Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Az alaptörténet önmagában érdekes lett volna, ha nem látszana annyira, hogy miért is készült el ez a film. Nem a bevétel miatt, sem azért, hogy a kritikusok agyondicsérjék: ez egy legális agymosás akart lenni az ateisták részére."
Szerintem nagy hiba, amikor a filmek állást foglalnak egy adott téma kapcsán. Olyannak kéne lennie, mint egy bírónak: pártatlannak maradnia, ugyanakkor végighallgatni a vádlottat és a perest is, aztán döntenie. Nos, egyértelmű, hogy a God's not dead, szabad fordításban Isten nem halott, egyáltalán nem akar bírósdit játszani, ehelyett az orrunk alá dörgöli, hogy Istenbe hinni kell, és aki nem hisz, lecsap rá a gonosz.
A majdnem kétórás játékidő alatt úgy éreztem, mintha a film megkérdezné tőlünk, hogy hiszünk e Istenbe, és ha a válaszunk nem, akkor pofán csap egy hatalmas téglával. Mert az is magától értetődik, hogy a God's not dead készítői hívők, és ezzel nem is lenne semmi baj egészen addig, amíg másra nem szeretnék ezt a hitet rátukmálni.
Görcsösen próbálja az ateistákat meggyőzni, hogy nincs igazuk, miközben ember nem létezik a földön, aki meg tudná mondani, hogy ebben az igen megosztó témában kinek is van pontosan igaza. (Mondjuk erősen kétlem, hogy az ateisták egy ilyen című filmet megnéztek volna.)
Én magamat se ateistának, se hívőnek nem mondanám, valószínűleg a "nem járok vasárnaponként a templomba, viszont a focimeccseken sem szoktam Istent szidni" kategóriába tartozom, szóval nézhetjük úgy is, hogy objektíven szenvedtem végig ezt az indokolatlanul hosszú alkotást.
Viszont meg kell vallani, hogy a filmnek vannak nagyon erős jelenetei. Szám szerint azt hiszem három, és mind a tanteremben játszódik, az egyetemen. Akkor, amikor a főszereplő, Josh Wheaton próbálja megmagyarázni erősen ateista tanárjának és a többi diáknak, hogy Isten létezik, és nem halt meg, ahogy azt állítják ők.
Egyedül ebben a néhány percben éreztem azt, hogy igenis, a színészek odatették magukat, a forgatókönyv jó volt, és hogy egyáltalán, feszültséget éreztem. Persze ezek a jó érzések rögtön lementek a béka segge alá, amikor rájöttem, hogy ez igazából egy tinifilmekre hajazó propaganda lenne, amit inkább egy fiókba kellene zárni, a kulcsot pedig bedobni a tengerbe, sem mint, hogy emberek ezt lássák.
Az alaptörténet önmagában érdekes lett volna, ha nem látszana annyira, hogy miért is készült el ez a film. Nem a bevétel miatt, sem azért, hogy a kritikusok agyondicsérjék: ez egy legális agymosás akart lenni az ateisták részére.
A színészek nem véletlenül névtelenek a szakmában, egyedül David A.R. White arca volt ismerős valahonnan, bár a filmográfiáját elnézve nem hinném, hogy egyetlen alkotást is láttam tőle, a főszereplő srácról, Shane Harper-ről pedig mindent elmond, hogy a God's not dead előtt néhány évvel a Sok sikert, Charlie! című Disney sorozatban "remekelt".
Összességében tehát tagadhatatlan, hogy van hat perc jó rész benne, hozzáteszem, a film 113 perces, sőt, a hossza ellenére néhol beteges jelenetek vannak benne, főleg az verte ki nálam a biztosítékot, amikor a két lelki pásztor, miután elütöttek egy elején hívő, a halála pillanatában azonban megtérő embert, mosolyogva és megkönnyebbülve fogadják a tragédiát, hogy "huh, de jó, hogy megtért, mielőtt megdöglött szerencsétlen, így biztos a mennybe kerül, ünnepeljük meg.."
Amúgy tényleg nem viccelek, a pasi az élettelen test felett, akit előtte néhány perccel ütöttek el, tényleg azt mondja, hogy ünnepeljük meg. Hát, ez majd a tárgyaláson kiderül barátom...
Ha két órát el akartok pazarolni az életetekből, vagy valami rosszat tettetek, és vezekelni szeretnétek, hát rajta, sebtibe töltsétek le a filmet, de ezen kivételekkel senkinek nem ajánlom.
Értékelés: 10/3
"Thomas McCarthy rendezőként még csak egy filmet jegyez, és ez a fajta rendezői tapasztalatlanság érezhető volt a Cipőbűvölőn is."
Adam Sandler köztudottan nem a színészi tehetségéről lett világsztár. A fingós-hugyuzós poénjain már több mint egy évtizeden át fogja a fejét a kritikustársadalom, és mindenki, akinek egy csöpp igazi humorérzéke is van. A Jack és Jill, a Nagyfiúk és a Nagyfiúk folytatása mind azt bizonyítja, hogy a negyvennyolc éves színész egyáltalán nem akar változtatni a filmjei minőségén. A Blended, magyar címén Kavarás tagadhatatlanul egy unalmas, rossz alkotás, de egyáltalán nem hasonlítható össze a korábbi munkáival.
Egyébként nem rég jött ki a Pixel előzetese, nagyon kíváncsi vagyok rá, hiszen amellett, hogy egyszerre vicces és iszonyúan abszurd, lehet, ez lesz Sandler nagy kiugrása. A Cipőbűvölőről is azt hittem, kár, hogy nem így lett.
Viszont ami a legfontosabb, látom és értékelem is azt, hogy most ténylegesen ki akar lépni eddigi imidzséből, és nem célja, hogy újbóli Arany Málna jelöléseket/díjakat szerezzen. Először is le kell szögeznem, hogy valóban érdekelt a film, annak ellenére, hogy Sandler már rengetegszer eljátszotta a bizalmamat.
Minden adott volt, hogy a színész kitörjön a hírnevéből, és megmutassa, nem csak erre képes. A gond csak az, hogy Thomas McCarthy remek forgatókönyvíró, hisz az ő nevéhez fűződik a Fel! és a BAFTA-díjas Az állomásfőnök is, de rendezőként még csak egy filmet jegyez, és ez a fajta rendezői tapasztalatlanság érezhető volt a Cipbőbűvölőn is.
Nem tudja merre menjen, elveszik a saját történetében, se eleje, se vége, ezeket a hibákat viszont nagyrészt kiegyenlíti néhány jelenet ötletessége, Sandler-re pedig közel sem lehet azt mondani, hogy jó volt, de a próbálkozás egyértelműen benne volt az alakításában, és jelenleg ez is elég. (A Pixel-ben még lesz lehetősége javítani, ha elbukik, akkor egy életre leírta magát nálam.)
Az alapsztori érdekes, de egyes jelenetek olyannyira agyamentek és bugyuták, hogy úgy éreztem, mintha egy "igazi" Adam Sandler filmet néznék. Mert az az igazság, hogy a The Cobbler egyáltalán nem egy tipikus Sandler film. Nincsenek benne káromkodások, undorító és altesti poénok, egyszerűen csak buta és unalmas, McCarthy-t pedig egyszerűen nem értem, hiszen a forgatókönyvírás egyik meghatározó alakja, most azonban mégis sikerült összehoznia egy ilyen teljesen jellemtelen és egyszerű szkriptet.
Lenne egy kérdésem: mennyire számít az klisésnek, ha meglátok egy szereplőt, és rögtön tudom róla, hogy mi történik vele a történet végén? (Mrs. Simkin-re gondoltam, de így is épp elég spoiler volt ez.)
Ez a semmilyenség egy idő után kezdett idegesíteni, sok dialógust egy általános iskolás gyerek is jobban megírt volna, viszont, ha szeretnéd látni a fingós viccek királyát zsidó sapkában, akkor neked lett kitalálva a Cipőbűvölő.
A hangulatot a zenével próbálták megteremteni, és valóban volt valami melankolikus kedélyállapota a filmnek, leginkább csak az idegesítő muzsikaszó jött át a képernyőn. Ja, és még egy fontos dolog: valaki vegye már le Sandler-ről azt az idegesítő sálat!!
Értékelés: 10/5
"A kiinduló cselekményt a film elején elhadarják négy percben, amit leginkább a semmitmondó jelzővel lehetne ellátni, és ha már az alapsztori sem érdekel, vagy semmi érdekfeszítő nincs benne, akkor van igazán nagy baj."
Shawn Levy igazi Hollywood-i rendező: bugyutábbnál bugyutább filmjei vannak, amik persze rendszerint franchise-ok lesznek, de legalábbis sokat hoznak a konyhára. Az ő nevéhez fűződik a 2006-os Rózsaszín párduc Steve Martin ripacskodásával a főszerepben, aztán Vince Vaughn és Owen Wilson alá is ő adta a lovat a Gyakornokokban, illetve mind a három Éjszaka a múzeumban is az ő filmográfiájához köthető. Én egy igazán szórakoztató filmet láttam tőle, még pedig a Párterápiát, Tina Fey és Steve Carell főszereplésével, de több mint tizenöt alkotással a háta mögött ez nagyon kevés teljesítmény.
Az Éjszaka a múzeumban első része 2006-ban nagyot durrant, több mint ötszáz millió dollárt hozott a konyhára, ezzel pedig rögtön egyértelmű volt a folytatás. A rajongóknak három évet kellett várni a következő részre. A filmet több mint négyezer moziba küldték be, a bevétel azonban így is kevesebb volt, mint az első résznél, ezért kicsit pihentették a sorozatot.
A trilógia záró része is szépen termelt, de a bukás elkerülése végett pont jókor fejezték be Larry és a múzeumi állatok/személyek kalandjait.
Meglepően jól és látványosan indul. Például az kifejezetten vicces, amikor a macskás videót nézik, és elküldik hozzászólásba, hogy LOL, hiszen ez a mai társadalom, amihez alkalmazkodik is a film. A gond csak az, hogy ezt könnyed módon lerombolja azokkal a gusztustalan, és egyáltalán nem vicces, poénoknak szánt valamikkel, amit előszeretettel elsütnek. Ennyi felesleges és ostoba karaktert én még életemben nem láttam, Sir Lancelot-tól pedig konkrétan kirázott a hideg, ha megláttam.
Ben Stiller évek óta ugyanazt a szerepét hozza, a faarcú, földön maradt negyvenes férfit, akit vagy elhagynak, vagy megcsalnak, vagy a nászútján találkozik élete szerelmével.. a lényeg az, hogy ennyi idő után ez már nagyon unalmas.
Vígjátéknak nagyon gyenge, kevés értékelhető poénnal, kalandfilmnek bugyuta és rossz felépítésű, és csak azért nem gyalázom meg jobban a filmet, mert tudtommal hivatalosan nem az Éjszaka a múzeumban 3 Robin Williams utolsó szerepe, hanem a Brooklyn legmérgesebb embere, amiről azt mondják, hogy szintén rossz, de azt még nem volt szerencsém megtekinteni.
Szomorú, hogy így ér véget egy csillogó karrier.
Az operatőri munka kiváló és rendezett, a látványeffektek remekül vannak megcsinálva, kár, hogy ezt a rettentő rossz sztori, a blődli karakterek, és az élettelen színészi játék csúnyán lerontja. Pedig valóban mindenki itt van, aki becsalogatja az embereket a moziba, és elhiteti, hogy ez tényleg egy jó film lesz: Amy Adams, Steve Coogan, a 2013-as Philomena egyik főszereplője, Dick Van Dyke, Stiller, Robin Williams, vagy Owen Wilson.
A kiinduló cselekményt a film elején elhadarják négy percben, amit leginkább a semmitmondó jelzővel lehetne ellátni, és ha már az alapsztori sem érdekel, vagy semmi érdekfeszítő nincs benne, akkor van igazán nagy baj.
Értékelés: 10/4,5
"Az Amnéziára tekinthetünk úgy is, mint egy szárnyait bontogató rendező próbafilmjére, aminél nem a pénz vagy a nézettség volt a lényeg, hanem, hogy megismerjék a nevét."
Nem meglepő, hogy nem rohantak az emberek egy olyan semmitmondó című filmre a mozikba, mint az Amnézia, eredeti nevén Before I Go to Sleep. Rowan Joffe rendező eddig leginkább a forgatókönyveiről volt ismert, már akinek, mert eddig én még a nevéről sem hallottam, de ő jegyzi többek között a Brightoni szikla vagy a 28 héttel később című filmeket. Előbbit vegyesen, utóbbit leginkább pozitívan fogadta a nagyközönség. És most, következő filmjében összehoz egy brilliáns Kidman-Firth-Strong duót, ír egy lagymatag forgatókönyvet, emellett pedig előszeretettel használja a '80-as évek horroreffektjeit is. Azt hinnénk tuti siker a dolog.
A film nagy problémája, hogy ez akar lenni a második Gone Girl. Azt próbálja elérni az egész játékidő alatt, hogy rávegyen, ez bizony egy nagyon fordulatos film, és annak ellenére, hogy van-egy két meglepő húzása, egyáltalán nem nevezhető fordulatosnak. Mintha csak a szánkba akarná rágni, hogy ez az év legdurvább filmje, és ezt el kell fogadnod.
Az viszont tetszett, hogy annak ellenére, hogy a műfaja thriller, egész végig nyugodt és higgadt marad, az utolsó, záró jelenetben viszont minden felgyülemlett erőszakot kiereszt magából.
A történet szerint Christine egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki minden nap öntudatlanul ébred: nem tudja ki ő, hol van, és egyáltalán mit keres itt? Férje, Ben, mindig elmeséli neki, hogy néhány évvel ezelőtt történt vele egy baleset, és azóta amnéziába szenved: elalvás után minden kitörlődik az emlékezetéből, a memóriája pedig az egyetemi éveihez tér vissza.
Feltűnik még egy eltitkolt barátnő, egy gyerek, egy orvos, a történet szempontjából viszont csak az utóbbi a lényeges. Az is jó tesz az Amnéziának, ha már nevén kell hívni, hogy kevés szereplővel operál, leginkább a házban játszódik, és olykor-olykor igazán megrázó tud lenni.
Fontos, hogy nem egy Still Alice szerű megrázásra kell számítani, szóval a filmnek az amnézia csak egy mellék, ugyanakkor a legfontosabb ága, hiszen az egész komplikáció a betegség miatt indul ki.
A lassú üteme sajnos néha már unalomba megy át, főleg, hogy nem csak az amnéziás, hanem a nézők is ugyanazt élik át nap mint nap, és már elég kínos, amikor századjára mondja el az orvos a nőnek, hogy ki ő, ami neki persze teljesen új, hiszen mindent elfelejt, de mi, nézők, már kívülről tudjuk.
Az apróbb bakiktól is el lehet tekinteni, főleg úgy, hogy Joffe eddig csak egy filmet rendezett, a többiben csak írói kreditet kapott. Az Amnéziára tekinthetünk úgy is, mint egy szárnyait bontogató rendező próbafilmjére, aminél nem a pénz vagy a nézettség volt a lényeg, hanem, hogy megismerjék a nevét.
Kár, hogy nem ezzel a filmmel fogják. A rendezőnek továbbra is ezen az úton kell mennie, sok gyakorlással és tanulással, és néhány éven belül megkapjuk az év leglebilincselőbb, legfordulatosabb filmjét Rowan Joffe-tól, ezt pedig egy egyszernézős darabként könyveljük el.
Értékelés: 10/6
"Téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához."
Az Oscar-díjak történetében lassacskán előírás, hogy jelölni kell egy nagyon jó, kis költségvetésű filmet, aminek ugyan semmi esélye sincsen, hogy megnyerje a fényesen ragyogó szobrocskát, az akadémiát viszont nem lehet leszólni azzal, hogy mellőznék a kevés pénzből készült alkotásokat. Tavaly a Philomena volt ilyen, most pedig Damien Chazelle filmje, a Whiplash.
Tudni illik, 2013-ban már készítettek egy rövidfilmet a félénk diáktehetség és a "dühös" tanár történetéből, hogy a rendező úgymond elkezdjen házalni a stúdióknál: mert mégis, az ember szívesebben áldoz 18 percet az életéből, hogy a képernyőt bámulja, minthogy a hosszú forgatókönyvet kelljen lapozgatni folyamatosan. (A '13-as változatban egyébként még teljesen más volt a felállás, Miles Teller nem is szerepelt benne, J.K. Simmons viszont igen.)
Elképzelésem sincs, hogy Chazelle, aki egyébként eddig még nem rendezett semmi érdemre valót, hogyan gondolta azt, hogy a nyálas képű és néha már botrányosan rosszul színészkedő M. Teller megfelelő lesz erre az igen sok profizmust megkívánó szerepre. És valami furcsa úton-módon, de igaza lett.
Erre a fiúra nézhetünk úgy is, mint ifjabb Matthew Mcconaughey-ra. Mindkettőjüket elárasztották a B-filmek, amikre csak a tinicsajok emlékeztek, de csakis a villantásaik miatt, és nagyon ki akartak már törni ebből a skatulyából, amibe igazából önszántukból estek bele, de a lényeg annyi, hogy most mindkettejüknek eljött a maga ideje: Teller-nek a Whiplash, Mcconaughey-nek pedig a Dallas Buyers Club a remény egy új karrierre.
Még emlékszem, amikor szénné aláztam a That Awkward Moment című filmjét, ami nem áll másból, csak Zac Efron ripacskodásából, és Teller nagymenősködéséből, ezt pedig egy dilettáns rendező dilettáns módon próbálta egyre pénzhajhászabb módon bemutatni. Teller persze könnyebb helyzetben van, mint idősebb kollégája, akiről már nem lehet levakarni a múltját.
Hogy miért is egy kegyetlen film a Whiplash? Egyrészt, mert egy nagyon fontos kérdést feszeget az egész játékideje alatt: vajon meddig mehet el egy tanár, hogy motiválja a diákot? Kell e ahhoz cintányért dobálnia a fejéhez, vagy megríkatni, hogy jobb eredményeket érjen el? És ettől egyáltalán ér e el jobb eredményeket?
Míg a tanár, Fletcher karakterét egyszerűen nem lehet kiismerni, addig Andrew-val már az elejétől kezdve egy hullámhosszon vagyunk, és szimpatizálunk vele. Olyan, mint mi magunk. Minden ember kissé esetlen, fél a nagyobbtól, és sokszor nem találja a helyét a világban: ezen szinte minden ember átmegy, általában még a harmadik X előtt.
Az tehát téves megállapítás, hogy a film a dobolásról szól. Sokkal inkább azon keresztül akar elvezetni minket, nézőket egy komolyabb témához, amiről szinte senki nem akar tudomást szerezni, hisz azt próbálja magának bebeszélni, hogy a mai oktatással minden rendben van. (Pedig nincs, és erről a tanár és a diák is egyaránt hibás.)
Az már nem az én dolgom, hogy ezeket a problémákat bővebben kifejtsem, de az igazságot nem lehet, és nem is érdemes elkerülni.
Andrew apja, Jim, a fia életútját próbálja egyengetni, és kissé életet önteni belé, de látszik, hogy a saját magáé sincs teljesen rendben. A barátnő kissé jelentéktelen volt a film szempontjából, se többet, se kevesebbet nem adott belé, sőt, kissé úgy éreztem, mintha lezáratlan maradt volna.
A Whiplash az elejétől a végéig iszonyúan szórakoztat, de emellett elgondolkodtat, rámutat a mai világ nehézségeire, esetlegesen a problémáira, és két olyan színész is megcsillogtatja benne a tudását, hogy az ha nem is díjat, de jelölést mindenképpen megérdemel. (Utólag kiderült, hogy Simmons a jelölését díjra is váltotta).
A filmben nincsenek háborús csatajelenetek, vagy CGI, szóval a Transformers rajongók lehet, hogy másnál keressék a boldogságot, de akik tényleg tudják igazán értékelni a kis költségvetésű mesterműveket, akkor ez moziban nézős lesz nekik.
Értékelés: 10/9
"A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat."
Lehet mondani a Still Alice-re, hogy egy tipikusan díjhajhász alkotás, de tény, hogy évek óta nem láttam ennyire nyomasztó, egyben katartikus, felkavaró filmet. Megdöbbentő, hogy a maga egyszerűségével, pusztán szavakkal és tettekkel ennyire le tud nyűgözni, és muszáj egyben végignézned, mert a leállítással is csak annyit érsz el, hogy ezen fogg kattogni az agyad.
Ettől a filmtől nem fog megjönni az életkedved, nem lesz több élettapasztalatod, és a hasonló Alzheimer-es betegek sem fognak reményt vagy erőt kapni: és ez a Still Alice egyik hatalmas kérdőjele. Első ránézésre semmi olyan különlegeset nem ad, ami miatt neked muszáj lenne megnézned.
Egy egyszerű Alzheimer-kóros egyetemi professzor leépülését mutatja be. A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat.
És ebben rejlik igazán az erőssége.
Olyan, mintha mi is átélnénk Alice Howland és az Alzheimer-kór küzdelmét. Elszomorít, ahogy látjuk, hogy a nő egyszerűen elfelejti, hol van a házában a WC, és összepisili magát, vagy ahogy videófelvételt készít későbbi önmagának, öngyilkossági kísérletre buzdítva őt.
Kétféle Alice-t ismerhetünk meg: a kezdődő Alzheimer-kórost, aki betegsége ellenére folyamatosan dolgozni akar, és a családjáért aggódik a betegség génjei miatt, és a folyamatosan súlyosbodó Alzheimer-kórost, aki néhanapján azt sem tudja, hogy hívják, csak fekszik összegörnyedve a kanapén, nem hogy a családjáról, de saját magáról sem tudván.
Ebben a filmben mi, nézők is szenvedünk. Kívülről figyelve az eseményeket egyaránt megvisel a főszereplőnő és a családtagok kilátástalan helyzete, mert míg az egyik másnapra teljesen elfelejti, amit előző nap csinált, a családtagok viszont az egész leépülést látják, és néha könyörtelenebb helyzetben vannak, mint maga a beteg.
De ez az egész lelki terror nem ért volna semmit Julianne Moore frenetikus színészi játéka nélkül, hisz ő öntött életet Alice-be, minden kis mimikáján látszik, hogy iszonyat nagy átéléssel formálja meg az ötvenéves, nagyon ritka Alzheimer-kórban szenvedő nőt.
Ennél a filmnél mintha elfelejtenéd, hogy vannak színészek, kamerák, vagy vágások, mert olyan egyszerű és hétköznapi módon mutatja be ezt az egész tragédiát, hogy ez a szomszédoddal, a közeli ismerősöddel, vagy akár veled is megtörténhet.
Julianne Moore tehát teljesen megérdemli a Legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát, Rosamund Pike is nagyon jól játszott a Holtodiglanban, de ezt még ő sem tudja űberelni.
A Still Alice-t tehát csak akkor nézd meg, ha nem vagy jókedvedben, mert olyan lelki nyomás alatt tart 100 percen keresztül, hogy kisebbfajta depresszió fog érni a vége után. Az év egyik legjobb filmje az év LEGJOBB női alakításával, fontos még megemlíteni Alec Baldwin-t is, a férjet, valamint az egyik lányt, Kristen Stewart-ot, aki meglepő módon tud jól színészkedni is.
Értékelés: 10/9
"Remek választás volt Gyllenhaal, a tekintetéből sugárzik a nyugodtság és a magabiztosság, ugyanakkor félelmetes és rendkívülien kegyetlen.
A kritika spoiler-t tartalmaz!
Mondhatni, hogy több évtizeden keresztül Dan Gilroy csak úgy tengődött a filmiparban. Rene Russo férjének eddigi legnagyobb kiugrása a The Bourne Legacy volt Jeremy Renner-rel, ami számomra nem volt egy nagy szám, de még mindig nagy fellendülés az elég silány filmográfiájában. Nem is tudom,de nem is érdekel, hogy engedte meg valaki, hogy Gilroy filmre vigye a saját ötletéből, pontosabbanaz élet ötletéből készült Éjjeli férget, amit nem mellesleg ő is írt, és ő is rendezett. A Nightcrawler az év egyik legnagyobb meglepetése, Jake Gyllenhaal pedig élete alakítását nyújtja.
Tény, hogy minden évben van egy film, melyet a fejesek kezdő rendeződnek adnak oda, kipróbálás céljából, néhány millió dolláros büdzséből, de ezek sorra balul sülnek el, egészen idáig.
Furcsa, tragikus, megdöbbentő: ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni 2014 egyik legnagyobb filmjét. Miközben néztem, és láttam, hogy a főszereplő karakter egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az erkölcstelenség bugyraiban, elgondolkoztam, hogy miféle borzasztó lény is az ember.
A Nightcrawler azért is egy nagyon különleges és egyedi film, mert nincs egy olyan karakter, akit szeretni lehet. Néhány romcom-os filmes persze arra esküszik, hogy a szerethető karakter határozza meg az egész filmet, de ez nem így van.
A másik hatalmas pozitívum maga a sztori. Sok film próbálkozott már bemutatni egy-egy hírműsor vagy riporter botrányos életét, de ezek közül biztos vagyok benne, hogy Gilroy akció-thrillere sikerült a legjobban.
Jake Gyllenhaal karrierje az utóbbi években szárnyalt, de még sem mondható igazi A-listás sztárnak, már csak a mellőzése miatt is. Már a Fogságban is nagy fellendülés volt neki, de ezek után biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben egy-két blockbuster-t is meghiteleznek majd neki. (Tőlem maradhat a drámai műfajban is, mert rohadt jól áll neki.)
Egyrészt remek választás volt Gyllenhaal, a tekintetéből sugárzik a nyugodtság és a magabiztosság, ugyanakkor félelmetes és rendkívülien kegyetlen.
Másrészt annyi introvertált, magába forduló szereplő van a filmben, hogy azt számolni sem lehet, emiatt a nézés közben kissé a saját magad életét is átgondolod, hogy nehogy fiatalkorodra/öregkorodra te is olyan gonosz legyél, mint a filmbeli Louis Bloom.
Mert Louis Bloom egy gonosz ember, aki csak kényszerből lett ilyen kegyetlen és szívtelen, mert mégis ki lenne képes kézremegés nélkül levideózni a munkatársa megrázó halálát, vagy farkasszemet nézni egy gyilkossal, vagy éppen fontos gyilkossági bizonyítékokat eltitkolni csak a pénz miatt.
Bloom munkanélküli, ugyanakkor fontos céljai vannak az életben, amit pénz nélkül persze nem tud elérni. Piti tolvajként szokták emlegetni a vásárlói, akik legtöbbször vasat vagy drótot vesznek tőle. A férfi azonban lát egy balesetet, és néhány perc múlva a kiérkező riportereket és operatőröket. Elhatározza, hogy beruház egy kamerába, vesz egy rendőrségi rádiót, és próbál a leggyorsabban odaérni a baleset/tűz/tetthely helyszínészre, még a zsaruk előtt is.
Megismerkedik a jobb napokat látott Ninával, akinek nagyon fontos, hogy a következő néhány hétben nézzék a hírműsorát, ugyanis hamarosan letelik a szerződése. Bloom hozza neki a jobbnál jobb felvételeket, a férfi azonban egyre beképzeltebb lesz, és nem csak pénzt akar a nőtől.
Az egyik negatívum az, hogy már idegesítően túl sokat képzel magáról. Első munkájában levideóz egy esetet, amit elvisz a hírcsatornának, adnak is neki 250 dollárt, és sok-sok dicséretet, ettől pedig annyira beképzelt lesz, hogy azt már rossz nézni.
Munkatársat vesz fel, igazi "cége" lesz, amit a híradóban is bemondanak, egyszóval úgy tűnik, sínen van az élete. Az Éjjeli féreg egy rendkívül tragikus, mondhatni, botrányos alkotás, mely tökéletesen tükrözi, hogy néhány ember mennyi kegyetlenséget tud elkövetni pénz és nézettség reményében. Durva világ ez, durva világ...
Értékelés: 10/9
bűnügyi-thriller
117 perc
Megosztás a facebookon
