"A gond az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.

Képzelj el egy filmet, ahol az összes elképzelhető Disney "sztár" fellelhető, Piroska, Babszem Jankó, Aranyhaj és Hamupipőke nagyon különös találkozása/keveréke pedig nem meglepő módon hagy némi kívánni valót maga után, amit még tetőz az az abszurd és vicces tény, hogy Rob Marshall rendező igazából egy Bosszúállók filmet csinált, csak nem a Marvel, hanem a Disney palettájából.

A Vadregény végül az Oscar-ra, a BAFTÁ-ra, és a Golden Globe-ra is meghívót kapott, az már más kérdés, hogy ezek közül egyetlen díjat sem tudott elvinni, de mindenesetre jelölve volt az arany szobrocskára Meryl Streep is, aki lassacskán úgy teszi be a lábát a gálának helyszínt adó teátrumba, a Dolby Színházba, mintha csak hazajönne, de az Into The Woods pozitív tartalmai leginkább kimerülnek a sminkben, a maszkban és a jelmeztervezésben.

A fájó igazság pedig az, hogy a Disney még egy ilyen páratlan szereposztással rendelkező filmet is képes elszúrni.. Gondolok itt olyan színészekre, mint Anna Kendrick, Emily Blunt, Johnny Depp, Chris Pine, vagy James Corden, vagy a már említett Streep, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem tudja teljesen feledtetni, hogy mennyire ostoba film is a Vadregény.

Be kell vallani, az első percek remekül kezdődnek. Az ének kedves, bájos, a díszlet remekül működik, és maga a felépített világa is, hisz elég nehéz dolguk volt egy filmbe tuszkolni az egész Disney családot, de végül ez is teljesen rendben volt.

Az első húsz percet konkrétan végigmosolyogtam, annyira elbűvölő volt. A gond csak az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.

Bármennyire is furcsán hangzik, igazából teljes mértékben a Boszorkányról sem tudjuk eldönteni, hogy melyik oldalon áll: az persze egyértelmű, hogy az egész bonyodalom miatta kezdődött el, de gyakran segítette erdei útjában a Péket is, akinek az elején csúnyán keresztbe tett, továbbá Aranyhajat is csak a külvilágtól próbálta megóvni, és egy olyan filmből, ahol nem tudjuk meg, hogy a Boszorkány a rosszak vagy a jók közé tartozik, ott igazán nagy problémák vannak.

A bajok viszont még nem értek véget. A Vadregény a sok negatívum ellenére még rátesz egy lapáttal az indokolatlanul hosszú játékidejével. 125 perc még egy A-kategóriás drámának is sok, nemhogy egy olyan musical-nek, melynek célközönsége a 6 és 10 év közötti korosztály, így nem csoda, ha gyermeked a moziban inkább pattogatott kukoricát dobál az előtte levőkre, vagy rendületlenül próbálja leszakítani a Colás üveg borítóját.

Kezdem megérteni, mi történik jelenleg a Disney-nél. Eszem ágában sincs leszólni egy olyan filmet, amit még nem láttam, de például a Holnapoliszról is temérdek helyen azt nyilatkozták, hogy annyira már csak a látvánnyal, a díszletekkel, az effektekkel foglalkoznak, hogy ez maga a film rovására megy, és én ugyanezt érzem a Vadregénynél is. Reméljük, ez a negatív tendencia nem fog sokáig tartani a filmstúdió korszakában.

Az Into The Woods összességében tehát egy igazán bájos, aranyos film, mely a kimondhatatlanul ostoba befejezéssel és néhány jelenet kivágásával valóban egy szórakoztató élmény lett volna, így viszont be kell érnünk a ragyogó díszletekkel és jelmezekkel, valamint a színészek eszméletlen jó játékával, de ettől függetlenül semmit nem vesztesz, ha az elkövetkezendő néhány évben kihagyod Rob Marshall alkotását.

Értékelés: 10/6

"Megszámlálhatatlan potenciál volt benne, már maga az ötletben, hogy Irán, meg horror, meg elsőfilmes rendezőnő, de az egész egyszerűen nem áll össze egy szórakoztató mozgóképpé."

Egyes esetekben valóban nem szükséges meghatározni egy film műfaját: a Csadoros vérszívó például horror is, dráma is, western is, az viszont már más tészta, hogy mind a háromban alaposan megbukik. Hatalmas kár érte, mert én speciel imádom, ha valami nem a megszokott, ez a film pedig valószínűleg maga a különcség mintapéldája, sőt, talán egy kicsit már túlzásba is viszi a szokatlanságát.

Ana Lily Amirpour, a fiatal rendezőnő egyszerűen nem bírt el ezzel a filmmel. No, nem mintha egy tapasztaltabb direktornak könnyebben ment volna felépíteni ezt a Bad City-s világot, ami világában majdnem ugyanolyan, mint Sin City, csak itt nem mondja el minden pillanatban Bruce Willis, hogy "Nancy.. Nancy..", és Iránban játszódik.

Minden adott volt, hogy lássak száz percnyi nem mindennapi eseményeket a képernyőn, és szentül meg voltam győződve, hogy ez nekem baromira tetszeni fog, már csak a jó kritikák miatt is, de miután felocsúdtam a befejezés után nem sokkal, rá kellett jöjjek, hogy gyakorlatilag elpazaroltam több mint másfél órát az életemből a semmire.

Ebben a filmben egyszerűen nem történik semmi kulcsfontosságú. Olyan érzést váltott ki, mintha nem is foglalták volna keretbe a történetet, csak spontán történt volna a cselekmény, semmi bevezetés és lezárás nélkül.

Sokakat lehet az tántorított el a megnézéstől, hogy fekete-fehér. Üzenem azoknak, hogy a Csadoros vérszívónak remekül áll, hogy nem színes, hisz ez adja az amúgy baromi jó atmoszféráját, amire még rátesz egy lapáttal a mesteri operatőri munka, ami tényleg minden képzeletet felülmúl. (Szóval nem az van, mint a Nebraskánál, hogy nem is érted, miért van szükség a fekete-fehér látványra.)

Hangulata tehát tagadhatatlanul van, és kb. fel is soroltam az összes pozitívumát. Látszott rajta már rögtön az első percekben, hogy ez egy művészfilm lesz, aztán kiderült, hogy ez nem egy művészfilm, viszont görcsösen akarja annak tudni magát, ez pedig alaposan rányomta a bélyegét a későbbiekre.

Ha kivennénk belőle a teljesen felesleges, ugyanakkor 100%-ban unalmas részeket, talán még az Oscar-díj legjobb rövidfilmjei közé sem kerülhet be a csekély játékideje miatt, na nem mintha ez Oscar-ra való lenne.

Azt bánom a legjobban, hogy megszámlálhatatlan potenciál volt benne, már maga az ötletben, hogy Irán, meg horror, meg elsőfilmes rendezőnő, de az egész egyszerűen nem áll össze egy szórakoztató mozgóképpé, helyette viszont olyan bódult állapotba kerül a néző, hogy kínjában már a bárányokat számolja, vagy a körmével foglalkozik. Jobb híján..

Ha a világ megteremtése nem sikerül, akkor nem csoda, ha a világon belüli emberek történetét sem tudja a film normálisan átadni. Nagy probléma, hogy rendkívül kevés szereplőt vonultat fel, abból is lehet, hogy sokat mondok, ha nyolc megszólal. És most nem az a baj, hogy kevés a dialógus, csak míg mondjuk a Sin City-nél a látványos effektek mellett azért működött a világ, mert érezted, hogy azon a helyen tényleg élnek emberek, tele van a kocsma, tele van a bordélyház, szóval megy az élet.

Itt viszont olyan feelingje van az egésznek, hogy a városban él húsz ember, ebből a csadoros vérszívó már nyolcat megölt, így aztán igazából semmi sincsen, ami megfogna Bad City-ben.

Nem mondom azt, hogy ne nézd meg, mert ez a visszafogottság a horror műfajon belül lehet, hogy sok embernek betalál, többek között neked is, én viszont még mindig fintorgok, és nagyon esélyes, hogy egy darabig nem fogok iráni horror-western-drámát nézni. Már ha lesz több ilyen..

Értékelés: 10/4

"Végre egy alkotás, mely nem az amúgy hangulatos zenéjével próbál jó kedélyállapotot teremteni, hanem a muzsika csak egy része a kiváló szórakozásnak, amit igazából maga a film nyújt."

 Gyakran gondolkodtam már azon, hogy nézne ki egy vígjáték Pedro Almodóvar-tól? A tabukat nem ismerő spanyol rendező eddig leginkább csak megrázó filmdrámáiról volt híres, ezek közé tartozik a Bőr, amelyben élek, a Mindent anyámról, vagy az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén. És hogy válaszoljak is a kérdésre: pont úgy néz ki, mint ahogy az Eszeveszett mesék!

Igaz, a mester csak produceri kreditet kapott, de a műfaji besorolás ellenére minden megvan benne, amit csak felszokott használni a direktor a komolyabb hangvételű filmjeiben: sőt, egyes részeknél éreztem, hogy ilyen "elképesztő" jeleneteket az elsőfilmes Damián Szifron még tuti nem mert volna betenni, szóval voltak dögivel Almodóvar pillanatok is.

A nagyon gyatra magyar előzetes nem, a remek kritikák és a szkeccsfilmek szeretete miatt viszont annál inkább dúlt bennem a kíváncsiság, milyen az, amikor egy alkotásban egyszerűen mindenki elveszti maga felett a kontrollt.

Az Oscar-t és Cannes-t is megjárt film olyan furcsa történeteket mesél el, amelyek biztos, hogy a való életben nem történhetnek meg, de mégis olyan emberinek érezzük őket. Legközelebb talán a mérnök története áll a valósághoz, akinek szinte az egész élete tönkremegy csak amiatt, mert szabálytalankodott az autójával az utcán.

Fontos leszögezni, ez nem egy vígjáték, és ne úgy üljetek le megnézni, hogy kaptok két órányi tömény poénáradatot, mert egyrészt csalódás fog érni, másrészt nem is fog tetszeni. Ezek nagyon komoly történetek rettentően nagy mennyiségű abszurditással és fájóan találó viccekkel, mely az egész világra egy korrajz.

Van, amikor egy megcsalt feleség bőrébe bújhatunk, aki pont az esküvője napján tudja meg, hogy férje mit is művelt azzal a nővel, akit igazából meghívott a lagzira, máskor egy mérnök kálváriáját követhetjük nyomon, és a rendőrségi szervezetét, ami teljesen fittyet hány a férfi véleményére, mert ha "elvitték az autót, akkor bizony fizetni kell." (Annyi különbsége van ezeknek a történeteknek, hogy a végkifejleten érezni némi meseszerűséget.)

Most az egyszer dicséret éri a cím fordítóját, mert remekül megtalálta a megfelelő címet: nincs is rá jobb szó, mint hogy eszeveszett! Szifron és Almodóvar őrült agymenése, mely egy páratlan filmélmény lehet, ha túl tudod magad tenni azon, hogy ebben a filmben senki sem százas, és a lehető legostobább sztorik történnek meg velük.

Az Eszeveszett mesék még arra is képes, hogy az említett ostoba történeteket okosan mutassa be. A remek színészi játék, a briliáns és szavakkal le nem írható operatőri munka és a hangulat.. Végre egy alkotás, mely nem az amúgy hangulatos zenéjével próbál jó kedélyállapotot teremteni, hanem a muzsika csak egy része a kiváló szórakozásnak, amit igazából maga a film nyújt.

Talán az első kettő-három cselekmény mondható igazán viccesnek, azokon lehet többször is felnevetni, de a film másik fele érezhetően átmegy drámaibb vonalakba, a szerencséje viszont az, hogy mindkét műfaj megállja a helyét a két órás játékidőben, így ezért sem lehet kritizálni.

Pörgős, szórakoztató, és kicsit sem szokványos: ez a három nagy titka az Eszeveszett meséknek, melynek ugyan nem volt esélye az Oscaron a Leviathan és az Ida mellett, de amúgy egy nagyon lebilincselő fekete komédia, aminek minden másodpercéről lerí, hogy alaposan, gondosan van megtervezve, de mi mást is várunk a dráma nagymesterétől, Pedro Almodóvartól?

Értékelés: 10/8,5

"Leginkább a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte."

Itt egy dráma. Itt egy színésznő. Jennifer Aniston. A Jóbarátok sztárja pályafutása alatt szinte csak vígjátékokban szerepelt, ezzel még nem is lenne gond, a baj csak az, hogy az említett komédiák kimerülnek a fingós-hugyozós poénokban, pedig alapjába véve egy nagyon tehetséges és nem mellékesen gyönyörű hölgyről van szó. A Cake egy remek fordulópont lehetett volna az életében, hogy kitörjön a hozzá méltatlan filmekből, de Daniel Branz alkotása annyira összeszedetlen, annyira sokat akar markolni, hogy végül csak egy tesze-tosza, unalmas másfél órán lesz az ember túl, ha megnézi.

Már a nyitójelenetben is voltak fenntartásaim, hisz Claire, a főszereplő monológjának gyakorlatilag semmi értelme nem volt a csoportterápián, mégis érezni lehetett, hogy a rendező nagyon fontosnak tartotta ezt a beszédet. Hogy miért, nem tudni..

Pillanatok alatt észre lehet venni, (én már a poszterből is sejtettem), hogy ez egy kőkemény, lassú ütemű, elgondolkodtató film akar lenni egy hatalmas nagy problémával. A Cake esetében ez egy autóbaleset, ahol a nő túlélte, de néhány éves kisfia nem, és még mindig gyászol.

Nem biztos, hogy akkor működött volna, de lehet, hogy a Caket egy sorozatba kellett volna adaptálni. Sőt, olyan érzésem volt az egész film alatt, mintha a rendező részekre bontotta volna alkotását, egyes pillanatokban például barátkozni próbál, a másikban ismeretlen tolvajlányt fogad be a házába, és ezek a jelenetek nem tartanak sokáig, és nem is összefüggőek, de pont elegek ahhoz, hogy vontatottak és unalmasak legyenek.

De azt sem mondanám rá, hogy inkoherens lenne, hisz lassanként, de kirajzolódik kiről is szól és mit is akar átadni a film. Branz alkotása egy nyomasztó, fájdalmakkal teli életet mutat be, nevezetesen Claire Simmons-ét, aki nem tud megbirkózni az emberekkel, az őt ért gyötrelmekkel, és úgy egyáltalán, a világgal.

Nagyon érdekes és megható mozgókép is lehetett volna belőle, de látszott, hogy Daniel Branz nem tud megbirkózni egy ilyen összetett drámával, pedig Jennifer Aniston és Adriana Barraza a hátukon viszik a filmet, a többi szereplő csak ráadás.

Hatalmas hibája, hogy nem tudta eldönteni, igazából merre is menjen. Jobb lett volna, ha nagyobb teret engednek Roy Collins kálváriájának, és az sem lett volna rossz, ha bővebb információkat tudunk meg Nináról, és nem csak szellemként kell látnunk őt, és úgy összerakni ezt a szövevényes történetet.
De ez még csak a kisebb baj. A film egyik pillanatában például feltűnik a William H. Macy által megformált Leonard, aki a balesetet okozta. A következők történnek: a férfi bocsánatért könyörög Claire-nek, aki viszont rátámad, és újra előtörnek benne a régi emlékek.

Sokáig nem is tudjuk, ki az a Leonard, de nagyon megrázó és hatásos képsorok voltak, ezt viszont a film teljes egészében lerontja azzal, hogy soha többet nem látjuk a férfit. Nem elég, hogy egyáltalán nem volt szükség rá a történet szempontjából, még olyan érzése is támad a nézőnek, hogy teljesen befejezetlen ez a történet.

Összességében tehát a Cake lehetett volna egy erős dráma, mert az alakítások és a szinte tökéletes zene adott volt hozzá, de a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte.

Értékelés: 10/5

"Ha Lynch alkotását egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, életképtelen."

Salma Hayek évek óta nem tett le valami normálisat az asztalra. Már idejét sem tudom, mikor mondtam azt egy filmjére, amiben két percnél többet szerepelt, hogy ez nagyon odavágott, vagy egyáltalán ne lett volna kritikán aluli. Persze nem azért szerettük Robert Rodriguez és Quentin Tarantino több műfajból is merítő filmjében, az Alkonyattól pirkadatig-ban, mint a jónevű Santanico Pandemonium, és szintén nem azért szerettük a Las Bandidas-ban, mert olyan megkérdőjelezhetetlen színészi tehetsége van.

Az Everly pedig egyértelműen bizonyítja, hogy nem is akar kitörni ebből a helyzetből. A történetre nem a kusza, vagy az átgondolatlan jelző illik, hanem inkább az ostoba és a buta. Gyakran egy afféle Muck utóérzésem volt, annyira semmilyen a sztori, ami tulajdonképpen annyiból áll, hogy a címszereplő, Everly egy tömbházban próbálja megúszni a halált néhány őrült japán társaságában, akik az életére törnek.

Vannak filmek, melyeknek a báját adja, ha a néző semmit nem ért a cselekményből, erre példa a Mulholland Drive, vagy a 2001: Űrodüsszeia, de az Everly-nek határozottan nem tesz jót, hogy semmi indíték, semmi alaptörténet, csak úgy vannak..

Aztán ahogy beljebb haladunk a történetben, úgy érzed, mintha a rendező abban a pillanatban vette volna észre, hogy "Hoppá, hát ennek a filmnek még nincs is sztorija!", és valami ostoba, sallangos előéletet adott Everly-nek, aki, mint megtudtuk a felénél, egy prostituált, és rossz társaságba(??) keveredett, emiatt pedig megakarják ölni.

És ha egy film rossz, akkor mit tesz a kedves direktor úr? Beveti az egyik legszebb testű színésznőt Hollywood-on innen s túl, sőt, akár az is lehet, Joe Lynch bármelyik B-kategóriás csajnak adta volna a főszerepet, dehát mégis kell valami/valaki, ami aztán mégis megmarad a férfiak emlékezetében. Ez pedig Salma Hayek.

Ha ő nem lenne, akkor Everly sem lenne. Nem elég, hogy hátán viszi az amúgy is nem túl biztos lábakon álló filmet, egy golyóval a hasában másfél órán keresztül úgy ugrál az őt üldöző japánok elől, mint Pókember a legnehezebb küldetése során.

Valójában semmi nincs meg benne, amitől maradandó, vagy csak egyáltalán ne rossz filmként emlékezzünk vissza rá, kivéve talán két jelenetet tudnék mondani, ami meglepően jól sikerült: az egyik, amikor savat öntenek a titokzatos japán arcára, akinek igazából a nevét sem tudjuk, plusz az anyanyelvén beszél vagy tíz percen keresztül, amit nem feliratoztak, a másik pedig, amikor egy kellemes karácsonyi számra Everly eltünteti a lelőtt hullákat. Az humoros, és abszurd is volt, csak kár, hogy ezt az Everly a film vége előtt kicsivel újra elsüti, ízzel pedig már teljesen elveszítette a maga varázsát.

Ha Lynch alkotását egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, életképtelen. A felejtős karakterek, a semmi történet, a rengeteg baromsága, amit elsüt, és a menőből undorítóba átmenő jelenetek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Everly csak egy unalmas, sőt, rossz alkotás legyen, pedig a címszereplő nagyon szexi, és a fegyver is kiválóan áll a kezében, csak kár, hogy ez nem elég egy épkézláb alkotáshoz.

A vigasz talán az, hogy a főgonosz úgy néz ki, mint Leonardo DiCaprio tíz év múlva, csak japán változatban.

Értékelés: 10/4

"Az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz."

A Skeleton Twins és a God's Pocket is a programban volt a Sundance filmfesztiválon, annyi különbséggel, hogy előbbi fényévekre van Phillip Seymour Hoffman egyik legutolsó alkotásától, bár nem is túl kedvező összehasonlítani a kettőt. Igen nagy gázban lehet egy film, ha annyi pozitívuma van, hogy nem megszokott, és jók benne a színészek. Pedig a God's Pocket-ot ezért a kettőért érdemes(??) megnézni.

Annyira különc és szomorkás hangulata van a nyitójelenetnek, hogy úgy érzed, ebből még lehet is valami. Jól megmutatja ezt a különös világot, ahol a főszereplők próbálják mindennapjaikat élni, viszont ahogy egyre beljebb haladunk a történetben, úgy foszlik szét minden varázsa, amit addig felépített.

Amikor már épp valami érdekfeszítő történne a képernyőn, a film lerombolja azt egy teljesen értelmetlen cselekedettel, vagy monológgal, ami egyrészt értelmetlen, másrészt semmi köze a történethez.

Továbbá olyan volt, mintha John Slattery alkotása túl sokat vállalt volna magára: négy vagy öt szálon is fut a cselekmény, amiből ha egy érdekfeszítő tud maradni, sokat mondok, ráadásul ennek a rengeteg szálnak köszönhetően már maga sem tudja, hogy pontosan miről szóljon.

Az egyik pillanatban Mickey piszkos ügyeit veszi górcső alá, a másikban már Jeanie, a felesége, és az újságíró, Richard Shellburn szövevényes és elég furcsa szerelmi kapcsolatát próbálja kibontogatni, közben pedig a városi életet is megmutatja, és ezek az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz.

Már a bevezető sorokban is említettem, a filmet két dolog menti meg: a színészek és a különcsége. A stáblista olyan neveket soroltat fel, mint Phillip Seymour Hoffman (a főszerepben), Cristina Hendricks, Richard Jenkins, vagy John Turturro, aki általában félénk karaktereket játszott, most azonban igazi tökös keményfiú. És nem is áll neki rosszul.

A történet szerint Mickey és Jeanie boldog házasságban élnek egészen addig, amíg gyermeküket egy napon meg nem ölik, a gyilkosságot pedig balesetnek próbálják álcázni. A feleség érzi, hogy valamit eltitkolnak, közben pedig egy újságíró is felbukkan, Shellburn, aki sokáig egy köztiszteletben álló ember, amíg kapcsolatba nem kerül Mickey asszonyával.

Emellé hozzájön a férfi mérhetetlen nagy adóssága, plusz azok az adósságok, amik neki járnának, viszont a temetést is fizetnie kéne valakinek.

Bármilyen szögből nézem, a God's Poket még csak meg sem próbál összeállni egy filmmé. A rendezőt, John Slattery-t leginkább csak tévésorozatok és filmek mellékszereplőjeként ismerik, olyannyira, hogy ez az első rendezése. (A Vasember és a Dirty Dancing második részében is szerepelt.)

Gyanítom, ha a film nem lett volna a Sundance programjában, maximum csak a két nagy név miatt figyeltek volna fel rá, azonban így se tudott kétszázezer dollárt összehozni a Pete Dexter regényéből készült Gods' Pocket.

A rendezői tapasztalatlanság és az összefüggéstelen történet mellett a forgatókönyv is jelentősen hozzájárul, hogy Slattery első rendezése csak egy unalmas és átlagos alkotásként maradjon meg, a "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka" mondás pedig remekül illik a filmre.

Értékelés: 10/4

"Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről."

Régóta nem voltam már annyira izgatott egy film iránt, mint a Skeleton Twins esetében. Nem csak azért, mert Carig Johnson és Mark Heyman a 2014-es Sundance-i filmfesztivál keretein belül megnyerték a Legjobb amerikai forgatókönyv díját, hanem mert iszony jó szereplőgárdája van, elég csak annyit mondani, hogy Luke Wilson, Bill Hader, Kristen Wiig, vagy Ty Burrell. Legutolsónak még azt is sikerült elérnie, hogy ne úgy emlékezzek rá, mint a boldog családapa a Modern családból, ami azért igen nagy kihívás lehetett a színésznek, hiszen ebben a filmben egy teljesen más beállítottságú karaktert kellett eljátszania.

Hader és Wiig sem tartozik a túlsztárolt aktorok közé, lehet, pont ebben rejlik a bája a filmnek, Wilson pedig bebizonyította, nem csak a híres Ron Burgundy legendájának félkarú riportereként állja meg a helyét, és a drámaibb karaktereket is ugyanolyan profin adja elő.

Kevés olyan alkotás van a világon, amely az elejétől a végéig érdekfeszítő tud maradni, a Skeleton Twins-nek viszont ez sikerül. Egy pillanatra nem ül le a film, "pedig" hatalmas mellek és széttört kocsik sincsenek benne.

Egy ízig-vérig mélyre hatoló dráma, amely minden nézőt megérint, mégis, akinek testvére van, sokkal jobban át tudja látni a szereplők közt kialakult helyzetet.

A történet szerint Maggie és Milo testvérek, de már rengeteg ideje nem beszéltek egymással. Ugyanazon a napon próbálnak öngyilkosságot elkövetni, ami újra összehozza őket. Barátság, sírás, hazugság, megcsalás: minden megnehezíti őket abban, hogy újra normális életet éljenek, egy normális családban.

Borzasztó nehéz végignézni a Skeleton Twins-t, miközben minden pillanatában azt érzed, hogy a rendezőnek sikerült a világ összes szomorú karakterét egy filmbe összeraknia. Nem túlzok, ha azt mondom, a másfél órás játékidő alatt senki sem boldog igazán, még a mindig optimista és jó kedélyű Lance is beadja a derekát.

Egy ilyen fontos és tabutémát boncolgató filmnek viszont nem ártott volna, ha egy kicsit hosszabb, én speciel jónak tartottam volna, ha jobban kitérnek a két félresiklott életű ember gyerekkorára, mert ugyan vannak emlékfoszlányok, de semmit nem tudunk meg, miért ment odáig a kapcsolatuk, hogy tíz éve nem beszéltek egymással, és egy öngyilkosságnak kell újra összehoznia őket.

Ám nem csak a szomorú karakterekből van sok, hanem a rossz döntésekből. Iszonyat rossz látni, ahogy a szereplők sorra mennek bele életük legrosszabb döntéseibe, a néző pedig kintről figyeli az eseményeket, miközben ő maga is átgondolja az életét. Főleg akkor, ha van testvére, és főleg akkor, ha azzal nem túl rózsás a kapcsolatuk.

Már az első percekben is érezni a film szomorú és melankolikus hangulatát, mégis, a játékidő felénél annyira szép és megható jelenetekkel mutatják meg, hogy ennyi év után is bármikor újra lehet éleszteni egy rossz viszonyt, hogy szó szerint arcodra fagy a mosoly.

Régóta nem láttam ilyen jó karakterábrázolást, a szereplők mindenféle jellemét megismerjük, sőt, gyakran már azt is tudni fogjuk, mit fognak majd csinálni néhány perccel később. Továbbá szerintem Craig Johnson alkotásának csak jót tett, hogy "jelentéktelen" büdzséből, mindössze egy millió dollárból készült, ezzel is sokkal bensőségesebbé téve.

A legtöbb portálon comedy-drama műfaj van megadva, én kicsit több drámaibb vonalat éreztem benne, de megmosolyogtató jelenetekből is volt bőven, az egyik legmaradandóbb például, amikor Maggie és Milo hirtelen felindulásból elkezdenek táncolni. Semmi értelme nem volt, még csak jelentősége sem, mégis megható és ugyanakkor szép volt.

Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről, a többiek viszont, akik nem szeretnének csupa tönkrement karaktert nézni másfél órán keresztül, vagy csak jó nagyokat szeretnének hahotázni, ne ezt a filmet válasszák.

Értékelés: 10/8