"A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt."

Egy nyaralás, amely nem úgy sül el, ahogy azt tervezték: kb. ennyi a Kétarcú január sztorija, ami egy thriller esetében mondhatni, elég kevés. Persze sok olyat láttunk már, hogy egy sztori nélküli filmből építik fel az év egyik legbonyolultabb és fordulatosabb alkotását. (lásd: Gone Girl).

Persze a Kétarcú januárt és a Holtodiglant össze sem lehet hasonlítani, előbbit fogjuk most kivesézni. Az elég hanyag szinopszis tehát kimerül annyiban, hogy egy házaspár 1962-ben Athénba érkezik egy nyaralás keretében.

Megismerkednek egy idegenvezetővel, aki amerikai anyanyelvű, a házaspár női tagja pedig rögtön meg is invitálja egy vacsorára. Ezek után belekeverednek egy elég szövevényes gyilkossági ügybe, a férjről ugyanis kiderül, hogy csaló, és több magánnyomozó is a nyomába van.

Természetesen az idegenvezető Rydal sem él túl tisztességes életet, plusz itt van még nekünk egy gyönyörű, bár teljesen jelentéktelen feleség.

A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt.

A Kétarcú januárban ennek ellenére fellelhető egy-két meglepő, fordulatos jelenet, de összesítésben egy rettentően feledhető darab, amit még a kiváló színészi alakítás sem tud megmenteni. Mintha Viggo Mortensen-re írták volna Chester karakterét, de ugyanez igaz Rydal megformálójára, Oscar Isaac-ra is, aki eddig csak a Llewyn Davis világában mutatott valami érdemlegeset.

Ez a film túlságosan is fekete akart lenni, eközben sokszor erőlködve, értelmetlenül próbálja elmagyarázni a dolgokat, hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint a legdurvább krimi évek óta.

Kár tagadni, megvan a maga '60-as évekbeli hangulata, amit remekül visszaad, plusz a színészek is megérték a pénzüket, de több pozitívumot sajnos nem tudok felfedezni benne, ezért az egyszernézős kategóriába sem tudom sorolni.

Tipikus megnézed, majd elfelejted műfaj, pedig az év egyik legjobb filmjét lehetett volna ebből kihozni. Majd legközelebb...

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon