Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."
A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.
Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.
A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.
A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.
A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.
Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.
SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.
Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.
A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)
Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.
Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.
Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.
Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.
Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna.
Értékelés: 6/10
Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara
"Az Annabelle 2 puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”.
Nagyon bíztam abban, hogy az Annabelle második része képes legalább olyan nagy minőségi változásra, mint ahogy például az Ouija tette, melynek első felvonása csaknem nézhetetlenül unalmas, a Mike Flanagan által ráncba szedett történet viszont annál inkább üti meg a mércét. A rosszul sikerült horrorfilmek folytatásainak gyenge mércéjét legalábbis ezerszeresen.
Az Ouija tökéletesen bizonyítja, hogy egyetlen film sem menthetetlen a cím alapján, csak egy jó rendező, szkript és színészek kérdése a dolog. Pont emiatt voltam nagyon izgatott a kezdeti kritikák után, főleg úgy, hogy a jó rendező kiléte adott, hiszen az a David F. Sandberg dirigálta a munkálatokat, aki a 2016-os Amikor kialszik a fénnyel már megmutatta a tehetségét.
Sandberg egy teljesen új energiát adott a kiégett horror rendezők stílusához szokott közönségnek, ám érthetetlen módon az Annabelle 2 egy tökéletesen végig vitt biztonsági játék lett, mely elvitathatatlanul tisztességesen betanulta a műfaj szokványosságait, de ez 2017-ben, a klisékben fulladozó nézőknek aligha jelent pozitívumot.
Sandbergék pontosan tudták, hogy az első részre aligha alapozhatnak, és jól is tették, hogy egy másik történethez nyúltak, melyben egy babakészítő férfi és a fekvőbeteg felesége az árvaházból lakhatást biztosít néhány kislánynak és egy apácának, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a kezdeti örömök után mindenki egyre inkább kezd rájönni, hogy nincs minden rendben azzal a házzal.
Annabelle tényleg nem viccel, ugyanolyan para, mint néhány évvel ezelőtt volt, illetve maga az ötlet is remek, hogy az egész cselekményt kitették a puszta közepére elzárva az emberektől. A kezdést nagyon fontos kiemelni, azt a néhány percet látva tényleg elhiszi az ember, hogy az egész film ilyen kreatív és izgalmas lesz. De sajnos nem. Nagyon nem.
Talán a felénél éreztem először, hogyha így folytatjuk, akkor nem lesz minden rendben a filmmel. Addig egészen jó mederben haladt a film, a karaktereket remekül megismertük, még ha nyilván nem is a legeredetibb szereplőket láthatjuk a vásznon. Az említett nyitójelenet a feszültséget is remekül megadta, szóval minden adva volt ahhoz, hogy az Annabelle folytatása megcáfolja első részét, de ez sajnos nem történik meg.
Legfőképpen azért, mert az utolsó egy órában belesüpped abba a folyamatos ritmusba, amit felállított magának. A lámpa elkezd pislogni, a gyerekeket valami elkapja, bemennek egy olyan helyre, ahova nem szabadna, leszidják őket, este jön Annabelle: és ezeknek mindegyike egymást váltogatva történik meg legalább háromszor. Az addig jól felépített feszültség és „valami gáz van” feeling is jelentősen sokat veszt a rengeteg jump scare miatt.
Gyakran szidjuk a horrorfilmekben látható karaktereket, amiért olyan hülyén és érthetetlenül viselkednek. Valószínű te is sokszor átélted már, hogy a tévé előtt őrjöngsz, amiért a hülyegyerek képes volt lemenni a pincébe, ezzel kiengedni a szellemet. Vagy nem látja, hogy hol a kulcs, vagy felbukik a semmiben, szóval sorolhatnánk.
Az is tény, hogy ugyanilyen helyzetben valószínű senki nem tudna racionális döntéseket hozni. De! Én nem akarok túlságosan mélyre menni egy horrorfilm karaktereinek lelki világában, de az, amit ezek a lányok leművelnek, az tényleg lenyűgöző. Én pontosan tudom, hogy nem lehet filmet csinálni abból, hogy a szereplők minden kis neszre elmenekülnek a házból, de egyszerűen nem tudom megérteni azt, hogy miért viselkednek ilyen elborult módon, már a kezdetektől. Mintha cseppnyi veszélyérzetük sem lenne, és az sem kifogás, hogy még nem tudtak Annabelle-ről, mert elég hamar kiderül a „jelenléte”:
A színészek viszont elég sokat kihoztak a karakterükből, Linda és Janice, azaz Lulu Wilson és Talitha Bateman viszik a pálmát a gyerekszínészek között, a felnőtteknél pedig Anthony LaPagglia félelmetes arckifejezése mindenképpen valami különdíjat érdemel majd az év végi összegzéseknél. Ami még számomra kicsit érdekes, az Charlotte nővér (félre)castingja, mert bár Stephanie Sigman elég jó látványt tud nyújtani egyes részeknél, de elég érthetetlen, hogy egy ilyen karakterre pont őt választották.
Összefoglalva az Annabelle 2: A teremtés egy teljesen nézhető, talán a kelleténél kicsit hosszabb film, ami puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”. Most már csak abban bizakodhatok, hogy az Az nem lesz pofára esés, melynek forgatókönyvét egyébként az a Gary Dauberman írja, aki az Annabelle szkriptjéért is felelős volt.
Értékelés: 5/10
Cím: Annabelle 2: A teremtés
Rendező: David F. Sandberg
Forgatókönyvíró: Gary Dauberman
Producer: Peter Safran, James Wan
Operatőr: Maxime Alexandre
Szereplők: Stephanie Sigman, Miranda Otto, Lulu Wilson, Anthony LaPaglia, Talitha Bateman, Kerry O'Malley, Phillipa Coulthard
Megosztás a facebookon
"Az Ó, anyám! egy szórakoztató, pörgős kis semmiség, amiben jó két olyan menő csajt látni, mint Amy Schumer és Goldie Hawn."
Nagyon csúnya dolog az előítéletesség, de mindenkivel előfordult már, hogy egy-egy film előtt, a moziban ülve vagy az ágyában fekve elbizonytalanodott az adott filmet illetően. Jonathan Levine filmje, a Snatched, magyarul Ó, anyám! pedig tökéletes alapanyag az elbizonytalanodáshoz, mi több, a rettegéshez. A népszerű stand-upos, Amy Schumer és a 71 évesen is elég jó formában levő Goldie Hawn kettőse azonban egy piszok szórakoztató másfél órát okozott, ami az év egyik nagy meglepetése.
Megkérek mindenkit, ezeket a szavakat azért kezelje helyén, hiszen nem arról van szó, hogy a végelszámolásnál majd 9 és 10 pont között kell vacillálnom, de a Snatched műfajtársainak többsége alig kerül bármelyik nézőnél, kritikusnál a pozitív tartományba.
A történt szerint Emilyt, a kissé bohókás főszereplőcsajt a nyaralása előtt dobja a pasija, így sürgősen keresnie kell egy társat, mert a pénzt már nem kapja vissza. Minden barátnője és ismerőse visszautasítja az ajánlását, majd egy régi fotóalbum láttán, ahol rettenetesen parás anyját egy életvidám, kalandos nőnek látta, úgy dönt, vele megy el. Csak aztán elrabolják őket.
A film már azzal egy pluszponttal indított, hogy a szerelem témakörét, amit a másfélórás vígjátékokban már hatvankétmilliószor elsütöttek, teljesen elhanyagolja. Itt 100%-ban az anya-lánya kapcsolatot követjük nyomon, ami szintén nem egy túl eredeti ötlet, de szerencsére nem is az volt a film célja, hogy bármi újat tudjon mondani a világról.
A pozitív csalódás mellé azért negatív is párosult, főleg Amy Schumer kapcsán, aki lassan kisujjból hozza ezeket a szerepeket, de azt a fajta kihívást és ambiciózus törekvést, amit a Kész katasztrófában láttunk tőle, az itt teljesen elmaradt. Igaz, ott volt egy Judd Apatow és egy forgatókönyvírói kredit, de Schumer a Snatched esetében is dolgozott a színfalak mögött, executive producerként.
Mintha kikapcsolódásnak fogta volna fel ezt a filmet, amivel annyi a probléma, hogy ezerszer több van benne, mint Adam Sandlerben, aki köztudottan azért forgat külföldön egzotikus helyeken, hogy nyaralni is tudjon a haverjaival.
Ami miatt jó szájízzel tudok a filmre visszagondolni, az amiatt van, mert annyira nem veszi magát komolyan, hogy az már dicséretet érdemel. Minden hülye vígjátékban az utolsó 5-10 perc a nagy összeborulásról szól, de itt szó sincs róla, egyetlen kiborulós, „drámai” jelent van a filmben, de az utána következő jelenetben meg bélférget szednek ki Alien-módra Schumer szájából, tehát nem igazán lehetett rajta sírni.
Nem áltatom magam, ez a film nyilvánvalóan rossz. Sőt, a nézőknek a 3,7-es IMDb értékeléssel még kevésbé tetszett, mint a Rotten és a Metacritic kritikusainak. Én tökéletesen megértem ezt, alapesetben szerintem sem érdemli meg a magasabb osztályzatot, de nem tudok mit csinálni vele, mert a kezdetektől fogva nagyon jól szórakoztam rajta.
Rettenetes kifogás, amikor egy filmben értelmet akarnál keresni és erre odaböfögik, hogy „ne keress benne, hanem élvezd”, de a Snatched ennek a tökéletes mintapéldája. A helyén kell kezelni és nem elvárni tőle, hogy olyan intelligens módon szórakoztasson, mint amilyen formában a Kész katasztrófa tette. Ez más stílus, egy rosszabb stílus, de még mindig nem olyan rossz, amilyen alapesetben lehetne egy 3,7-es osztályzatú film.
A szórakoztató és bugyuta jellege viszont nem oldozza fel az alól, hogy ennyire szemtelen módon ne legyen dramaturgiája. Szerintem ehhez a filmhez treatment vagy storyboard sem készült, egyszerűen a forgatáson Schumerre vagy a viccesnek gondolt stábtagokra hagyatkozva rakosgatták össze a jeleneteket, amik ide-oda csaponganak.
Kis spoiler: mondjuk az egy jó húzás volt, amikor a segítségükre siető hapsi leesik az ágról és meghal. Amikor feltűnt a képernyőn, egyből azt gondoltam, hogy biztos ő lesz az a csávó, aki az anyukával fog smárolni a film végén a naplementében, de olyannyira nem, hogy hét-nyolc perc játékidő után szépen el is tették láb alól. Kis spoiler vége.
Nem tudnék indokot mondani, hogy miért nézd meg. Tudd azt is, hogy a 6 pont ellenére ez nem egy ajánló, hanem csak egy egyszerű véleménykifejtés. Egy olyan véleményé, amivel kisebbségben vagyok, de nem bánom, akkor is elmondom, hogy az Ó, anyám! egy szórakoztató, pörgős kis semmiség, amiben jó két olyan menő csajt látni, mint Amy Schumer és Goldie Hawn.
Értékelés: 6/10
Cím: Ó, anyám!
Rendező: Jonathan Levine
Forgatókönyvíró: Katie Dippold
Producer: Peter Chernin, Paul Feig, Jessie Henderson, Michael Kruzan
Operatőr: Florian Ballhaus
Szereplők: Amy Schumer, Goldie Hawn, Ike Barinholtz, Christopher Meloni, Randall Park, Wanda Sykes
"Egy egyszerű, tisztességesen megcsinált történet sok kegyetlenkedéssel, depresszív világgal és két remek alakítással."
Nincs könnyű helyzetben az, aki 2017-ben adja arra a fejét, hogy egy sötét tónusú, lehangoló thrillert készít egy fogvatartott lányról. Egy ilyen történet hallatán joggal gondolja az ember, hogy nem valószínű, hogy pont most fog látni egy eredeti, a témában újat mondani tudó filmet. A Berlin Syndrome sem tud ennek eleget tenni, viszont egész jól tud kárpótolni az, hogy pokolian izgalmas és érdekes alkotás lett.
Cate Shortland, a 2012-es Lore rendezője ezúttal Németországba, Berlinbe helyezte az eseményeket, ahol egy ausztrál fotós, Clare megismerkedik egy sármos tanárral, az egyéjszakás kalandnak induló dolog azonban hamar több éjszakára fordul, ám a lány akarata ellenére. Andi, a tanár bezárja őt a lakásba, miközben egy iszonyúan fájdalmas pszichológiai játékot is játszanak egymással.
A Berlin Syndrome itt a Stockholm Syndrome, de ez is csak félig igaz, mert a lány tesz egy-két olyan megkérdőjelezhető lépést, ami arra enged következtetni, hogy megsajnálta fogvatartóját, de az esetek többségében számára ez csak egy színjáték abból a célból, hogy minél hamarabb találjon magának segítséget.
Az első húsz perc kellemes mederben folyik, Claire meghívást kap egy kis tetőtéri ivásra, járja a várost, fotóz, majd összetalálkozik a férfivel. Shortland viszont remekül ismeri fel, hogy nincs abban semmi gáz, ha a feszültség nélküli jelenetek is feszültek lesznek egy kis zenei segítséggel. Nem mondom, hogy a filmművészet legkreatívabb megoldása, de működik.
Ami külön érdekes, hogy a második felében teljesen elhagyja a zenei aláfestést és inkább a cselekménnyel akar feszültséget teremteni. Ezt is kipipálhatja.
Ahogy mondtam, a Berlin Syndrome semmiben nem mond újat elődjeinél, de ebben a népszerű műfajban, ahol tonnaszámra gyártják a különböző elrablós thrillereket, már az is jólesik a lelkemnek, ha szimplán csak jó. A film pedig tényleg jó, ami nagyban köszönhető a két karakternek.
Clare egy naiv, ugyanakkor elég talpraesett lány. Minden helyzetből a lehető a legjobban jön ki, még akkor is, ha ez a „lehető legjobb” egy verést jelent. Ügyesen taktikázik Andivel szemben, akinek jelleme eléggé ellentmondásos, mivel egyik pillanatban teljesen úgy tesz, mintha az adott szituációra reagálna kétségbeesetten, a másikban pedig úgy tűnik, hogy az egész maga köré épített világ egy tökéletesen megtervezett akció része.
Most elsősorban arra a jelenetre gondolok, amikor az újévi partin odamegy egy lányhoz és ugyanazt a szöveget tolja, mint amit Clare-nek is mondott. Kompenzálni, khmm.
A lány az összes talpraesettségével együtt gyakran nagyon tanácstalan, a film egyik nagyon fontos kérdése is hozzá köthető: vajon volt olyan pillanat, amikor tényleg megsajnálta a férfit? Vagy mindent csak a szabadulása érdekében tett? Én, már csak a címből kifolyólag az előbbire tippelek.
Bár a film nem egy helyszínen játszódik, ami gyakori ebben a műfajban, de ettől függetlenül nincsenek igazi mellékszereplők, csak Clarre és Andire fókuszálunk. Kivétel ez alól Andi apja, aki több jelenetben is felbukkan, az ő sorsa pedig a fiára is nagy hatással van. (Ez elég semmitmondó, de nehéz nem spoilerek nélkül beszélni.)
Teresa Palmer és Max Riemelt remekül játszanak, előbbi elég ismert ausztrál színésznő, a Knight of Cups, a Holtpont, az Amikor kialszik a fény és A fegyvertelen katona is szerepel a neve mellett, és ezekben a Lights Out kivételével nem játszott túlságosan fontos szerepet, de most végre a főszerepben mutathatta meg, mire képes.
A szkript nyitva hagyta a kérdést, hogy mi történt azokkal a lányokkal, akik Clare előtt léptek be az úriember otthonába, bár a lefolyóban hagyott hajszálak után én elég biztosra vennék egy eshetőséget.
Apró félelmem volt, hogy az addig kifejezetten minimalista elemekkel operáló film majd az agyeldobós végkifejlet szükségessége miatt őrültségbe megy át, de a befejezés is pontosan ugyanolyan „élethű” volt, mint maga a film, ez pedig nagy pozitívum.
Összefoglalva a Berlin Syndrome nem egy olyan film, amit szombat esti kikapcsolódásnak lehetne ajánlani. Ugyanakkor gondolkodni sem kell rajta túl sokat, egy nagyon különleges skálában mozog: nem egy popcorn thriller, de megerőltetni sem fogod az agyad a nézése közben. Egy egyszerű, tisztességesen megcsinált történet sok kegyetlenkedéssel, depresszív világgal és két remek alakítással.
Értékelés: 7/10
Cím: Berlin Syndrome
Rendező: Cate Shortland
Forgatókönyvíró: Shaun Grant, Cate Shortland
Producer: Polly Staniford
Operatőr: Germain McMicking
Szereplők: Teresa Palmer, Max Riemelt, Matthias Habich
"Elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se."
Enyhén szólva hazudnék, ha azt mondanám, hogy meghozta a kedvemet a Bukós szakasz előzetese, mely egy az egyben kimerítette a maga két percével az összes „először utáljuk egymást, aztán legjobb barátok leszünk, miközben valakit el kéne kapni” műfaj kliséit, de imádom, amikor egy-egy film felborítja a kezdeti előítéleteimet, szóval tettem egy próbát vele. Mostantól többet hallgatok az első megérzéseimre.
Dax Shepard, a film egyik főszereplője és rendezője, aki jobban tette volna, ha inkább Zach Braff hasonmásaként keresi a kenyerét, nem pedig filmesként, a hetvenes évek végén indult és az USA-ban hatalmas sikerrel vetített CHiPs nevű Erik Estrada sorozat újragondolását készítette el, sőt, olyannyira az ő agyszüleménye a Bukós szakasz, hogy még a forgatókönyvet is ő írta.
Amivel csak az én dolgomat könnyítette meg, hiszen így nem kell sokáig keresgélnem az alkotók nevei között, hogy mégis ki a hibás azért a 101 percért, amit ezzel a filmmel töltöttem. Persze lehet jönni azzal, hogy minek néztem meg, amikor már látni lehetett, hogy végérvényesen borzalmasra fordulnak a dolgok, de csak mondom, hogy olyan szenvedéseket éltem át a játékidő alatt, hogy a kritizálásom a következő hetekben kimerítené az áldozathibáztatás fogalmát.
Már a sztori alatt összedőlt a kártyavár, hiszen Dax Shepard-tól jóval tehetségesebb rendezők vagy forgatókönyvírók is komoly vér és verejték árán tudtak volna összehozni valami jobbat ettől, olyannyira közhelyes és kiszámítható az egész.
Még a sorrend is tökéletesen beleillik a buddy cop filmekbe, ahol két új rendőrt összehoz a sors, az egyik egy balfék, a másik nagyszájú profi, nyilván utálják egymást, majd a balfékről kiderül, hogy nem is annyira balfék, aztán bénáznak egyet, veszekednek, megmenti egyik a másik életét, megint akcióznak és a végén minden jóra fordul. Ehhez még treatment sem kell, a producer a dollárszámok láttán már telelőtte a gatyáját. (Ami az egész filmnél viccesebb, hogy a Bukós szakasz alig hozta vissza a költségvetést, és ha hozzászámoljuk a marketinget is, hatalmasat bukott.)
Nem tudom miért nem vették tudomásul, hogy ez a felállás négy filmmel ezelőtt is elcsépeltnek tűnt, de az már valóban kész bravúr, hogy a CHiPs jelét sem mutatja a kreativitásnak vagy legalább egy kis önállóságnak. Olyan, mint a kisgyerek, aki próbálja követni a nagyok bevált trendjeit, miközben mire ő elsajátítja azokat nem veszi észre, hogy rég kimentek a divatból.
Amikor pedig látni valamit ebből a kevés egyéniségéből, annyira csapongóan sokat akar poénkodni egy jeleneten belül, hogy azzal rontja a legtöbbet, miközben az indokolatlanul sok trágárkodásától nem viccesebb, csak egy fokkal szánalmasabb lett.
Shepard és Pena, azaz Jon és Ponch, a két főszereplő karaktere tele van klisével, de legalább nem kibírhatatlanok, ami valamilyen szinten egy dicséret a Bukós szakasznak. Ponch szexmániáját legalább százszor megmutatják valamilyen formában, míg John az elején akkora egy tökkelütött marha, hogy érthetetlen, illetve inkább láthatatlan a karakterfejlődése a film folyamán.
Főgonoszunk is van, aki Vincent D’Onofrio, ami viszont ennél sokkal érdekesebb, hogy… ja nem. Ez a tény volt az összes érdekes dolog benne.
De nem kell tettetni a naivat, valószínűleg mindenki tisztában volt vele, hogy mégis milyen filmre váltott jegyet. Simán elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se.
Értékelés: 3/10
"Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén."
Azt előre le kell szögeznem, hogy ez nem egy megszokott véleménykifejtés lesz, ahol sorra veszem a színészek, a rendező vagy az operatőr teljesítményét. Abban is elég biztos vagyok, hogy a karakterek fejlődését és mélységét sem fogom mélyebben megvizsgálni. Hogy miért nem? Két okból.
Vitatkozhatnánk, hogy ki mit lát ebben a franchise-ban, ami miatt a széria már az ötödik részét éli meg és valószínűleg nem is az utolsót, az viszont biztos, hogy egy nagyon erős rajongótábora van. Őket onnan lehet megismerni, hogy mindig, amikor az értelmét keresem a Transformersnek, visszavágnak, hogy „ez a látványról szól, te barom, ne keress benne értelmet.”
Pedig én már a második rész óta úgy ülök le, hogy semmi értelmet nem keresek és tulajdonképpen nem is akarok, elég az, ha szórakoztatni tud. A negyedik részre öt pontot adtam, mert meg volt benne az a jó kis guilty pleasure érzés, és pont ezért bizakodtam abban, hogy Bay papa búcsúja legalább hasonló pillanatokat produkál.
De nem! Nincsenek arra szavak, hogy mennyire nem. Ez a film annyira fájdalmasan rossz, hogy az Index borzasztó lehúzó kritikája sincs távol a valóságtól. Ami pedig az egészben a legrosszabb, hogy a minőség az annyira másodlagos dolog egy átlagos néző számára, hogy nem kétséges, a sorozat két három rész után is simán visszahozza az árát még akkor is, ha már Magyarországon és az USA-ban is vannak jelei, hogy a Transformerseknek lassan leáldozott. (Kínában persze töretlen a sikere, ez egyértelmű.)
Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén.
A helyzet az, hogy még azt sem tudom igazán, hogy ez a film miről szólt. Sokkal egyszerűbb és hatékonyabb lett volna mindenki számára, ha csak akciójelenetek vannak benne és a szereplők nem kezdenek el beszélni. A probléma mindig az volt a Transformers filmekkel, hogy a sztori épült az akcióba, és nem fordítva, Bay pedig a látszatát sem próbálta kelteni annak, hogy törekedne erre.
Már az ötletnél meghalt Az utolsó lovag alcímen futó fostenger, hiszen nem volt elég ez a hatalmas univerzum, amit több résszel ezelőtt felépítettek, erre is bővíteni akartak: ennek eredménye az lett, hogy kaptunk egy kicsit minden világból olyannyira, hogy az egész cselekmény az angolokkal indul, majd jön a II. világháború a nácikkal és Merlin, a varázsló sem maradt ki. Eközben a Földet is meg kell menteni a patrióta hős szerepekre maszturbáló Mark Wahlbergnek és két csajnak, illetve egy talizmánt is meg akarnak szerezni valakik valamiért.
Mintha Michael Bay megnézte volna Dan Brown egyik kalandponyvájának adaptációját és talán azt gondolta, ha van egy kis történelem a filmben, akkor okosabbnak tűnik az egész. Nem. Nem. Nem.
Bad Boys, A szikla, Armageddon, Pain&Gain, 13 óra. Ezek se hibátlan alkotások, de legalább látszik, ha Bay nem pazarolná az idejét ilyenekre, simán csinálhatna újra valami menő akciófilmet, aminek értelme is van, nemcsak elborult lövöldözésből áll. A 13 óra: Bengázi titkos katonái némelyik jelenete szinte szétrobbant a feszültségtől, tehát ha akarna, ezt is tudná.
Itt viszont a legnagyobb feszültséget az okozza, amikor a félmeztelenre vetkőző Wahlbergtől annyira begerjed az angol csaj, hogy beszélni sem tud.
Egy nappal a Transformers: Az utolsó lovag után kicsit olyan, mint amikor elindulsz az éjszakába és reggel az árokba kötsz ki. Vannak emlékeid, én például határozottan látom magam előtt Stanley Tuccit, de hogy milyen funkciója volt, azt már nem tudnám megmondani. De így van ez Josh Duhamel esetében is.
Azt szomorúan látom, hogy a színészlegenda Anthony Hopkins öregkorára nem valami értékeset akar hátrahagyni, hanem jól megtömni magát, ha egyáltalán még szükséges neki. Más okát nem látom, hogy ő is itt mutogatja magát.
Összefoglalva én úgy láttam ezt a filmet, hogy közben nem is. Ahogy az összes többi ember is úgy látta, hogy igazából nem is. Mivel ezt nem lehet látni, maximum érezni, de arra meg csak a legelvetemültebb rajongók képesek, akik csak az imázsuk miatt nem mondhatják azt, hogy „srácok, már én sem értem ezt a szart, inkább nézzünk meg valami normális filmet.”
Értékelés: 1/10
