"A Goodnight Mommy okosan, ugyanakkor borzasztóan lassan építi fel a cselekményt, akinek van ideje kivárni és persze szeret gondolkodni a látott dolgokon, annak mindenképpen ajánlom ezt az alkotást. Már csak a gyerekszínészek és az anyuka meglepően jó alakításai miatt is a 2014-es év egyik legjobbja."

Aha, szóval egy ausztriai művészhorror. Hát nem mondom, hogy nem voltak kétségeim a filmmel kapcsolatban, az előzetes alapján azonban kellően betegnek és groteszknek tűnt ahhoz, hogy elnyerje a tetszésemet. Például emlékeztek arra a jelenetre az előzetesből, amikor az anya megeszi azt a bogarat, amit a gyerekek a szájába tettek? Na, az egy rohadt nagy svindli, viszont mégis megmosolyogtam, hisz roppant leleményesek voltak a trailer készítői. Amúgy valami chips vagy nasi, amit a nő ropogtat, a sors fintora pedig az, hogy a film folyamán tényleg valaki szájában végződik egy bogár.

De térjünk a lényegre: a Goodnight Mommy egy végtelenül kiismerhetetlen, furcsa, ugyanakkor mégis kegyetlenül érdekes és eredeti módon megvalósított, műfajba nem nagyon behelyezhető film, de leginkább azok számára ajánlott, akik vevők a legtöbbször egy helyszínen, kevés szereplőkkel játszódó, erős hangulatú alkotásokra.

A történetünk egy baleset után játszódik, melyben az anya olyannyira csúnya sebeket szerez, hogy a kórházból kiengedése után is még sokáig rajta kell lennie a fején a maszknak. Az anyuka azonban teljesen megváltozott, a két gyereke szerint talán nem is ő az. De akkor mi az igazság?

Az igazság az, hogy a Goodnight Mommy van annyira szemét, hogy a legfontosabb, legégetőbb kérdésekre sem adja meg a választ. Rengeteg az üresjáratnak hitt jelenet, mely csak később kap értelmet, emellett pedig fingunk sincs az egész cselekményről és a karakterek gondolkodásmódjától, ennek ellenére viszont a legostobább döntésekre sem fogod azt mondani, hogy na ezt azért nem kellett volna.

De. A filmnek egyetlen felesleges perce sincsen, minden megy valahova, csak ez abban az adott pillanatban még nem derül ki. Furcsa, titokzatos hangulata van mind a tájnak, mind annak a roppantul ijesztően kinéző háznak is, mely mindig rejteget magában egy-két váratlan meglepetést.

Térjünk át a Goodnight Mommy egyik legfontosabb részére, a karakterekre, és azoknak a megismerésére. Az alapsztori ugye az, hogy az anyuka megváltozott és nagyon furcsán viselkedik a gyerekek szerint, ők pedig különféle brutális módszerekkel akarnak megbizonyosodni róla, hogy ő nem az anyjuk.

Az egyik teóriám az, hogy igazából nem az anyuka a rossz, hanem a gyerekek, azon belül is Lukas. Mivel ő tulajdonképpen nem létezik, ami egy teljesen váratlan fordulat volt számomra főleg egy olyan filmben, amiben az ember nem számít ilyenekre, ennek ellenére ikertestvére, Elias elméjében tovább él és az alapján cselekszik, amit Lukas mond. Az anyukának is vannak persze megmagyarázhatatlan és igazából teljesen felesleges jelenetei (az erdős rész például), viszont mégsem gondolnám, hogy egy gonosz embert láttunk.

Az embert kegyetlenül meg tudja viselni egy olyan baleset, ahol az egyik gyermekét elveszíti, ezek után pedig még egy veszélyes műtét is vár rá, szóval nem csoda, ha inkább egyedül szeretne lenni egy kis ideig. Elias és Lukas viszont olyan könyörtelen, szinte teljességgel hihetetlen dolgokat művel a nővel, hogy alaposan elgondolkodik, kinek is van itt most igaza.

A záró fordulat, mely szerintem egyenesen megkoronázta a filmet és ezáltal egy teljesen más szemszögből tudjuk látni: annyira evidens, itt volt a szemem előtt, viszont mégsem jöttem rá. Így a karakterek is egy másik dimenzióba kerülnek. Nyilvánvaló, hogy a tetteket mind Elias csinálta, hisz ő volt ott ténylegesen, az irányító pedig Lukas a testvére fejében.

Egy másik nagy pozitívum a vágás és az operatőri munka. Egy művészfilmben nem ritka, ha a rendező a szép beállításokra törekszik, így van ez a Goodnight Mommy esetében is. Remek látni azt, ami történik, de mindenkit megnyugtatok, nem (csak) erre ment ki a játék, vagyis nem érzed azt, hogy a szép képek a történet vagy bármi más rovására megy. Mert van ilyen is!

Vegyünk egy példát: Elias igazságtalanságnak élte meg, hogy csak ő kap reggelit és testvére nem. Ez és még megannyi számára dühítő és értelmetlen helyzet (na meg Lukas irányítása) miatt tehette azt, amit tett a film legvégén. A Goodnight Mommy okosan, ugyanakkor borzasztóan lassan építi fel a cselekményt, akinek van ideje kivárni és persze szeret gondolkodni a látott dolgokon, annak mindenképpen ajánlom ezt az alkotást. Már csak a gyerekszínészek és az anyuka meglepően jó alakításai miatt is a 2014-es év egyik legjobbja.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Ha igazi Hollywood-ról szóló filmet szeretnénk megtekinteni, a Térkép a csillagokhoz nem lesz megfelelő választás."

Meg kell vallanom, nagyon vártam már ezt a filmet, főleg úgy, hogy anno még a magyar mozis premierkor szerettem volna megtekinteni David Cronenberg alkotását, majd mikor ez nem sikerült, csak halogattam és halogattam tovább és csak bíztattam benne, hogy végre leszek olyan “erős” és végignézem a direktor úr legújabb munkáját. Nos, ehhez tényleg erő kellett, hisz a kicsivel több mint száz perces játékidő alatt szinte minden tizedikre jut egy sokak szerint megbotránkoztató, bizarr jelenet, amit Cronenberg-től ugyan már megszokhattunk, a Mulholland Drive-szerű titokzatosság és hangulat, a rosszabbik pszichológiai-thrillereket idéző jellemábrázolás és a karakterek rendezetlen megírása viszont minden egyes báját elszívja.

Nem akarok szőrösszívűnek tűnni és elűzni a Cronenberg rajongókat, szóval kezdem a pozitív dolgokkal: a színészek. A borzalmasra vágott és teljességgel érthetetlen előzetesben csak a nagy nevek miatt lehetett bármi jót is találni, Julianne Moore, Mia Wasikowska, John Cusack, Robert Pattinson és az önmagát játszó Carrie Fisher mindannyian borzasztóan odatették magukat, de ezek közül is leginkább Moore és Wasikowska játéka fogott meg igazán.

Előbbi egy kiállhatatlan, a visszatérésére készülő színésznőt alakít, aki anyja régi filmjének szeretne egy remake-t csinálni, amiben ő is lenne a főszereplő. Havana felveszi “csicskurvának” a piromániája és félelmetes tekintete miatt kezelt Agathát, aki még régen saját családját tette tönkre és száműzetését élte jó messze LA-től.

A cselekmény igazából rengeteg szálon folyik és a spoilerek is könnyen kiszaladhatnak az ember száján (írásán), szóval a történet dióhéjban ennyi is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a sokat látott Cronenberg vajon mennyire fogja porig alázni a Hollywoodi giccseket és sztárokat, hisz legtöbbször, ha egy “behind the scenes” filmet nézünk az iparról, nem a jobbik, kedvesebb oldalát mutatják a készítők. Itt sem erről van szó, sőt, a karakterek önzőbbek, mint valaha.

Talán itt is bukik el nagyon a film. Annyira örültem volna csak egyetlen kicsit is szerethető karakternek, az viszont sehol nincsen, maximum olyanok, akik se rosszat, se jót nem követtek el. Rosszból viszont rengeteg van.

Agatha életéről sokáig nem tudunk meg semmit, csak a képünkbe tolják a közelit a megégett arcáról, csak negyedóra után derül ki, fiatal kora ellenére már egy egész családot tett tönkre. Méghozzá az ő családját, amit nevezetesen felgyújtott. Nem kétséges, hogy egy megbújó őrülttel van dolgunk, aki mélyen, valahol a legmélyebb bugyraiban raktározza el a gonoszságot és ha végleg betelik a pohár, ott kő kövön nem marad.

Havana szintén egy borzalmas ember, aki ugyan valószínűleg nem ölt embert, arról viszont vitatkozhatnánk, hogy kettejük között melyik a gonoszabb. Minden tette, minden megnyilvánulása csak az önimádatára és az önzőségére koncentrál, olyannyira, hogy azt nézni is fájdalmas. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megkapja a lehetőséget a nagy visszatérésre, legyen az jópofizás vagy szex.

Benjie, aki Agatha testvére, egy gyereksztár, aki lassan annyi pénzt keres a filmjeivel, hogy valószínűleg néhány százdollárost már orrfújásra is használt. Népszerű, rengeteg a money-ja, gyönyörű a háza, ő viszont mégis egy elzüllött ember: 9 éves kora óta rehabon van, de hamarosan visszaesik. Benjie és Havana borzasztóan hasonlítanak, annak ellenére, hogy előbbinek nem kell harcolnia semmiért, hisz számtalan rajongója és kedvelője van, utóbbi viszont lassan eltűnik a süllyesztőben.

Nem nevezném humorosnak, de az tagadhatatlan, hogy gyakran használ abszurd, groteszk jeleneteket, amik hangos nevetést válthatnak ki. Az viszont már kicsit sem pozitív dolog, hogy ez a dráma és az amúgy komoly cselekmény rovására megy. Mindkettőben műfajban megfürdik, de egyikben sem úszik rendesen.

A Térkép a csillagokban viszont nem az a film, ami egy percre is leülne. Mindig történik valami olyan dolog, ami felkavarja az eseményeket és más nézőpontot ad egy-egy karakternek, de azt kell mondanom, hogy túlságosan is eseménydús, amitől egyszerűen képtelen vagy elhinni, hogy ennek akár a fele is megtörténhet/megtörtént egy igazi Hollywoodi sztár életében.

Jó, akkor beszéljünk a botrányosan rosszra sikeredett tüzes effektről. Az most lényegtelen, hogy miért, bár tulajdonképpen nem is tudjuk meg, sokkal inkább az a fontos, hogy milyen a kivitelezés. Hát borzalmas. Egyrészt tényleg teljesen szükségtelen, hisz ha nem tudják jól megcsinálni, akkor egyszerűen ne csinálják meg, nincsenek rákényszerítve. Így viszont olyan érzetet kelt, hogy Cronenbergnek épp megfájdult a feje és otthon maradt, a vágószobában pedig a direktor hiányában letöltöttek egy YouTube-os, amatőr filmeseknek készített füst és tűz effektet. Igazából az egész jelenet fél perces, de nagyon kiverte a biztosítékot.

A Térkép a csillagokhoz nem egy rossz film és a téma is sok potenciált rejtett magában, Cronenberg viszont valami miatt csak a misztikumra koncentrált, semmi másra, ez pedig meg is érződik. A színészek nagy része fantasztikus, a jelenetek néha sokkolók, néha bizarrak, de ha igazi Hollywood-ról szóló filmet szeretnénk megtekinteni, a Térkép a csillagokhoz nem lesz megfelelő választás.

Értékelés: 10/5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

" Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni."

Valószínűleg sokan nem értenek velem majd egyet, de számomra C.J. Chandor neve, egészen idáig, egyáltalán nem jelentett garanciát. A 2011-es Krízispont óriási színészeket vonultatott fel és feszültségben nagyon erős volt, ennek ellenére mégsem nevezném mesterműnek, a két évvel ezelőtti Minden odavan pedig csak egy egyszerű Robert Redford magánszám, ami egyrészt unalmas, másrészt meg teljesen érdektelen.  Ennek ellenére viszont egyiket sem tartom rossznak és kíváncsian vártam, vajon a Most Violent Year-nek sikerül-e megugrania végre a rendező korábbi filmjeit és tényleg maradandóvá válnia. Hát sikerül. Chandor végre minden olyan elemet bevetett, amit eddig nem sikerült, vagy nem akart, az eredmény pedig 120 percnyi tömény izgalom, amit ha egyszer elkezdesz, képtelen vagy abbahagyni.

Először is meg kell dicsérnem a kiváló casting-ot: Oscar Isaac ugyan sokszor megmutatta már tehetségét a vásznon, szerintem viszont élete eddigi legjobb alakítását nyújtja az Egy durva év-ben. Igen, láttam az Ex Machiná-t, ahogy az Inside Llewyn Davis-t is, de akkor is ezt kell mondanom: egyszerűen tökéletes, de filmbeli felesége, Jessica Chastain is hasonlóan nagyon jól alakít.

A Most Violent Year egy olyan vállalkozásról szól, ami látott már jobb éveket is: a tartálykocsikat folyamatosan ellopják, a sofőröket megverik és a tulajdonos családját is zaklatják. Ha pedig ez még nem lenne elég, a rendőrség is kutakodik Abel és Anna Morales cége után.

Igen, ennyi az egész. Ez egy olyan történet, mely bármelyik hasonló vállalattal megtörténhetne és gyakran, meg is történik. A filmben egyébként Abel, azaz Isaac borzasztóan tisztességes ember és az esetek kilencven százalékában mindent illegálisat mellőz, ennek ellenére viszont mindenhonnan támadás éri. Nem titkok persze, hogy vannak dolgok, amelyben hibázott, de ha belegondolunk, az sem neki, hanem az őt körülvevő embereknek köszönhető.

Amiben még nagyon erős Chandor filmje, az a forgatókönyv. A szereplőket ennél jobban szerintem lehetetlen lett volna bemutatni, minden cselekményszál kidolgozott és értelmes, a párbeszédek közben pedig gyakran nem is vettem levegőt. (Bár ez lassan szokássá vált, hogyha nagyon tetszik egy film, akkor nem veszek levegőt.)

Az Egy durva év ugyanakkor fontos kérdéseket is feszeget: vajon tényleg lehet minden egyes fennakadó problémát egy vállalkozásban tisztességesen megoldani? Vagy sikkasztás nélkül végigcsinálni? Abel egy jó ember, annak ellenére, hogy mások belevitték a rosszba, a film végi monológja viszont mindennél többet ér.

A kosztümökről és a helyszínekről még nem is beszéltem? Nagy hiba, hiszen gyakorlatilag az egész filmet lerombolta volna, ha Chandor nem tudja visszaadni a ‘80-as évekbeli New York-i hangulatot, erről viszont szó sincs, valami elképesztő, hogy mennyire jól kidolgozott helyszínekkel operál a film. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még a ténylegesen a ‘80-as években készült mozgóképek nagy része sem tudja visszaadni ezt a hamisítatlan amerikai hangulatot.

Csak egyetlen hibát véltem felfedezni, persze ezt is simán a szőnyeg alá söpörhetjük, hisz valószínűleg csak nem volt már-már idegesítő és egyben abszurd, hogy Abel, akármennyire is jól próbál csinálni mindent, semmi nem jön össze neki és egymás után, szép sorban dől össze az eddigi felépített vállalata. De tényleg, a film háromnegyedéig minden olyan negatív dolog megtörténik, ami csak megtörténhet egy céggel, és talán még több is.

A Morales házaspár viszont elképesztően erős, és ezt most nem a színészekre, hanem a karakterekre értettem. A rengeteg probléma és fájdalom ellenére nem esnek össze, bíznak egymásban és tényleg csak akkor veszekednek, amikor már senki nem lenne képes higgadtan beszélni.

Az egy durva év egy lassú folyású, ugyanakkor mégis izgalmas krimi, ami, ha ráérzel a hangulatára, egy kiváló filmélmény tud lenni, ebben pedig a színészek is közrejátszanak: Jessica Chastain egy Golden Globe-jelölést is begyűjtött. A forgatókönyv és a rendezés bitang erős, a 2014-es évben talán az egyik legjobb, J.C Chandor pedig két egyszer nézhető film után végre tényleg csinált egy majdnem mesterművet. Érdekes, néha fájdalmas, izgató és kegyetlen. Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A hangok nem mindenkinek való. Ha viszont szeretsz rágódni a látottakon és érdekelnek az intelligens, sokkal inkább a lélekre reflektáló filmek, tetszeni fog. Na meg akkor, ha Reynolds-ot tényleg valami jó szerepben akarod látni."

Ryan Reynolds. Tökéletes érzéke van, hogyan lehet elrontani egy amúgy teljesen ígéretes karriert néhány szánalmas, teljes érthetetlen filmmel, amivel nem csak a stúdiókat fogja előbb-utóbb eltántorítani, de a nézőket is: persze még sokat javíthat a 2016-os Deadpool-lal, aminek már az előzetes előzetesén teljesen felrobbant az internet, nem hogy majd amikor teljes egészében kijön a film. Egyébként én bírom Reynolds-ot, a Fogoly és a Hölgy aranyban sem olyan rossz, mint amire számítottam, de a nagy áttöréstől még mindig messze van. Kár, hogy nem kapott akkora figyelmet Marjane Satrapi A hangok című alkotása.

Persze egyik stúdió sem számíthat túl nagy kasszasikerre egy olyan filmnél, ahol a főszereplő egy macskához és egy kutyához beszél miközben emberi fejeket gyűjt a hűtőjében, de bármennyire is sok ember nevezte betegnek és furcsának, sokkal inkább egy fontos mondanivalóval bíró különleges hangulatú, meghatározhatatlan műfajú gyöngyszem, ami ugyanúgy magával ragad az első és az utolsó percben is.

A történet főszereplője Jerry, aki első ránézésre egy kissé félénk, amúgy rendes ember, az igazság azonban az, hogy hallucinációi vannak, és amikor nem szedi a gyógyszerét, hangokat hall. Méghozzá állatoktól. Kutyája és macskája egyaránt testesíti meg a lelkében zajló ellentmondásos gondolatokat és döntéseket, valamint alátámasztja azt a tényt, hogy ezek az emberek, bármit is követtek el, nem börtönt vagy kötelet érdemelnek, hanem rendes gyógykezelést és segítséget, mivel nem ők követik el az esetleges bűncselekményeket, hanem a lelkükben zajló elképesztő méretű zűrzavar, esetleg egy gyerekkori trauma, mint például főhősünknél is.

A film további erényei között van az, hogy egyáltalán nem fájdalmas módon akarja bemutatni Jerry történetét, hanem egy fekete komédia keretében, hisz többször is viccet csinál az állatokkal való kommunikálásból és a levágott fejekből, akik folyamatosan új és új barátokat akarnak keresni.

Furcsa. Tagadhatatlanul furcsa, és aki nincs hozzá szokva, esetleg nem szimpatizál az ilyen típusú filmekkel, valószínűleg borzasztó élménnyel kel fel a film végén a székéből, rosszabb esetben a közepénél. Ha viszont ráérzel a hangulatára és erre a furcsa, abszurd humorra, akkor garantáltan élvezni fogod minden pillanatát.

Viszont beszéljünk egy kicsit a műfaji keveredésekről, melyek számomra egyáltalán nem voltak zavarók, egyes portálokon hozzászólók 90%-a azonban ezt hozta fel negatívumnak. Nem nevezhető se horrornak, se vígjátéknak, se drámának, egyfajta keveréket képvisel a három között, ettől pedig (meglátásom szerint) csak még üdébben hatott, na meg a színek játéka, melyet a fényképezés sok helyen dicséretre méltóan kiemel.

A direktori székben ezúttal egy nő, bizonyos Marjane Satrapi ül, aki 2007-ben a Persepolis című filmjével vált ismertté, a forgatókönyvet jegyző Michael R. Perry pedig a Parajelenségek második részét is jegyzi. De ha már itt tartunk: az egyik legnagyobb probléma A hangok-kal talán a szkript, azon belül is a párbeszédek, amik szó szerint ordítottak egy alapos átdolgozásért, ezen kívül viszont egy páratlan élményt nyújt azoknak, akik tesznek(!) érte, hogy szeressék.

Mert tenni kell érte. Minden pillanatban oda kell figyelni rá, mert gyakran eltér egy kicsit a tárgytól és akkor könnyen el lehet veszíteni a fonalat, és ha valaki nem pont arra az elgondolkodtató, ugyanakkor abszurd poénokkal is operáló furcsa fekete komédiára vágyik, inkább hagyja ki.

A Kutya:

A Kutya vonultatja fel a rendesebbik, normális énjét főszereplőnknek. Gyakran ő próbálja eltántorítani egy újabb baklövéstől és felesleges gyilkolástól, a végén pedig, spoiler nélkül, ő győzedelmeskedik, és nem a macska.

A Macska:

A Macska bizony egy alattomos, gonosz állat a fejében és minden erejével azon van, hogy vegyenek egy újabb és újabb hűtőt, hogy még több fejet raktározzanak el benne. Jerry-be is ő táplálja bele azt a hazugságot, hogy gonosz, miközben egyáltalán nem az, csak beteg és emiatt teljességgel kiszámíthatatlan.

Fiona és Lisa

Érdekes dolog, hogy Fiona és Lisa, a két “nagy” szerelmét kénytelen megölni, pedig pont őket nem akarja. Ez felteszi a kérdést, vajon minden ember így járt volna, aki kicsit is közelebb kerül Jerry-hez, vagy mindkettő egyszerűen csak a hallucinánáció következménye. Én sajnálom, hogy mondjuk húsz perccel nem hosszabb a játékidő, hisz egy ilyen elgondolkodtató és mellőzött téma mellett érdekelt volna Jerry teljes énje és jelleme, viszont így is remek karakterábrázolásokkal van dolgunk.

A színészek is remekül teljesítenek, ugyan se Gemma Arteton, se Anna Kendrick karaktere nem kap sok szerepet, hisz a fő hangsúly Jerry-n van, mégis, ezt a kis szerepet is jól alakítják, Ryan Reynolds karrierjében pedig egy maghatározó pont mind a film, mind a kivételesen érdekes alakítása. A cselekmény is érdekes, csak azt találtam kissé furcsának, hogy a rendőrség tényleg csak az utolsó pillanatokban vesz részt, pedig azóta már három ember is eltűnt, beleértve Jerry-t is, négy.

Összefoglalva A hangok nem mindenkinek való. Ha viszont szeretsz rágódni a látottakon és érdekelnek az intelligens, sokkal inkább a lélekre reflektáló filmek, tetszeni fog. Na meg akkor, ha Reynolds-ot tényleg valami jó szerepben akarod látni.

Értékelés: 10/8

" A forgatókönyv kiváló, az operatőri munkában semmi kirívó nincs, hozza, amit egy ilyen témájú filmnek képileg hoznia kell, a lényegesebb dolgokban viszont nincs hiba, ajánlom mindenkinek!"

Ha tervbe vetted, hogy meg akarod nézni Kristen Stewart nagyon különös és első ránézésre hozzá nem illő filmjét, a Camp X-Ray-t, be kell tartanod néhány nagyon fontos szabályt. Először is lényeges, hogy a napszak késői részében kezdj hozzá, ugyanis a megnézése után garantáltan elmegy az életkedved, továbbá zárj ki minden más külső tényezőt, mert ez a film tényleg odafigyelést kíván és nem mellesleg érdemel. Ha megszűnt számodra a világ és lassan sötétedik, kezdj bele a Camp X-Ray-be, nem bánod meg!

Nehéz pillanatokat éltem meg Peter Sattler új alkotásának nézése közben, hisz egyáltalán nem erre számítottam. De be kell vallanom, voltak kétségeim és kérdéseim, éppen ezért is csak sokadik próbálkozásra vettem rá magamat a megtekintésre. És azt kell mondjam, nagyon kevés film képes ilyen heves és megdöbbentő érzéseket kiváltani az emberből. A Camp X-Ray minden egyes pillanata a szívedbe hatol, jól átrágja magát az agyadon, hogy aztán az elkövetkezendő néhány órában képtelen legyél bármi hasznosat is csinálni.

És ha valaki negatív tényezőként tekint a megtekintés előtt Kristen Stewart-ra, a film után biztosan máshogy fogja gondolni. Ez a nő konkrétan bepótolta és egyben kijavította az összes borzalmas szennyét, amit csak fiatalabb korában elkövetett, hisz a Still Alice, a Sils Maria és ezután már tényleg megérdemli, hogy elfelejtsük az összes Alkonyatot.

Történetünk főszereplője egy női őr a guantanamoi fogolytáborban, ő viszont sokkal szívesebben harcolna a terepen. A dolog érdekessége, hogy a hölgy egy meglepően szoros viszonyban lesz az egyik fogvatartottal, Ali-val. Ezt a furcsa kapcsolatot persze senki nem nézi jó szemmel, a film viszont emellett bemutatja a fogolytábor fájdalmas képét teljesen élethűen a nézőnek, mind a fogvatartottak, mind az őrök szemszögéből.

A Camp X-Ray viszont, legalábbis szerintem, sokkal inkább az Amy-Ali viszonyt akarja bemutatni, mi történik akkor, ha egy két ilyen különböző ember találkozik, vagy ahogy a filmben mondják, ha egy jó és egy rossz ember találkozik. Mert ott van Sattler nagy kérdése: Vajon megváltozott ez a férfi? Ezt teljes mértékben nem jelentheti ki senki, Amy viszont a vége felé már hisz az ártatlanságában.

A rendező rájött, hogy nem kellenek ahhoz 2001-es flashback-ek, Barack Obama nyilatkozatai a börtön felszámoltatásáról, vagy a kínzások hosszas bemutatása ahhoz, hogy élethűvé tegye a filmet, vagy csak egyszerűen ne legyen egy kliséhalmaz. Mert egy ilyen témánál könnyedén közhelyes jelenetekbe esik az ember, amitől féltem is, viszont a befejezést is sikerült a lehető legkevesebb giccsel bemutatni, hisz egyszerűen csak fájdalmas és nagyon-nagyon-nagyon szívszorító volt. (Persze a könyvre számítani lehetett, de akkor is fájdalmas volt..)

Amy és Ali egyetlen érintkezése az, amikor megfogják egymás kezét. Ennyi. A két főszereplő, Stewart és Moyaadi kivételesen nagy összhangja és kémiája miatt viszont a néző mégis úgy érzi, mintha már az első percben szeretnék egymást. Szerelem ez? Vagy szeretet? Vagy annyi se? Nem tudjuk, viszont a szétválás mindkettejüket iszonyúan megviselte.

Látszott, hogy a stáb rengeteg időt és energiát fordított már csak arra, hogy alaposan feltérképezzék és ezzel könnyebben bemutassák ezt a könyörtelen fogolytábort, emellett viszont már senki nem mondhatja azt, hogy Kristen Stewart ne lenne jó nő, hisz még Guantanamoban is sikerül felszednie egy pasit.

Az egyetlen dolog, ami szúrta a szemem a film viszonylag elején volt fellelhető, amikor Ali lázadás céljából hozzávág Amy-hez egy nagy adag szarkupacot, amit ott csak koktélnak hívnak, és néhány nap múlva már megint úgy beszélgetnek, mintha mi sem történt volna.

Ali: Még nem hallottam erről a filmről.
Amy: Valószínűleg úgyis be van tiltva ott, ahonnan maga jött.

Peter Sattler mindössze egy millió dollárból forgatta le a 2014-es év egyik legjobb filmjét, már bánom, hogy nem volt alkalmam/nem vettem rá magamat, hogy megnézzem korábban. Peyman Moaadi és Kristen Stewart kiváló játéka egy hatalmas pluszt adott az élményhez, ez a kettejük közös filmje volt, a többi mellékszereplő sajnos viszonylag egysíkú és jelentéktelen. A forgatókönyv kiváló, az operatőri munkában semmi kirívó nincs, hozza, amit egy ilyen témájú filmnek képileg hoznia kell, a lényegesebb dolgokban viszont nincs hiba, ajánlom mindenkinek!

Értékelés: 10/9

"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."

Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.

A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, be�vet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.

Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.

A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.

David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.

A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.

A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.

Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.

Értékelés: 10/8

�

"Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni."

Életem egyik legfeleslegesebb két órájában volt részem, viszont lassan kezdem átértékelni, mennyire is jó, amikor néha-néha napokat, félnapokat kell várni egy orvosi rendelőben: nyugodt környezet, senki nem visít a füledbe, csak magad vagy, és elsősorban nem kell végigszenvedned egy olyan kaliberű filmet, mint A közös szenvedély! Ennél a "remekműnél" akár egy foghúzás, vagy egy Megasztár best of videó is jobb lenni, és hogy miért is utálom ennyire Frédéric Auburtin alkotását? Mert a lehető összes klisét elsüti, ami csak létezik a világon, ennek tetejében pedig olyan amatőr és felszínes módon akarja bemutatni a futball világát, hogy az hatalmas megrovást érdemel.

A közös szenvedély olyannyira nem találta el senkinek az ízlését, hogy az IMDb-n is 2,7 ponton áll, a szerencse viszont az, hogy az értékelők száma nem éri el a kétezret, szóval elég kevés ember vette a fáradtságot, hogy megnézzen egy ilyen tömegpusztító fegyvert, én viszont sajnos köztük vagyok.

Már az első fél órában sokkal nagyobb élvezetet nyújt a körmeim rágása és a billentyűzet tisztítása, mint az alkotás, a folytatás azonban még ezt is felül tudja szárnyalni. Először is, szögezzük le, A közös szenvedély nem csak Blatter pályafutásáról, hanem önmagában az egész FIFÁ-ról szól, és végül ez is lett a veszte.

Három részre osztható a film, az első az alapítást, a második a korai vezetést, a harmadik a késői vezetést veszi górcső alá, a különféle szálak között pedig úgy éreztem, mintha egymást akarnák túllicitálni, vajon melyik történet tud több ostobaságot és klisét felmutatni. Azt viszont csak a legszemfülesebbek tudják a nagy forgatagban, hogy végül melyik is kapta a dicső kitüntetést.

A vicc pedig az egészben az, hogy a film képes több tízpercet áldozni teljesen jelentéktelen információkra, míg a legfontosabb, leglényegesebb eseményekre csak néhány pillanatot szán, sőt, gyakran még eme csekély fáradtságot sem veszi, és ehelyett archív felvételekkel próbálja kompenzálni ezt a fajta botrányos dilettantizmus, amit évek óta nem követtek el futball témájú filmeknél.

De az hagyján, hogy A közös szenvedély pont azokat a létjogosultságú történéseket nem mutatja be, ami a történet szempontjából fontos lenne. Lehet-e ezt még fokozni? Lehet. Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni.

Az egyik kedvenc jeleneteim közé tartozik az, amikor Sepp Blatter beszélget a korábbi elnökkel, és az elnök kijelenti, hogy a férfi mostantól a FIFA második legfontosabb embere. De miért? Mit követett el ez az ember, ami miatt ilyen hamar, szinte "percek" múlása alatt kiérdemelte ezt a címet? Hiszen ő csatlakozik utoljára a csapathoz, Neill karaktere hozzá is teszi, hogy ő a tizenkettedik ember, még ideje sincs, hogy valamit fakítani tudjon. Csak azért, mert szerződést próbál kötni az Adidas céggel, máris ilyen előkelő pozícióban van? Már akkor is tudott valamit ez a Blatter..

Nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy valami pozitívumot is elő tudjunk hozni a filmből. Talán kettő dolgot tudnék mondani: a díszleteket, melyek valóban illeszkednek az adott korhoz, és azt, hogy egyáltalán nem éreztem A közös szenvedélyen, hogy Blatter fényezése miatt készítették volna el: szerintem ugyanúgy kapott ő is elég sok beszólást és negatívumot, mint az egész FIFA.

A rendező többek között elérte, hogy a nézőknek legalább egy, maximum két hónapra elmenjen az életkedve, aztán azt, hogy ne nézzek meg tőle egy filmet se, de legfőképpen azt, hogy teljesen elvegye a többi direktor kedvét attól, hogy még valaha is futballal, vagy akár a FIFÁ-val foglalkozó filmet csináljanak. De lehet, jobban jár ezzel mindenki..

Értékelés: 10/3

2015-06-