóval súlytalanabb film ez annál, hogy egy lapon emlegessük az akcióhősök egyik legcoolabb fazonjával, ahogy Willy Sawyer neve sem fog ismerősen csengeni a nagyközönség többségének egy év és a moziból távozás után egy órával sem.

Az egyetlen szerencséje a Felhőkarcolónak, hogy a szekunder szégyenérzetet kiváltó jelenetek sem fájnak annyira, hogy nézhetetlenné tegyék a filmet. Sőt, az elején hiányolt guilty pleasure bizonyos formában be is jött, csak épp azt a csapnivalóan rossz, NDK-s pornófilm-szerű nyögésekkel tarkított szinkronban és az ellenséges banda bénázásaiban találtam meg. Ez is valami.

Összességében a Felhőkarcoló megnézése után inkább a pénzt sajnálja az ember, mint az időt, de annyi biztos, hogy tartalmában és színvonalban sem mutat újat a jól ismert sémáktól, sőt, pont arra építkezik, ez pedig egyetlen "felhőkarcolónak" sem biztos alap.

Értékelés: 4/10

Cím: Felhőkarcoló
Rendező: Rawson Marshall Thurber
Forgatókönyvíró: Rawson Marshall Thurber
Vágó: Michael Sale, Julian Clarke
Operatőr: Robert Elswitt
Szereplők: Dwayne Johnson, Neve Campbell, Chin Han, Noah Taylor

Megosztás a facebookon