"Ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab."

A Fogságban egy borzasztóan depresszív film. Lehet, hogy csak én vettem észre és nekem tűnt fel, de a film szinte minden egyes percében szakad az eső vagy esik a hó: és ez nem feltétlen annak tudható be, hogy tél van. Sokkal inkább Denis Villeneuve rendező a hangulatot akarta még sötétebbé és fájdalmasabbá tenni, szavak nélkül. 

De nem csak a hangulatkeltésből vizsgázott jelesre rendezés szempontjából a direktor. A Fogságban, mint azt a címéből is sejteni, egy emberrablós sztorit tár a néző elé, és ha nem lettem volna olyan jókedvemben azon a napon, amikor rávettem magam, hogy megnézzem, valószínűleg sosem éreztem volna többet, hogy Jackman és Gyllenhaal főszereplésével készült drámát nekem feltétlen látni kéne.

Az emberrablós történetek lassan a found footage műfajhoz kezdenek hasonlítani: egy tucat megjelenik belőle, egyik sem tartalmaz semmi eredetit, emellett pedig borzasztóan klisés.
A Prisoners is ilyen lenne? Hála Istennek egyáltalán nem, sőt, megkockáztatom, ember még ilyen jól nem kerülte el a kínos közhelyeket, mint Villeneuve. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a film sokszor a nézőre bízza az adott szituáció végkifejletét, gondoljunk csak az utolsó jelenetre.

De nem feledkezhetünk meg a Coen fivérek házi operatőréről, Roger Deakinsről sem, aki a csodálatos képsorokat szolgáltatta a filmhez és akinek tényleg kijárna már egy Oscar, de a Gravity mellett esélye sem volt a díjátadón.
A tizenkét alkalommal jelölt, de egyszer sem nyertes Deakins egyébként a mesteri fényképezéssel a hangulatot, feszültséget is jócskán megemelte.

A történet szerint a Dover család látogatóba megy egy szomszédos családhoz, az önfeledt beszélgetést azonban megzavarja a két kislány eltűnése. A család és a rendőrség, bár sokkal inkább előbbi, mindent megtesz a felderítésük érdekében, a nyomozás azonban nem várt meglepetéseket tartogat.
Én személy szerint örülök, hogy nem vettek elő századjára is egy pedofil szálat, bár ha jobban belegondolunk sok emberrablós film az egész cselekményét erre építi. (A fogoly)

De ha már megemlítettük Egoyan heves kritikai visszhangot kapott filmjét, vessük össze a kettő alkotást, mivel több közös van bennünk, mint az elsőre tűnik.
- Mindkettő a fagyos időjárással teremt feszültséget
- Mindkettőben gyanús az apa viselkedése a rendőrség szerint
- Mindkettő jó (A fogoly csak fenntartásokkal)
- Mindkettőben remek a fényképezés

Villeneuve és Egoyan filmje között persze a minőség a legnagyobb különbség, mégis nagyon érdekes látni, hogy mennyire is egy kaptafára épülnek az emberrablós témájú filmek és mégis mennyire különbözőek tudnak lenni.

Na és a mesteri színészek.. Gyllenhaal talán a második legjobb alakítását nyújtja az Éjjeli féreg után, Jackman is nagyon erős alakítást nyújt, (a szakálla még nagyobbat), de Viola Davis, Terrence Howard, Paul Dano, Maria Bello és Melissa Leo is páratlanok.

Jóhann Jóhannsson, az Oscarra jelölt Mindenség elmélete zeneszerzője készítette a Fogságban scoreját is, nem is akárhogyan. A muzsikájától folyamatosan azt várod, hogy kitörjön, mint egy vulkán, mert addig csak szép lassan szól, de ez a kitörés nem történik meg, így minél nyugodtabb és lágyabb a zene, annál nagyobb feszültséget kelt: mesteri!
Nem mondanám, hogy unatkoztam, de a 150 perces játékidőt kissé túlzásnak tartottam. Máshogy fogalmazva úgy éreztem, ki lehetett volna vágni egyes részeket vagy nem kellett volna annyit foglalkozni egy-egy eseménnyel vagy karakterrel.

SPOILER
Itt van például a pedofilra vágott hajú Paul Dano figurája, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is sok köze az egészhez, mégis, végig kell néznünk minden vele kapcsolatos cselekményt, de ez természetesen csak az én szegénységi bizonyítványom.
SPOILER VÉGE

Megdöbbentő, fájdalmas, izgalmas, nem mindennapi, érdekes, látványos, sötét, depresszív. Nem minden ember számára jelentenek jó dolgokat az amúgy egy film számára pozitív szavak, így, ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab.

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon

"Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe."

Nem gondolnám, hogy Neill Blomkamp direktort M. Night Shyamalan-hoz kellene hasonlítani, hiszen az egyik már több mint egy évtized óta ontja magából a rosszabbnál rosszabb filmeket, és az egész filmográfiáját egy alkotásra építette, a másik pedig az egész filmes karrierjét 2009-ben kezdte, a District 9 című világsikerrel. Egy kicsivel később mindenki izgatottan várta Blomkamp következő munkáját, az Elysium-ot, ami aztán óriási csalódás lett. (Inkább a nézőknek, mint a kritikusoknak, a Rotten például 68%-ra értékelte, ami a nézhető kategóriába tartozik, de persze ez a District után édeskevés.)

Az Elysium viszont olyannyira elvette az emberek kedvét a Blomkamp névtől, hogy már esélyt sem adtak új alkotásának, a Chappie-nek. És hogy jól tették e? Jól.

Az egyik nagy gond, hogy a rendező nem jött rá arra, hogy a nézők nem egy újabb District 9 filmet akarnak, hanem egy olyan minőségűt, mint az volt. (Vagyis nem olyat, mint az Elysium.) A helyszín ugyanaz, azaz Johannesburg, ami pont olyan közel áll Neill Blomkamp szívéhez, mint Sharlto Copley, aki Chappie hangját szolgáltatta. Aztán visszavette maga mellé feleségét és társíróját, Terri Tatchell-t, akivel együtt készítették el a District 9 szkriptjét, és ugyan most idegesítő kamerarángatások ritkán voltak, az alapkoncepció ugyanaz volt, és ez pont elég ahhoz, hogy a néző azt higgye, a rendező kifulladt az ötletekből.

Pedig én egyáltalán nem hiszem ezt.

Az effektek természetesen most is a legjobbak voltak, és egyes jeleneteket valóban eltaláltak, például azt, amikor Yo-Landi mesét olvas az ágyban a robotnak, viszont ezeket teljesen lerombolja a borzasztó karakterépítés, és maga, a karakterek. Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe, de mit is várunk egy olyan énekes-színészektől, akiknek az a nevük, hogy Ninja, vagy Yo-Landi Visser. Talán Blomkamp hangsúlyozni akarta, hogy ez egy vérbeli Dél-afrikai film, de pont nem ezzel kellett volna.

Aztán pont a rendezőtől nem várnám, hogy egy klisés filmet készítsen, mivel akkoriban a District 9-ról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy közhelyes lenne, aztán itt van nekünk Dev Patel, az esetlen okostojás, aki már a Marigold Hotel óta mindig ugyanazt a szerepet hozza, Sigourney Weaver-nek csak egy-két tiszteletjelenet jutott, Hugh Jackman-nek meg jól állna a gonosz szerep, de a rettentően szürke és unalmas forgatókönyv az ő karakterét is tönkre teszi.

Leginkább a buta szóval lehetne jellemezni a filmet, amiben az elejétől a végéig érződik a potenciál, amit csak ritkánként használnak fel, egybevéve pedig egy néhol unalmas, banális, de nem mindennapi filmet kapunk, az pedig, hogy ennire nincs kereslet a Chappie iránt, csak Blomkamp-nak és csapatának köszönhető.

Kár, mert az ötlet jó volt.

Értékelés: 10/4,5

 

Megosztás a facebookon