Kritika: A burzsoázia diszkrét bája (Le charme discret de la bourgeoisie, 1972)

"Tűpontosan megalkotott film A burzsoázia diszkrét bája, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van még akkor is, ha annyi minden odafigyelnivalót találni, hogy az ember képtelen a legapróbb utalásokat is észrevenni."

Egy film rengeteg módon képes hatni az érzelmekre. Némely rendezőhöz közelebb áll, ha alkotásai mondanivalói kérdést sem hagynak a nézőben, amikor az feláll a megtekintés után, és esetenként már szájbarágós módon minden apró szál lezárásra kerül, nehogy bármi érthetetlenség merüljön fel. Azonban ezeknek a filmeknek a többségét a néző már akkor elhagyja, amikor kimegy a moziból vagy kikapcsolja a tévét/gépet.

Ennél én egy fokkal jobban szeretem, ha a rendező kicsit játszadozik velem és nem minden olyan fekete-fehér és egyértelmű, ilyen nézőpontból Luis Buñuel pedig a lehető legjobb választás. A szürrealista mozi nagymestere már pályája végén készítette el egyik legjobb művét, a Burzsoázia diszkrét báját, mely akkora pofont ad a pöffeszkedő francia középosztálynak, hogy az még a nézőnek is fáj.

Az én megítélésem szerint Buñuel van olyan jó rendező, hogy egy lapon lehessen emlegetni Fellinivel vagy Bergmannal, ám míg az előbb említett két direktor sem filmjei könnyű befogadhatóságáról ismertek, addig a mexikói még két lapáttal rátesz erre. Már első mozgóképes munkája, a Salvador Dalí-val közösen készített Andalúziai kutya is megmutatta, hogy 29 évesen egy olyan erős vízióval van megáldva, hogy azt nagy hiba lenne háttérbe szorítani.

Így alakult tehát, hogy tulajdonképpen ugyanarról, ugyanúgy mesélt egész életében, ám sosem vontatottan. Az 1972-es A burzsoázia diszkrét bája egy hatalmas filmélmény tud lenni, ha hagyod, hogy a film és annak különböző, hihetetlen jelenetei belemenjenek a zsigereidbe és úgy hassanak rád, hogy ne érdekeljen, ennek meg ennek a jelenetnek mi is volt az értelme.

Ha megnézzük a film dramaturgiáját, sokan kritizálják különböző fórumokon, hogy ezek a szürreális kalandok, amik a szereplőkkel megesnek, csak véletlenszerűen egymásra pakolt szatirikus jeleneteknek hatnak, amit mindenki ki tud találni. A válaszom erre az, hogy nagyon nem, ugyanis bár valóban nem látszik, elképesztően tűpontosan megalkotott film A burzsoázia diszkrét bája, ahol mindennek és mindenkinek jelentősége van még akkor is, ha annyi minden odafigyelnivalót találni, hogy az ember képtelen a legapróbb utalásokat is észrevenni.

A film jelenetei egyébként simán beleillenének Duke és Gonzo drogos kalandjaiba, ugyanis a játékidő nem áll másból, csak abból, hogy hőseink megpróbálnak egymás társaságában étkezni, de sosem jön össze nekik, mert mindig közbejön valami olyan dolog, amire azok a tapasztalt nézők se számítottak, akik akkora filmrajongók, hogy már születésük előtt olvasták az „1000 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című könyvet.

Magával a történettel szoros párhuzamokat lehet vonni az 1962-es Az öldöklő angyallal, ahol a szintén vacsorára összegyűlt szereplők valami oknál fogva képtelenek elhagyni a házat, mert mindenki a másikat figyelve próbál közelebb jutni az ajtóhoz.

Nagyjából ez is mutatja, hogy az a téma, amit  Buñuel  körbejár a filmjeiben, mennyire sokrétű és szerteágazó, hiszen lényegében ugyanaz a társadalomkritika remekül hatott Az öldöklő angyalban és remekül hatott A burzsoázia diszkrét bájában.

Persze ahhoz, hogy ne váljon önismétlővé, a rendezőzseni is kellett.

A YouTube-on magyar szinkronnal is megtekinthető alkotásban olyan hidegrázós jelenetek vannak, mint például amikor a meghívott, vacsorázni vágyó társaság előtt hirtelen felmegy a függöny és kiderül, hogy igazából színházban vannak, de nem közönségként, hanem színészként. A szöveget pedig senki nem tudja.

De az se volt semmi, amikor a kertésznek beöltözött püspököt elzavarják a háztól, majd miután rendes püspöki ruhába egy perc múlva visszajön, már úgy üdvözlik, mintha nem is történt volna előtte semmi.

Ilyen és ehhez hasonló szürreális, teljességgel érthetetlen, ugyanakkor mégis értelmes jelenettel van tele a film ráadásul úgy, hogy még kifejezetten köznapi értelemben vett konfliktust is nehezen találni. A szereplők egyszerűen csak vannak, beszélgetnek, álmodoznak, de leginkább szenvednek.

Hogy miért? Azért, mert a hat szereplő borzalmas kínokon megy át, hol álmukban, hol a valóságban, ám érdekes módon ezeknek többségét elképesztő könnyedséggel ugorják át. Amivel viszont igazán nem bírnak megbirkózni, az a lelkükből jön. Kinek nagyobb, kinek kisebb problémái vannak, de ami biztos, hogy maguk meglátásában a saját bajuk a legnagyobb baj.

Sokan nem tudják, de csak forgatás közben derült az ki, hogy Buñuel igazából a francia tőkés társadalmi osztályt akarja kifigurázni, sőt, még a munkacímben sem volt benne a burzsoázia. Ettől függetlenül, vagy pont emiatt lenyűgözőek azok a remek utalások, amivel a cselekmény operál. Gondolok itt a halálra, amire a szereplők törvényszegő mivoltukból folyamatosan gondolnak, de az is egy nagyon érdekes felvetés, hogy pontosan akkor nem tudnak békességben, nyugodtan lenni, amikor görcsösen törekednek erre.

A színészek egész egyszerűen letaglózóak. Ők is tökéletes részét képezik ennek a nagy egésznek, ami képes egy akkora filmélményt nyújtani, hogy a fényképezés, a vágás, de még a színészek is teljesen másodlagos részét képezik a történetnek.

Bárki bármit mond a forgatókönyvek működéséről, én örülök neki, hogy ebben a világban is vannak olyan „köztörvényes bűnözők”, mint Buñuel, aki fittyet hány a szabályokra és pontosan úgy alkotja meg a filmjeit megalkuvás nélkül, ahogy az az ő fejéből kipattant. Több Buñuelre lenne szükségünk.

Értékelés: 9/10

Cím: A burzsoázia diszkrét bája
Rendező: Luis Buñuel
Forgatókönyvíró: Luis Buñuel, Jean-Claude Carriére
Producer: Serge Silberman
Operatőr: Edmond Richard
Szereplők: Fernando Rey, Michel Piccoli, Delphine Seyrig, Stéphane Audran, Paul Frankeur, Bulle Ogier

 

Kritika: Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962)

"Érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod.

Luis Buñuel tipikusan az a rendező, akinek a filmjei mindenki számára mást jelentenek, hiszen rengeteg fontos üzenettel bírnak, melyek a mai napig is érvényesek. Első találkozásom a mexikói rendezőlegendával, a Salvador Dalí festőművésszel közösen készített Andalúziai kutya, mely egyben a bemutatkozó műve volt. Bevallom őszintén, túl kevés vagyok én egy igazi szürrealista filmhez.

A kezdeti nehézség azonban nem vett el a kedvem, de meglepődve vettem észre, hogy a Buñuel-filmográfiából egy nagyon fontos darab kimaradt eddig az életemből, ez pedig Az öldöklő angyal. A témája kellően érdekelt ahhoz, hogy a húsvétra egy kicsit fittyet hányva bepótoljam a kimaradásomat.

Egy házaspár egy előadás után vacsorát ad barátaiknak, ismerőseiknek. Eddig semmi különös, kaviár, pezsgő, hangos beszélgetések: ahogy az lenni szokott. Az összes ember viszont, aki a házban tartózkodik néhány cseléden kívül meglepődve konstatálja a reggel, hogy eszük ágában sem volt hazamenni. Majd amikor ezt megtehetnék, akkor sem megy. De miért nem?

Valószínűleg mindenkit ez a kérdés és az arra adott válasz foglalkoztat, véleményem szerint viszont egyáltalán nem ez a fontos, hiszen a szürrealizmus lényege pont ez, hogy a nézőnek, sőt, gyakran a karaktereknek sincs fogalmuk arról, hogy mi történik és a csattanó sincs hosszasan megmagyarázva, csak egyszerűen megtörténik.

Számomra sokkal inkább arról szól ez a film, hogy az emberek nagy részét, nemcsak a burzsoáziára gondolva, mennyire befolyásolja, hogy a másik mit csinál. „Ha felveszi a kabátját, mennünk kéne nekünk is. Hopp! De levette! Akkor maradjunk.” És így tovább..

 

Az a példa persze eléggé radikális, hogy egyetlen ember sem képes elhagyni a helységet, de burkoltabb formában a mai napig is találkozunk ezzel a szituációval.

Miért van ez? Az emberek félnek, hogy egyedül maradnak egy adott élethelyzetben? Vagy egyszerűen csak az egy hajóba evezünk feelinget mindenki szereti? Fogalmam sincs, de Az öldöklő angyal remekül gondolkodtad el ezen.

A házaspáron kívül, akik a vacsorát tartják, nincs is igazi főszereplő, Buñuel sokkal inkább a lehető legkülönfélébb embereket, karaktereket és jellemeket mutat meg néhány percben. Az első harminc-harmincöt percben még mindenki magán viseli a leplét, jókat mosolyognak a bajszuk alatt és élvezik a vacsorát.

Amikor azonban a helyzet másnap rosszra fordul, mindenki megmutatja az igazi önmagát: érdemes például a vizes jelenetre gondolni, amikor ezek a nagy burzsoá, magukat felsőbbrendűnek gondoló emberek állat módjára próbálnak néhány deci vízhez jutni.

 

Abból is észre lehet venni, hogy Buñuel egy nagyon elgondolkodtató filmet alkotott, hogy tulajdonképpen semmi mással (pl.. operatőri munkával, forgatókönyvvel, színészekkel) nem foglalkozok, csak a témával, az üzenettel és a kicsit sem burkolt társadalomkritikával.

Összefoglalva egy gyakran szégyentelenül abszurd és elgondolkodtató 100 percben részesül az, aki rászánja magát Az öldöklő angyal megnézésére, ugyanakkor érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod. 

Értékelés: 10/8,5

Cím: Az öldöklő angyal
Rendező: Luis Buñuel
Forgatókönyvíró: Luis Buñuel
Vágó: Carlos Savage
Operatőr: Gabriel Figueroa
Szereplők: Enrique Rambal, Silvia Pinal, José Baviera, Lucy Gallarado, Jacqueline Andere