Kritika: Agyas és Agyatlan (The Brothers Grimsby, 2016)

"Korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték."

Ritka és egyben dicséretes dolog, hogy Sacha Baron Cohen évről-évre jobban próbálkozik, hogy valami hasonlóan sikeres karaktert tudjon letenni az asztalra, mint amilyen Borat volt 2006-ban és nem különböző folytatásokon agyal vele kapcsolatban. Persze eléggé halott ötlet lenne, hiszen lassan nincs olyan ember a világon, aki ne ismerné fel bárhol a kazah bajuszkirályt.

Cohen a dokumentarista stílust is elhagyta, a Grimsby egyetlen árulkodó jele, hogy Ali G és Aladeen egykori sztárja (is) készítette, az a szokásosan beteg humor. Teljesen mindegy, hogy milyen rendező kerül Cohen mellé, Larry Charles vagy mondjuk a Szemfényvesztők rendezője, Louis Leterrier, a megbotránkoztató humorforrások maradnak a helyükön.

Az tehát tisztán látszik, hogy A Diktátor és a Brüno ugyan ért el apróbb sikereket, de elődjük hatalmas bevételét, a kétszázmillió dolláros határt egyikőjük sem tudta megugrani, sőt, nem kevéssel alul maradtak. Ennek ellenére a mi drága komédiásunk csinálja ugyanazt, amit sok-sok évvel ezelőtt elkezdett: különféle állati belekben járkál némi nemi váladékkal az arcán, szóval csak a szokásos.

Ő még nem unja, én már annál inkább.

Történetünk főszereplője a tökkelütöttnek nyugodtan nevezhető Nobby, aki testvérét keresvén egy jótékonysági napra téved, ahol a találkozás egy nem várt balesettel végződik. A rég nem látott testvér gyanúba keveredik és menekülnie kell, és hol máshol bújna meg, mint régi városukban megannyi emlékkel és baráttal együtt.

Igazából teljesen mindegy, mi a sztori, a vége úgyis licitálás lesz a két forgatókönyvíró, Sacha Baron Cohen és Phil Johnston között, hogy melyikűjük tud nagyobb gusztustalanságot kigondolni. Aki ismeri a régebbi filmjeit, az nyilván tudja, hogy mire számíthat, és sajnos pont ez a legnagyobb baj.

Az elején mondtam, milyen jó dolog, hogy Cohen nem a Borat nagy sikerét akarja folytatásokkal elérni, hanem új karaktereket próbál kitalálni. A gond még csak nem is a viszonyítási alappal és a „magasra tett léccel van”, ellenben egyre inkább azt érzem, újra és újra és újra ugyanazokat a poénokat halljuk, csak kicsit máshogy.

Maga a koncepció nyilván változott, ezúttal James Bond-szerűen csapatja Cohen és Mark Strong, a tesó az üldözést. Jó látni azért, hogy olyanok is bevállalnak egy-egy ilyen szerepet, akikre nem igazán gondolnánk, ha mondjuk a beteg, undorító humorra asszociálunk. Ő egyébként király volt az elejétől kezdve, de keménysége ellenére ő is tud olyanokat húzni, hogy csak néz az ember. Igen, a hereszívásra gondoltam!!

Emellett egy igazi Hardcore Henry-t kapunk, vagyis néhány pillanat erejéig belső nézetből láthatjuk, ahogy Strong gyilkolja az ellent, szóval vannak olyan részek az Agyas és Agyatlanban, amik löketet adhatnának a megfáradt vicceknek, de önmagában egy vígjátékban elég nagy probléma, ha lát egy-két jó akciójelenetet de amúgy egy fikarcnyit sem nevet.

A színészekről: Az új Melissa McCarthy, azaz Rebel Wilson szokás szerint hozza a királyt tapló formáját, Isla Fisher személyében a titkos segítőt kapjuk, az elképesztően jól kidolgozott főgonosz emlékeztetne, hogy nem a sztori a lényeg, hanem a poénok.

Na jó, ez egy kicsit túlzás, vannak olyan részek a filmben, amikor hangosan nevettem a röhögéstől, de amíg a Borat 100% jó humort képviselt, addig a Brüno már csak 60-40-et, a Grimsby-vel pedig eljutottunk a negyvenhez nagyjából.

Az a nagy szerencséje, hogy egy lélegzetvétellel végig lehet nézni, a maga 83 percével pedig tud szórakoztatni egy keveset, de korántsem a csúcsán levő Sacha Baron Cohen kézjegyéről vall ez a néhol unalomba fulladó, közepes vígjáték.

Értékelés: 10/5

Cím: Agyas és Agyatlan
Rendező: Louis Leterrier
Forgatókönyvíró: Sacha Baron Cohen, Phil Johnston
Vágó: James Thomas
Operatőr: Oliver Wood
Szereplők: Sacha Baron Cohen, Mark Strong, Isla Fisher, Annabelle Wallis, Penélope Cruz, Rebel Wilson, Ian McShane, Gabourey Sidibe