"Korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték."

Ritka és egyben dicséretes dolog, hogy Sacha Baron Cohen évről-évre jobban próbálkozik, hogy valami hasonlóan sikeres karaktert tudjon letenni az asztalra, mint amilyen Borat volt 2006-ban és nem különböző folytatásokon agyal vele kapcsolatban. Persze eléggé halott ötlet lenne, hiszen lassan nincs olyan ember a világon, aki ne ismerné fel bárhol a kazah bajuszkirályt.

Cohen a dokumentarista stílust is elhagyta, a Grimsby egyetlen árulkodó jele, hogy Ali G és Aladeen egykori sztárja (is) készítette, az a szokásosan beteg humor. Teljesen mindegy, hogy milyen rendező kerül Cohen mellé, Larry Charles vagy mondjuk a Szemfényvesztők rendezője, Louis Leterrier, a megbotránkoztató humorforrások maradnak a helyükön.

Az tehát tisztán látszik, hogy A Diktátor és a Brüno ugyan ért el apróbb sikereket, de elődjük hatalmas bevételét, a kétszázmillió dolláros határt egyikőjük sem tudta megugrani, sőt, nem kevéssel alul maradtak. Ennek ellenére a mi drága komédiásunk csinálja ugyanazt, amit sok-sok évvel ezelőtt elkezdett: különféle állati belekben járkál némi nemi váladékkal az arcán, szóval csak a szokásos.

Ő még nem unja, én már annál inkább.

Történetünk főszereplője a tökkelütöttnek nyugodtan nevezhető Nobby, aki testvérét keresvén egy jótékonysági napra téved, ahol a találkozás egy nem várt balesettel végződik. A rég nem látott testvér gyanúba keveredik és menekülnie kell, és hol máshol bújna meg, mint régi városukban megannyi emlékkel és baráttal együtt.

Igazából teljesen mindegy, mi a sztori, a vége úgyis licitálás lesz a két forgatókönyvíró, Sacha Baron Cohen és Phil Johnston között, hogy melyikűjük tud nagyobb gusztustalanságot kigondolni. Aki ismeri a régebbi filmjeit, az nyilván tudja, hogy mire számíthat, és sajnos pont ez a legnagyobb baj.

Az elején mondtam, milyen jó dolog, hogy Cohen nem a Borat nagy sikerét akarja folytatásokkal elérni, hanem új karaktereket próbál kitalálni. A gond még csak nem is a viszonyítási alappal és a „magasra tett léccel van”, ellenben egyre inkább azt érzem, újra és újra és újra ugyanazokat a poénokat halljuk, csak kicsit máshogy.

Maga a koncepció nyilván változott, ezúttal James Bond-szerűen csapatja Cohen és Mark Strong, a tesó az üldözést. Jó látni azért, hogy olyanok is bevállalnak egy-egy ilyen szerepet, akikre nem igazán gondolnánk, ha mondjuk a beteg, undorító humorra asszociálunk. Ő egyébként király volt az elejétől kezdve, de keménysége ellenére ő is tud olyanokat húzni, hogy csak néz az ember. Igen, a hereszívásra gondoltam!!

Emellett egy igazi Hardcore Henry-t kapunk, vagyis néhány pillanat erejéig belső nézetből láthatjuk, ahogy Strong gyilkolja az ellent, szóval vannak olyan részek az Agyas és Agyatlanban, amik löketet adhatnának a megfáradt vicceknek, de önmagában egy vígjátékban elég nagy probléma, ha lát egy-két jó akciójelenetet de amúgy egy fikarcnyit sem nevet.

A színészekről: Az új Melissa McCarthy, azaz Rebel Wilson szokás szerint hozza a királyt tapló formáját, Isla Fisher személyében a titkos segítőt kapjuk, az elképesztően jól kidolgozott főgonosz emlékeztetne, hogy nem a sztori a lényeg, hanem a poénok.

Na jó, ez egy kicsit túlzás, vannak olyan részek a filmben, amikor hangosan nevettem a röhögéstől, de amíg a Borat 100% jó humort képviselt, addig a Brüno már csak 60-40-et, a Grimsby-vel pedig eljutottunk a negyvenhez nagyjából.

Az a nagy szerencséje, hogy egy lélegzetvétellel végig lehet nézni, a maga 83 percével pedig tud szórakoztatni egy keveset, de korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték.

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon

"A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak."

Jay Gatsby történetét már többször is próbálták megfilmesíteni, a siker azonban mindig elhagyta a készítőket. Talán azért is lehet, mert F. Scott Fitzergald regényét nagyon nehezen lehet helytálló módon vászonra vinni, annyira harsány és extravagáns. Ezért is nem csodálkozhatunk, ha a '70-es években egy ilyen látványos sztorit nem tudtak megfelelő módon a néző elé tárni, de az idő vasfoga jót tett a regénynek, a nagy költségvetésű romantikus filmek nagymestere, Baz Luhrmann pedig elérte, hogy a 2013-as adaptációja egyben a legjobb Gatsby adaptáció legyen.

Az Ausztrália, a Moulin Rouge!, és a Rómeó és Júlia filmek direktora olyan színészeket vonultat fel a stáblistán, mint Leonardo DiCaprio, akinek filmbeli arckifejezése sok internetes mémet szült, Carey Mulligan, a csaj a Drive-ból, akit valamiért én speciel nem csípek, és Tobey Maguire, aki nem a gonoszokat üldözi Pókember ruhában, hanem barátja különös lelki világát próbálja boncolgatni egy szanatóriumban.

Gatsby egy nagyon különös alak. Amerikában járunk a szesztilalom idején, amikor is Nick Carraway orvosának meséli el, hogyan is ismerkedett meg a '20-as évek egyik leghíresebb alakjával, aki villájában minden hétvégén party-t tart, őt azonban sosem lehet ott látni.

Carraway és Gatsby szomszédok lesznek, és szoros barátságot kötnek. Kiderül, hogy utóbbi az egész életét arra szentelte, hogy meghódítsa egykori szelemét, Daisey-t, a bulikat is ezért csinálja. Amikor pedig a két ember találkozik, az élet csúnyán közbeszól.

Luhrmann egy nagyon különös módon közelíti meg a karakterek ábrázolását: a film első harminc percében egy pillanatra nem látjuk meg Gatsby-t, mégis, Carraway leírása és a különböző történetek alapján szinte teljesen megismerjük a különc, érdekfeszítő és romantikus énjét, mely csak a fiatal lányért dobog, aki viszont sokszor nem viszonozza a szeretet, amit Gatsby ad neki.

A különleges fények, a remek és kézzel fogható hangulat, a feszültség, a narrálás, a pörgős párbeszédek és a szomorú, egyben mesteri lezárás hozzájárul ahhoz, hogy Luhrmann egyik legjobb filmjeként emlékezzünk a Nagy Gatsby-re.

Én kicsit sem éreztem "soknak" a kiugró és hivalkodó táncos jeleneteket, mivel azok a részek is létfontosságúak voltak a film szempontjából, hisz például akkor találkozik egymással Gatsby és Nick, talán az volt kicsit furcsa, amikor az 1920-as években Fergie "A Little Party Never Killed Nobody" című számára táncoltak.

De ha már a zenénél tartunk, Luhrmann tökéletesen választotta ki egyes jelenetekhez a muzsikát, csak még jobban emelve ezzel a hangulatot vagy a feszültséget. A színészekre sem lehet mondani egy rossz szót sem, DiCaprio remekül érzett rá Jay karakterére, de a rendezőnek is piros pont jár a castingért, hisz nem is tudnék mást elképzelni Gatsby szerepére, mint az Oscar-szűz Leonardo-t, Tobey Maguire pedig elég meglepő húzás volt, mint Nick, de végül jó választásnak bizonyult.

Összefoglalva tehát, A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak.

Értékelés: 10/8

 

 

Megosztás a facebookon