" Nem fogsz hangosan felnevetni, a vicceknek szánt dialógusok is csak megmosolyogtatnak, amiben közrejátszik az is, hogy a filmnek érezhetően van egy kis melankolikus hangulata."

Hugh Grant már megint fullba nyomja a kretént? - teszi fel a kérdést a filmszerető ember, nem alaptalanul, hiszen a botrányosan rosszul öregedő színészt manapság már csak B-kategóriás romkomokban találhatjuk meg, amik a kritikusoknál és a kasszáknál is megbukik. Marc Lawrence, a Hogyan írjunk szerelmet? rendezőjét szinte minden filmes portál összekeveri egy régebbi Marc Lawrence-szel, aki sajnos már nem él, de hogy mindenképpen tiszta vizet öntsünk a pohárba, az élő Marc Lawrence jegyzi a Hova lettek Morganék?-et, valamint a Zene és szöveg-et is.

A filmográfiájában nincs túl sok kiemelkedő darab, sőt, konkrétan egy se, de a The Rewrite egy hatalmas előrelépésnek számít a karrierjében: míg a 2009-es Hova lettek Morganék? egy unalmas, egyáltalán nem vicces giccsparádé, addig ez egy üde, kellemes száz perces szórakozás, ami semmi többet nem ad, mint amennyit adni szeretne.

Persze rengeteg idegesítő tényező van, ami leginkább Grant-hez köthető: azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akit már teljesen kiborít, hogy az ötven felett járó színésznek húsz éve egyetlen egy arckifejezése van, sőt, még a mozdulatai és a tekintete is teljesen ugyanolyan, mint szűk két évtizeddel ezelőtt.

A másik gond a rossz dramaturgia és a történetvezetés. Már a harmadik percben megtörténik a kiindulócselekmény, miszerint a jobb napokat is látott forgatókönyvíró, Keith Michaels annyira le van égve, hogy az ügynöke jobb híján egy egyetemi tanítói állást néz ki neki, Binghamtonban. (Csak úgy érdekességképpen, a film direktora, Lawrence is a binghamtoni egyetemen végzett.)

Na már most, miközben a film elején Michaels hallani sem akar arról, hogy ő tanítson, ehelyett megpróbál újra egy épkézláb forgatókönyvet írni. És mi történik ekkor? Elmegy az áram, erre főhősünk belemegy ügynöke ajánlatába. Most komolyan? Egy ilyen fontos döntésnél a legkisebb probléma után beadja a derekát? Roppant életszerű..

Úgy tűnik, Lawrence nagyon élvezi az utazós történeteket, ugyanis a Hogyan írjunk szerelmet? is némiképp hasonló a Morganék-hez, annyi különbséggel, hogy míg előbbi az éhen halás, utóbbi néhány gyilkos ellen küzd.

Michaels-t a film egy tipikus forgatókönyvírónak mutatja be: zsebre tett kéz, menő napszemüveg, borozgatás, miközben a szkriptesek nagy része pont ennek a fordítottja. Az külön tetszett, hogy a The Rewrite-nak van bátorsága ahhoz, hogy csipkelődjön, J.K. Rowling-nak és Jane Austen-nek is elég nagy görbe tükröt mutat.

Nem tekinthető romantikusnak, mint ahogy azt több helyen is feltüntették, hiszen egy csókot nem látni a vásznon, és a Holly Carpenter-rel való kapcsolata is megmarad a szavak szintjén, szóval ha van is benne a szerelem, nem túl szokványos romantikus film.

A színészek nagyon értik a dolgukat, Marisa Tomei-ről látszott, hogy nagyon beleélte magát a szerepbe, de meglepő módon J.K. Simmons-nak sem csak a maximalista, őrült szerep áll jól. (Whiplash)

Ez a másik kategóriára, a vígjátékra is igaz. Nem fogsz hangosan felnevetni, a vicceknek szánt dialógusok is csak megmosolyogtatnak, amiben közrejátszik az is, hogy a filmnek érezhetően van egy kis melankolikus hangulata.

A Hogyan írjunk szerelmet? tagadhatatlanul egy buta alkotás, de annyira szórakoztató, hogy le sem tudod venni róla a szemed, ami, ha tisztában vagy Marc Lawrence korábbi filmjeivel, hatalmas előrelépésnek számít, Hugh Grant pedig manapság inkább ismert botrányairól, sem mint híres szerepiről.

Értékelés: 10/6

"Shawn Levy legújabb alkotása leginkább egy adalékanyagokkal teli húsvéti sonkára hasonlít. Első ránézésre jól néz ki, majd mire kibontod, szétmállik a kezedben."

Shawn Levy évek óta nem készített már egy épkézláb vígjátékot, ehelyett sora gyártja magából a butábbnál butább Éjszaka a múzeumban, vagy a Rózsaszín párduc filmeket, de mindennek a legalja azért a 2013-as Gyakornokok volt, a teljesen humortalan Vince Vaughn és Owen Wilson főszereplésével. A Mielőtt végleg elmegyek című dramedy-n látszik, hogy a stúdió végre feleszmélt, nem csak a kasszasikereket hozó filmeket lehet a direktorra bízni. Minden adott volt, hogy Levy végre megmutassa, mit tud, de nagyon igaz a mondás, miszerint kutyából nem lesz szalonna.

Shawn Levy-ből pedig tehetséges rendező. Először is kezdjük ott, hogy a történetet már egy évvel korábban filmre vitték Augusztus Oklahomában címmel, a Mielőtt végleg elmegyek pedig ugyanezt az alapkoncepciót használja/lopja, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi még nevettetni is próbál. Nem sikerül neki.

A történet tehát egy családról szól, akik inkább menekülnének egymás elől, sem mint összejönnének, a sors azonban úgy hozza, hogy az egyik családtag meghal, és utolsó kívánsága az, hogy a család tartson egy hét napos sivát, azaz ne hagyják el a házat.

A fő karakterünk Judd Altman, akit Jason Betaman alakít: az ember egy totális csőd. Kezdjük ott, hogy már a 3. percben megcsalja a felesége, még a nevét sem tudjuk meg, de már sajnálnunk kéne.. Nem megy.

Van itt minden, ami hét nap alatt megtörténhet: váratlan terhesség, megcsalás több frontról, verekedés, leszbikus smárolás, a baj csak az, hogy Levy annyira felejtősre és lassú üteműre fogta a történetvezetést, hogy az első fél órában konkrétan visszasírtam az Éjszaka a múzeumban trilógiát.

A színészekkel egyáltalán nem lenne probléma, hisz mind profik LENNÉNEK, ha a stáb fordított volna egy kis időt a karakterekre is, mert ebbe a filmbe egy olyan ember sincs, aki valamiért legalább egyszer ne lenne idegesítő: Judd Altmant nem csoda, hogy megcsalja a felesége, annyira tesze-tosza. Phillip egy síkagyú és agyilag zokni, hogy már rossz nézni, Annie pedig még a gyerekekre is rámozdulna, ha nem tiltaná a törvény, az anyának, Hilary-nak pedig az a mániája, hogy a gyerekeivel osztja meg halott férje hálószobatitkait.

Szép kis társaságba keveredtünk.

Kevés olyan pillanat volt, ami tetszett a filmbe, de ezen kevés pillanatok közül az egyik az, hogy a történet vége koránt sem végződik happy end-del, sőt, sok dolog lezáratlanul marad, így nem hasonlítható a tipikus dramedykhez. A Mielőtt végleg elmegyek egyetlen igazán értékelhető jelenete talán az, amikor a család több tagja is a kórházban összeverekedik azzal a férfival, aki Judd feleségét kúrálta.

Dax Shepard, Wade megformálója kísértetiesen hasonlít Zach Braff-ra, csak világosabb a haja. (Már a Bébi mama című filmben is összekevertem őket, Tina Fey és Amy Poehler főszereplésével.)

Apropó Tina Fey: a Mielőtt végleg elmegyek-ben is szerepelt, és már rengetegszer bizonyította, hogy többet ér holmi ostoba, egyszernézős vígjátékok főszereplőjénél, a stúdiók most már igazán felfigyelhetnének rá a drámaibb vonalakban is.

Shawn Levy legújabb alkotása leginkább egy adalékanyagokkal teli húsvéti sonkára hasonlít. Első ránézésre jól néz ki, majd mire kibontod, szétmállik a kezedben.

Értékelés: 10/4,5

"A legtöbb pillanatában nem vicces, és nem is érint meg, viszont az egyik legszürkébb foltja Robin Williams filmográfiájának, és sajnos az utolsó is."

Nagyon nehéz volt végignézi ezt a filmet. Nem csak azért, mert brutálisan rossz, mert ez benne van a pakliban, hanem mert egy olyan színész a főszereplő, aki sajnos már nem lehet közöttünk. Tavaly nyáron mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Robin Williams öngyilkos lett a betegsége miatt. A Brooklyn legmérgesebb embere egyáltalán nem attól lesz maradandó, mert esetlegesen jó a forgatókönyv, vagy a történetvezetés, hanem Williams-től, akinek neves filmográfiája van, mégis ilyen kaliberű alkotásoknál végezte.

Maga a film is egy tragikomédia, vagy csak az akar lenni, azzal a tudattal viszont, hogy a színészlegenda egyik legutolsó szereplése ez, meg az Éjszaka a múzeumban 3., még melankolikusabb és szomorúbb lesz a hangulata.

Sokszor szoktam mondani egy-egy jó mozgóképre, hogy úgy érzem, nincsenek benne szereplők, vagy forgatókönyv, mivel annyira életszerű és magával ragadó. Nos, itt is ugyanígy éreztem, csak most nem az előbb felsoroltak miatt, hanem mert a nézése közben nem marad más, csak a keserű tudat, hogy egyes emberekkel, legyen az híres vagy nem, nagyon ki tud babrálni az élet.

Olyan volt, mintha a film Williams-ről szólna. Lehet, hogy ő is ugyanilyen helyzetbe került, mint a film főszereplője, azaz eltávolodott a családtagjaitól, és semmi más nem maradt neki, ami számít, és amiért élnie kellene. Leginkább viszont az fájt, hogy az alkotás egyik utolsó jeleneteiben, amikor már az általa megformált karakter tudja, hogy néhány pillanat múlva meghal, azt mondja, hogy a sírkövére az 1951-2014 fog felkerülni, pontosan, ahogy Robin Williams-nek is.

A Brooklyn legmérgesebb embere története Henry Altmanról szól, aki fia halála után mindenkivel gorombáskodik, és folyton ideges. Amikor egy nap elmegy orvoshoz, a helyettestő orvost, Sharon Gill-t annyira felidegesíti és megbántja, hogy a lány azt mondja neki, csak 90 pere van hátra. A férfi vesszőfutásba kezd az idővel, hogy mindent rendbe tegyen az életével, mielőtt végleg eltávozna..

Már magában a sztoriban is hemzsegnek a hibák: dr. Gill-nek rengeteg magánéleti problémája van, például meghalt a macskája, és a szüleivel is rossz a kapcsolata, de könyörgök, hogy praktizálhat egy olyan elmeállapotba lévő orvos, aki azt mondja egy betegének minden baja ellenére, hogy másfél órán belül meg fog halni?

Nem nagy pozitívum, de azért tetszett, hogy Peter Dinklage végre egy "normális" szerepet kapott a magassága ellenére, és nem az új X-Men filmbe vagy a Narnia Krónikáiba kell egy földönkívüli szerepet játszania.

Viszont kettő iszonyúan idegesítő tényező is van a filmbe, amivel nagyon kiverték a biztosítékot: először is Mila Kunis konkrétan a játékidő minden egyes percében ORDIBÁLT! Kislány, nem ettől leszel színész.. Aztán itt van a teljesen felesleges narrálás, amin látszik, hogy poénforrásnak szánták a dráma mellett, de ehelyett csak kínos volt és unalmas.

Phil Alden Robinson, aki a filmet is jegyzi, nem túl termékeny alkotó, de az ő nevéhez fűződik a Mindenem a tied című Steve Martin film, a Baseball álmok, vagy a Komputerkémek. A 2000-es években viszont ontja magából a rosszabbnál rosszabb filmeket, a Királynő titkosügynökei például egy kiállhatatlanul rossz és idegesítő darab, és a Brooklyn legmérgesebb emberéről sem lehet elmondani, hogy egy leányálom.

Az orvost játszó Mila Kunis-szal érdekes a "kapcsolatom": nem tartom rossz színésznőnek, de rendszerint a direktorok nem engednek neki nagyobb teret, így megmarad a Jupiter felemelkedése, meg az Annie szintjén, pedig van benne lehetőség, hiszen az Óz, a hatalmasban és a Ted-ben is jól játszott.

Azért jó pillanatok is voltak a filmben, kettő jelenet maradt meg bennem, amire azt mondtam, hogy tetszett. Az egyik, amikor Henry fejét vesztve próbál kamerát venni egy embertől, aki koránt sem mondható túl gyorsnak. A másik a film záró része volt, az tényleg megható és ugyanakkor mosolyt keltő is.

Vége is van minden pozitívumnak, ami elmondható a Brooklyn legmérgesebb emberéről, hiszen a legtöbb pillanatában nem vicces, és nem is érint meg, viszont az egyik legszürkébb foltja Robin Williams filmográfiájának, és sajnos az utolsó is.

Értékelés: 10/3

"Az első húsz percben gyakorlatilag semmi nem történik, még a szereplőket sem ismerjük meg igazán, ami még oké lenne, ha nem kellene közben aknakeresőt játszani, hogy ne öljön meg végleg az unalom."

Ilyen az, amikor Michael Bay a producere egy horrofilmnek: teljesen kiszámítható, gyerekes, ostoba, a kliséktől pedig majd' megfulladunk, a mérhetetlen dilettantizmust pedig még fokozza a rendező tapasztalatlansága. Hölgyeim és uraim, ez az Ouija.

Ott kezdődnek a problémák, hogy több tucat alkotásban ledarálták már nekünk a boszorkánytábla történetét, és az évek során annyit erőltették ezt a témát, hogy nem csoda, ha teljesen beleun az ember, és a sokadik ilyen témájú horror egyáltalán nem kelti fel az érdeklődését.

De ha még csak erről lenne szó.. Az a vicc az egészben, hogy hamarabb leszűrtem, mi a célközönsége ennek a filmnek, mint mondjuk a Shrek-nek, vagy a Gru-nak, hiszen előbbi egyértelműen a tizenéves tinilányoknak készült, utóbbi kettő boldog-boldogtalant szórakoztatni tud.

Kezdjük ott, hogy az első húsz percben gyakorlatilag semmi nem történik, még a szereplőket sem ismerjük meg igazán, ami még oké lenne, ha nem kellene közben aknakeresőt játszani, hogy ne öljön meg végleg az unalom. (Az Ouija 89 perces, szóval ezzel a semmitmondó kezdéssel kicsivel több, mint egy órája volt a rendezőnek, hogy bonyodalmat csináljon, félelmet keltsen, és normálisan lezárja a történetet. Az már egy másik tény, hogy ebből egyik sem jött össze..)

Azon már meg sem lepődök egy Michael Bay keze alatt napvilágot látott filmben, hogy az összes horror klisét elsüti, ami valaha létezett a világon: idegesítő és rémisztőnek szánt háttérzene, hirtelen beugró szereplők a képernyőn, a padlásról és a játékbabáról pedig már ne is beszéljek, amik nélkülözhetetlenek a horrorfilmekben.

Tény, hogy valamivel félelmetesebb, mint az Annabelle, hiszen egy-két jelenetet azért eltaláltak, például egyedül akkor éreztem feszültséget és félelmet, amikor először keltették életre Debbie szellemét a tábla segítségével, így a nagyon lapos és erőltetett kezdést sikerült kissé feloldani.

Van egy elképzelésem, miért is indult olyan lassú mederben a film: talán drámának akarta beállítani magát, hogy még nagyobbat szóljon az első félelemkeltő jelenet a 14 éves Timikének, és a 13 éves tesójának, Bettinek, akik már a főcím hallatán is egymás szemét takarják a kezükkel...

A sztori szernt Laine és Debbie barátnők, akik kiskorukban sokat játszottak egy Ouija nevű boszorkánytáblával, sok-sok év után is lelki társak egymásnak, egészen addig, amíg utóbbi öngyilkosságot(??) nem követ el.

A temetés után Laine úgy dönt, hogy barátai segítségével életre hívják a lányt, ezek után pedig sorra hullanak el a játékban részt vett emberek. A színészek mind névtelenek, és ez az alakításukon is alaposan meglátszik, konkrétan egy értékelhető performansz volt Lin Shaye-től, aki Doris testvérét játszotta. A többieket mind el kéne tiltani a filmektől, mert ilyen erőtlen és rossz szereplőket is rég láthattunk, mint az Ouijá-ban.

Stiles White-nak ez az első rendezése, így kissé megbocsátható, vagy érthető a sok klisé és az ügyetlenkedése, viszont forgatókönyvíróként olyan alkotásokon dolgozott, mint a Képlet, vagy a Démoni doboz, tehát valami fogalma azért csak lehetett a horrofilmek működéséről. Úgy tűnik, hogy ezt a forgatás ideje alatt teljesen elfelejtette. A kőkemény igazság az, hogy az Ouijából szinte minden hiányzik, ami egy értékelhető filmhez kell.

Az 5 millió dolláros költségvetésből sejteni lehetett, hogy meg fog térülni, a tinihorror azonban meglepően sok pénzt hozott, mind az államokban, mind külföldön, végeredményben pedig majdnem száz millió dollárt hozott a konyhára, ezzel pedig okot adva egy későbbi folytatásra? (És ezt nem csak a bevételre értem, hanem a film végén levő cliffhangerre. Könnyen lehet, hogy rémálmaim valóra válnak..)

Összességében a rémisztőnek beállított jelenetek gyakran nevetést váltottak ki bennem, amiben az ostoba forgatókönyv is jócskán közreműködik, a film tehát néhány hónapon belül eltűnik a hasonló horrorfilmek útvesztőjében, és ember legyen a talpán, aki egy kiadós vacsora és egy kis borozgatás után fel tudna idézni egyes jeleneteket.

Értékelés: 10/4

"Látszott, hogy az Időhurok készítői az év legcsavarosabb filmjét akarták elkészíteni, melyről még egy évvel később is beszélnek az emberek, ami részben lehetséges, részben viszont sok jelenet egy nagy kérdőjelként marad meg."

Kevés színész létezik a világon, akire szinte minden szerepet rá lehet osztani, mert tökéletesen hozza a legkülönfélébb karaktereket is. Ezen kevesek közé tartozik Ethan Hawke, akit, be kell vallanom, az elején nem kedveltem, de aztán egyre és egyre szimpatikusabb lett, míg egy nap arra döbbentem, hogy a kedvenceim egyike. Bizonyított már a Mielőtt... trilógiában, a Holt költők társaságában, vagy akár a tavaly megjelent Sráckorban is.

Édesapának, titkos ügynöknek, vagy naiv kisembernek is ugyanúgy megfelelő a vásznon, talán csak űrhajósként nem láthattuk még, de nem kétlem, hogy annak is remek lenne. A Spierig fivérek, akik a Predestination-t is jegyzik, nem túl jártasok a szakmában, eddig csak két, jelentéktelenebb darab található a filmográfiájukban, szóval az első igazi áttörésnek tekinthetjük a filmet.

Hawke legutóbbi filmje, az Időhurok első negyven perce olyan dinamikusan és érdekfeszítően indult, hogy azt hittem, a 2014-es év egyik legjobb alkotását nézem. Kiváló dialógusok, kirobbanó első jelenet, még kirobbanóbb operatőri munka: egyszóval minden a helyén volt.

Hawke karakterének 180 fokos megfordulása után azonban teljesen más irányt vett a történet, rossz értelemben. Úgy vettem észre, maga az alkotás is belezavarodott a történetmesélésébe, így adódik a kérdés: hogy értsünk meg egy filmet, ha saját maga se tudja, merre menjen?

Látszott, hogy az Időhurok készítői az év legcsavarosabb filmjét akarták elkészíteni, melyről még egy évvel később is beszélnek az emberek, ami részben lehetséges, részben viszont sok jelenet egy nagy kérdőjelként marad meg. (És ez nem az a fajta kérdőjel, amit David Llynch is előszeretettel használ.)

Viszont kifejezetten tetszett, hogy az Időhurok egy thriller, mégis sokkal inkább szavakkal, sem mint vérben tocsogó jelenetekkel próbált tanúbizonyságot tenni a műfaját illetően. Tény, hogy nagyon különc film, egyáltalán nem nevezhető szokványosnak, már csak a lendületessége és a furcsa időbeli ugrásai miatt is.

A Predestination Robert A. Heinlen könyvén alapul, aki a teljesség igénye nélkül a Csillagközi invázió, vagy az Őrjárat a világűrben írója is. A történet egy időügynökről szól, aki különböző küldetéseket hajt végre egy időgép segítségével, egészen addig, amíg el nem jut utolsó megbízásáig, ahol a saját fiatalkori önmagát kell a cégébe szerveznie, eközben pedig egy őrült gyilkosra is vadászik, akit még sosem sikerült elkapnia, és sorra gyilkolja le az embereket.

Az Időhurok simán lehetett volna 2014 egyik legjobb thriller-e, ehelyett elbagatellizálta a lezárást, emiatt pedig csak egy egyszer nézős, átlagos alkotást kapunk, amiben ott van, és ott is volt a potenciál, amit viszont csak részben használt ki.

Enne ellenére viszont mindenképp tegyél vele egy próbát, mert, bár maradandó alkotásnak egyáltalán nem nevezhető, üde színfoltja a thrillereknek, Ethan Hawke pedig remekül hozza a kettős életet élő férfi szerepét.

Értékelés: 10/7

"A karaktervezetésből is jócskán megbukott a film, egyedül a sorozatgyilkost mutatta be normális módon, a többiekről viszont halvány lila gőzünk sincs, mit akarnak, mi a céljuk, mi a vágyuk, így szurkolni sem tudunk nekik."

A filmművészet egyik legkülöncebb és legkülönlegesebb alkotója Kevin Smith. Első filmje 1994-ben a Shop Stop igazi üde színfolt volt, hisz kevés pénzből készült, fekete-fehér, és a forgatásairól ódákat lehetne zengeni, aztán Jay és néma Bob történetének második része már nem ütött akkorát, Smith pedig most jutott el arra a pontra, hogy már ő sem tudja, miért is csinál filmeket. A Két koppernél is már volt valami a levegőben, de a Tusk minden feltett kérdésemre válaszolt.

Smith alkotásai általában bővelkedik káromkodásokban, 18+-os jelenetekben, egyszóval minden van benne, amivel biztosan elkerüli az Akadémia figyelmét, és látom rajta, hogy ebbe ő már beleunt. Le akarja venni magáról ezeket a jelzőket, és a 2014-es Tusk volt ennek az első lépcsőfoka. De lehet, hogy az utolsó is.

A kategóriája alapvetően horror akar lenni, viszont két olyan jelenet is volt, amikor felnevettem. Már magát a műfaját sem tudja eldönteni, hogy ő most valóban komoly akar lenni, és brutalitást látunk a vásznon, vagy paródiát, amit kicsit sem lehet komolyan venni.

Mert így csak egy katyvaszt kapunk, ami csak azért nem marad meg maradandó horrorfilmnek a memóriában, mert elhülyéskedi a dolgot. Na meg azért, mert végtelenül buta és nevetséges.

A történet két podcaster-ről szól, akinek egyig tagja épp egy interjúra igyekezett Kanadába, amikor az alany meghalt. Hamar keresni kellett egy érdekes személyiséget a következő adásba, így kerül kapcsolatba a sorozatgyilkos Howard Howe-val, aki először kedves öregembernek mutatja magát, igazából azonban rozmárrá, igen, jól hallod, ROZMÁRRÁ szeretné változtatni a fiatal férfit.

Nekem nem az volt a problémám, hogy beteg sztorival operál Smith új darabja, hisz a filmművészetben már sok mindent megéltünk, és ez mégis csak egy horror akar lenni, amin általában borzongani szoktak, hanem az, hogy ezt iszonyú rossz módon teszi.

A hosszú jelenetek és dialógusok mind unalmasabbá és érdektelenebbé teszik a Tusk-ot, viszont fontos megemlíteni Michael Parks színészi játékát, aki a beteg elméjű gyilkost alakítja, Haley Joel Osment-nek annyi szerep se jutott, amivel megmutatta volna nem létező sármját, Justin Long, a film igazi főszereplője pedig gyakran túljátszotta a szerepét. (Nem a fókásat.)

Annyi pozitívum még elmondható, hogy legalább nem használ idegesítő feszültségkeltő zenéket, sőt, pörgős és friss muzsikája volt. Azt hiszem, ennyi az érdemi része.

A forgatókönyv kimerül a "holy shit-ben", meg a "what-ban", amit J. Long legalább tizenötször kimond a 100 perces játékidő alatt, viszont néha joggal: kifejezetten vicces volt, hogy fogadta a hírt, hogy amputálták a lábát, vagy rozmárt akarnak csinálni belőle.

Szerintem könnyen túl lehet esni azon, hogy beteges. Valóban nem szokványos még egy horrorhoz sem, hogy ilyen sztorija legyen, viszont ha volt már szerencséd egy Emberi százlábúhoz, vagy Pier Paolo Pasolini valamelyik filmjéhez, akkor tudod, mi a beteg szó jelentése, viszont amellett már nehezebben megyek el, hogy egy ilyen ócska szkripttel bárki is pénzt adott volna, hogy leforgassák ezt.

Továbbá látszik rajta, hogy nagyon sokat akart mutatni, és elhitte magáról, hogy ez lesz az év legdurvább és legőrültebb horrorfilmje, ehelyett viszont kapunk több mint másfél órányi hülyeséget, ami inkább nevetségesnek, mint sem durvának és őrültnek tűnik.

A Tusk kevés pénzből, mindössze három millió dollárból készült, így elsőre úgy tűnt, lehetetlen, hogy meg fog bukni, azonban mégis csak sikerült neki, egy kicsivel több mint a másfélszeresét hozta vissza. Se Michael Parks, se Kevin Smith neve nem viszi már a nézőket a moziba, viszont legalább vigasztalódhatunk az ötletes és félelemkeltő poszteren.

A karaktervezetésből is jócskán megbukott a film, egyedül a sorozatgyilkost mutatta be normális módon, a többiekről viszont halvány lila gőzünk sincs, mit akarnak, mi a céljuk, mi a vágyuk, így szurkolni sem tudunk nekik.

Annyi agyament dolgot belekevernek a történetbe, hogy már követni sem lehet: valamikor Ernest Hemingway és Howard Howe barátságáról beszélnek, máskor egy őrült nyomozó, Guy Lapointe próbálja kideríteni a kusza szálakat, sőt, és akkor még nem is beszéltünk a fókává változtatásról.
Smith azonban nem adja fel, nagyrészt ugyanazokkal a szereplőkkel és karakterekkel 2015-ben is folytatja pályafutását a Yoga Hosers című filmmel, ez lesz a második alkotás a rendező "True North" trilógiájából, az első a Tusk volt, a harmadik pedig Moose Jaws lesz.

Még egy plusz pont az, hogy Lapointe szerepét Johnny Depp játssza a megismerhetetlenségig maszkírozva, de komolyan! Ez a pasi durvább mint egy kaméleon...

Értékelés: 10/3

"Vannak megmosolyogtató dialógusok benne, de az évek során annyi horror- és vámpírparódia látott már napvilágot, hogy csak fogod a fejed a klisés poénok láttán."

A vámpírfilmeket egészen a XX. század elejéig is vissza lehet vezetni, sőt, a Lugosi Béla által megformált Drakula című film 1931-ben, még mai szemmel is korszakalkotó műnek számít. Aztán jött a 9-es terv az űrből, Ed Wood "mesterműve", ami az egész akkori filmkészítést romba döntötte, de azt majd máskor.. A vámpíros műremekek közé tartozik a Nosferatu, a Vámpírok bálja, a Vámpír árnyéka, de én kedvencemet is ide sorolnám, az Alkonyattól pirkadatig-ot, hiszen kevesebb olyan alkotás létezik a földön, amiben annyi maradandó beszólás és remek jelenet lenne.

A mostani évezredben azonban látszólag megunták a komoly vámpírsztorikat, így jobb híján paródiákba kezdtek bele a filmstúdiók. Ezek közé tartozik Richelle Mead írónő könyvének filmváltozata is, a Vámpírakadémia.

Az a baj ezzel az egész műfajjal, hogy ennyi év után már a legtehetségesebb rendezők sem tudnak újat felmutatni. Ott van Mel Brooks 1995-ös Drakula halott és élvezi című darabjával, mely se nem vicces, se nem maradandó, viszont remek példának szolgál, hogy ilyen elismert filmeseknek is könnyen beletörik a bicskájuk a vámpírfilmekbe.

Így van ez a Vámpírakadémiával is. Sokak számára már elvárás sem volt, hogy felmutasson valami olyat, amit előtte még nem láttunk, viszont akkor legalább szórakoztasson. Vígjátéknak van titulálva, másutt drámának, viszont már az első húsz percben látod, hogy mindkettőnek csapnivaló. (Hozzá kell tenni, leginkább az előbbi dominál, dráma kb. annyi van benne, mint Selena Gomez tinifilmjeiben.

Annyiban viszont pozitív a helyzet, hogy legalább vannak benne dhampyr-ok, amit már Uwe Boll 2005-ban olyan hitelesen a vászonra vitt a Bloodrayne-nel, sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy Zoey Deutch próbált színészkedni, a többiek viszont förtelmesek voltak.

Az a legszebb az egészben, hogy alig tíz perc alatt, ha nem kevesebb, ledarálják nekünk az egész sztorit, a szereplőket, a kapcsolatokat, hogy kik is pontosan a dhampyr-ok és a momák, és ha nem érted, akkor bocsi, lehet innen elmenni - Gyurcsány Ferenc szavaival élve.

Vannak megmosolyogtató dialógusok benne, de az évek során annyi horror- és vámpírparódia látott már napvilágot, hogy csak fogod a fejed a klisés poénok láttán, amin a készítők valószínűleg nevettek, és ezzel nincs gond, de nekünk had ne kelljen.

Az akciójeleneteket ostoba kamerarángatással próbálták "élethűvé" tenni, amivel csak annyit értek el, hogy többször is liftezett a gyomrom, és ennek tetejébe még úgy éreztem magam, mintha egy Michael Bay filmben lennék. (Hányinger és Michael Bay film? Hívja valaki az orvost!)

Mark Waters, a rendező egyáltalán nem ismeretlen a szakmában, ő jegyzi többek között a Mr. Popper pingvinjeit az Excsajok szellemét, de olyan kiváló alkotások is a nevéhez fűződnek, mint az 500 nap nyár. Waters-re tehát közel sem lehet azt mondani, hogy tapasztalatlan, vagy hogy rossz, csupán annyira bugyuta és felesleg a Vámpírakadémia, hogy ostoba dolog volt egyáltalán elkészíteni.

Értem én, hogy azoknak a tinicsajoknak készült, akik már a könyv borítójától is a mennyekbe voltak, és gyanítom, nekik tetszett is, de az összes többi ember, aki önszántából vagy "erőszakkal" végig ülte a filmet, valószínűleg stroke-ot, vagy különféle rohamokat kaptak a moziból kijövet. (Ezért ajánlatos egy kórház aulájában megnézni a Vámpírakadémiát.)

Értékelés: 10/3

Rendező:  Mark Waters
Forgatókönyvíró:  Daniel Waters
Zeneszerző:  Rolfe Kent
Operatőr:  Tony Piere-Roberts
Vágó:  Chris Gill
Szereplők:  Zoey Deutch, Lucy Fry, Olga Kurylenko, Sarah Hyland