"A Kálvária egyik pozitívuma, hogy rendkívül jól bontakoztatja ki Brendan Gleeson karakterét, az egész film körülette forog, és így jól meg is ismerjük. Amikor megfenyegetik, esze ágában sincs félni, sőt, ő maga megy a tetthelyre, amitől egy nagyon bátor, ámde kiismerhetetlen személy lesz a néző szemében."

Miután jól kiveséztük a Kétely című Phillip Seymour Hoffman darabot, ami nekem nem nyerte el a tetszésemet, most megpróbálkoztam egy viszonylag új filmmel, a Kálváriával. A kritikák tök jók voltak róla, Brendan Gleeson szerintem egy fantasztikus színész, a téma azonban megint egy pap körül forog. Félreértés ne essék, nincsenek előítéleteim a vallások vagy az egyház előtt, de egyszerűen túl unalmasra sikerednek az ilyen témájú művészfilmek.
És ebbe a hibába esik a Kálvária is.
Egyszerűen nem tudja fenntartani a néző érdekődését, és brutálisan nevetséges jelenetekkel próbálja morbiddá tenni magát, hogy egyfajta botrányfilmként emlékezzenek vissza rá. (Egy példa: amikor a pasi lehugyozza a festményt. Láttunk már ettől durvábbat is, de egyszerűen nem tudtam hova tenni..)

Az ír és angol koprodukcióban készült Kálváriában a sztori szerint egy vezeklő elmondja James atyának, hogy meg fogja ölni. Az atya nem követett el semmit, de ezt a vezeklő is pontosan tudja: azért öli meg, mert kiskorában egy pap megerőszakolta, és úgymond Gleeson karakterén "vezeti le a feszültséget".

Továbbá James atya lánya is a kisvárosba érkezik, aki nemrég próbált meg öngyilkos lenni. Első ránézésre egy érdekfeszítő dráma és egy izgalmas kriminek írhatnám le, de sajnos az a nagy igazság, hogy a film mindkettőben megbukott.

A krimi szál, ha van egyáltalán ilyen, totálisan nagy káosz, az egyetlen kérdőjel az, hogy végül is ki akar az atya életére törni. Biztos bennem van a hiba, de a fanyar humorát se értettem meg, amiről több kritika is elalélt, a Kálvária tehát összességében egy iszonyúan felejtős darab, ami a forgatókönyvnek, a cselekménybontásnak, és az átgondolatlan jeleneteknek köszönhető.

James atya lánya, Fiona ismét egy teljesen jellemtelen karakter. Minden szereplőnek megvan a saját problémája, amivel szembe kell néznie: a gyilkosnak James atyával, James atyának a gyilkossal, emellett pedig a papnak rendben kell tartania a város lakóinak problémáit, hiszen ő az egyetlen, akinek bátran el mernek mondani mindent. És a férfi szemében minden ember, akivel beszélget, egy potenciális gyilkos.

A Kálvária egyik pozitívuma, hogy rendkívül jól bontakoztatja ki Brendan Gleeson karakterét, az egész film körülette forog, és így jól meg is ismerjük. Amikor megfenyegetik, esze ágában sincs félni, sőt, ő maga megy a tetthelyre, amitől egy nagyon bátor, ámde kiismerhetetlen személy lesz a néző szemében.

Első meglátásra mondhatnánk azt is, hogy ő maga megy a vesztébe. De ha esetlegesen minket fenyegetnének meg, nem mondom, hogy én is úgy cselekednék, mint az atya, de erős kételyek merülnének fel bennem, már csak a gyilkos kilétét illetően is.

Értékelés: 10/5

"Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért."

Minden évben kell egy horror, amely a legbénább és legtöbbször felhasznált klisékre épít, a kritikák lehúzzák, de a mozipénztáraknál tarol. És rendszerint olyan rendezőkre bízták, akiknek annyi közük van a filmekhez, mint mosogatónőknek a tanításhoz. Ez esetben az említett direktor neve John R. Leonetti.

Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért.

A másik nagy probléma azok után, hogy a nézőt szinte semmibe veszi, hogy olyannyira sok ismert dolgot átvesz más horrorfilmekből, hogy egyszerűen nem félünk tőle, hanem kiröhögjük, pedig az a legkevesebb, hogy ijedjünk meg egy horrortól, ha már más dologban nem tud nekünk kecsegtetni.

Én elhiszem, hogy manapság már nehéz érdekfeszítő horrort készíteni, hiszen az elmúlt évek során a műfajt konkrétan kikoptatták a Hollywood-i fejesek, de a porig alázós rész után térjünk át a történetre.

A szinopszis nagyon egyszerű, a Démonok között film után játszódik, ami Annabelle eredetéről szól. John és Mia tökéletes pár, egészen addig, amíg a házasok férfi tagja nem vesz feleségének egy babát: Annabelle-t.

Nem sokkal ezután egy sátánista csoport bukkan fel a házukban, de ez még csak a kezdet volt. Felbukkan itt minden, ami egy klisés horrorfilmből nem hiányozhat: nyikorgó ajtók és fotelek, egy pap, rengeteg jellemtelen karakter, kidolgozatlan forgatókönyv, és csapnivaló rendezés.

Bármennyire is meglepő, de sok hasonlóság van John R. Leonetti és Wally Pfister között. Előbbi eme film rendezője, utóbbi pedig a nyár egyik legnagyobb csalódását okozta, a Transzcendenst. Attól eltekintve, hogy mindkettő film brutálisan rossz, azt is fontos megemlíteni, hogy Leonetti és Pfister is operatőr volt, mielőtt belevágott a rendezésbe.

Ez a bizonyíték tehát arra, hogy attól, hogy egy ember közel van a filmkészítéshez, még nem jelenti azt, hogy tudja is azt csinálni. Chistopher Nolan kezei alatt edződött Wally Pfister több éven át a világ egyik legsikeresebb operatőrje volt, gondoljunk csak az Eredetre, vagy a Sötét lovagra, és most, a Transzcendens után úgy megsértette a filmipart, hogy nem csodálkoznék, ha jó darabig nem hívnák a kamerák mögé, pláne nem rendezői székbe.

Értékelés: 10/5

"A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt."

Egy nyaralás, amely nem úgy sül el, ahogy azt tervezték: kb. ennyi a Kétarcú január sztorija, ami egy thriller esetében mondhatni, elég kevés. Persze sok olyat láttunk már, hogy egy sztori nélküli filmből építik fel az év egyik legbonyolultabb és fordulatosabb alkotását. (lásd: Gone Girl).

Persze a Kétarcú januárt és a Holtodiglant össze sem lehet hasonlítani, előbbit fogjuk most kivesézni. Az elég hanyag szinopszis tehát kimerül annyiban, hogy egy házaspár 1962-ben Athénba érkezik egy nyaralás keretében.

Megismerkednek egy idegenvezetővel, aki amerikai anyanyelvű, a házaspár női tagja pedig rögtön meg is invitálja egy vacsorára. Ezek után belekeverednek egy elég szövevényes gyilkossági ügybe, a férjről ugyanis kiderül, hogy csaló, és több magánnyomozó is a nyomába van.

Természetesen az idegenvezető Rydal sem él túl tisztességes életet, plusz itt van még nekünk egy gyönyörű, bár teljesen jelentéktelen feleség.

A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt.

A Kétarcú januárban ennek ellenére fellelhető egy-két meglepő, fordulatos jelenet, de összesítésben egy rettentően feledhető darab, amit még a kiváló színészi alakítás sem tud megmenteni. Mintha Viggo Mortensen-re írták volna Chester karakterét, de ugyanez igaz Rydal megformálójára, Oscar Isaac-ra is, aki eddig csak a Llewyn Davis világában mutatott valami érdemlegeset.

Ez a film túlságosan is fekete akart lenni, eközben sokszor erőlködve, értelmetlenül próbálja elmagyarázni a dolgokat, hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint a legdurvább krimi évek óta.

Kár tagadni, megvan a maga '60-as évekbeli hangulata, amit remekül visszaad, plusz a színészek is megérték a pénzüket, de több pozitívumot sajnos nem tudok felfedezni benne, ezért az egyszernézős kategóriába sem tudom sorolni.

Tipikus megnézed, majd elfelejted műfaj, pedig az év egyik legjobb filmjét lehetett volna ebből kihozni. Majd legközelebb...

Értékelés: 10/5

"A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt."

Akkoriban, amikor a Red első része a mozikba került, nemigen foglalkoztam vele, mert bár a húzónevek ellenére semmi olyat nem váltott ki bennem se a promója, se az előzetese, hogy ezt nekem feltétlenül látnom kellene.

Egy szép napon azonban DVD-n mégis tettem vele egy próbát, és legnagyobb meglepetésemre bejött, sőt, az év egyik nagy pozitív meglepetéseként tartottam számon. Bruce Willis, Morgan Freeman, Helen Mirren, John Malkovich: és ez még csak néhány név volt.

A nagy kasszasikerre való tekintettel persze elkerülhetetlen volt a folytatás, amiről éreztem, hogy még az első rész közelébe se fog érni, de legbelül valahogy szurkoltam neki, mindhiába.

Még a legnkább negatív kritikai visszhang sem tántorított el attól, hogy megnézzem, pedig durva módon ócsárolták a filmet: mind Magyarországon, mind külföldön.

A második rész számomra azért is lett egy rossz film, mert 2010-ben anno Robert Schwentke nagyon eltalálta az úgynevezett "Red-es világot", a folytatásban azonban már Dean Parisot irányította a munkálatokat, akit leginkább a TV nézők ismerhetnek olyan sorozatok rendezőjeként, mint a Monk, a Férjem védelmében, vagy a Vészhelyzet.

Szerintem túl nagy falat volt ez egy TV-s rendezőnek, aki egész pályafutása alatt nem ehhez a környezethez van szokva: oké, nem mondom, hogy tapasztalatlan lenne, hiszen az elébb említett három sorozat igen nagy kedvencem, de teljesen más világ a filmeknek és a sorozatoknak.

A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt.

A második részben egyszerűen már minden olyan ismerős, hogy egyáltalán nem adja vissza azt az élményt, amit elvárunk tőle. Már alapjába véve azt se értem, miért kell csak azért folytatást csinálni, mert az első rész sikeres volt? És ez sok filmre igaz..

A történet szerint Frank Moses újabb nagy kaland elé néz. Nem tudom, ez a pasas több éve visszavonult, de durvább dolgokat csinál, mint fénykorában. A lényeg tehát csak annyi, hogy a nagy csapatnak ki kell derítenie, kik és miért is akarják megölni őket. Merthogy megakarják, már megint, még mindig.

A csapat nemhogy fogyott, még bővült: itt van egy orosznak egyáltalán nem kinéző Catherine Zeta-Jones, valamint Bailey professzor, róla azonban egy s más dolog kiderül a sztori végén.

Ezt a filmet talán csak azok tudják értékelni, akiknek elég néhány jó nő és akciójelenet ahhoz, hogy megvegyék a mozijegyet, a többieket pedig óva inteném tőle, mert a Red folytatását sajnos semmi nem tudja megmenteni.

Értékelés: 10/4

"Buta és egyáltalán nem vicces poénokból persze most is akad bőven, dehát ha olyan név erősíti a producerek csapatát, mint Michael Bay, akkor nem is olyan meglepő a dolog, pláne úgy, hogy a rendező Jonathan Liebesman-nak is egyre rosszabb filmjei vannak."

Sosem értettem, hogy a gyerekek, és egy kis százalékban a felnőttek mit esznek ezeken a buta, Nickelodeon-os rajzfilmeken, kivétel ez alól a Madagaszkár pingvinjei, meg amelyeken törekedtek arra, hogy ne csak abból álljon az összes jelenetet, hogy a főszereplők elesnek, neki mennek valaminek, büfögnek, vagy az ehhez hasonló értelmes poénokkal operáljanak.

A Tini nindzsa teknőcök pont abba a kategóriába tartozik, hogy soha, és semmilyen körülmények között nem akarnám látni. Igen ám, de van itt nekünk egy Megan Fox, és egy Will Arnett. Előbbiért nem kell indoklást kifejtenem, utóbbit azonban igen megkedveltem a Millerék című sorozat óta.

Azaz kőkemény egy éve.

Így hát akarva-akaratlanul, mély lélegzetet vettem, leültem, és készen álltam 90 percnyi szenvedésre. Ehelyett kissé mosolyogva konstatáltam, hogy ez a film nem rossz, csak csupán rettentően középszerű. Nagyon meglátszik Michael Bay keze nyoma a filmen, a Teenage Mutant Ninja Turtles szinte egy Transformers, csak gyerekeknek, lightosabban.

Hiszitek vagy sem, a teknősök már több mint harminc éve boldogítják a jónépet. Először képregényként jelent meg, aztán több sorozatot és filmet is készítettek kizárólag gyerekek számára, majd jött eme alkotás, amellyel a négy reneszánsz festőről elnevezett teknőc végképp megutáltatta magát a szívemben.

A történet szerint Zúzó és csapata egész New York-ot a hatalma alá veszi, ebben pedig micsoda meglepetésképpen Michelangelo, Raffaello, Donatello, és Leonardo próbálják megakadályozni a már említett Megan Fox karakterével, valamint egy teljesen felesleges szereplővel, az operatőr Vern-nel.

Will Arnett játékáról lerítt, hogy az egész forgatás alatt csak arra gondolt, hogy "istenem, miért adom mindig hülye filmekre a fejemet..."

Buta és egyáltalán nem vicces poénokból persze most is akad bőven, de hát ha olyan név erősíti a producerek csapatát, mint Michael Bay, akkor nem is olyan meglepő a dolog, pláne úgy, hogy a rendező Jonathan Liebesman-nak is egyre rosszabb filmjei vannak.

Van itt minden giccs, ami szem-szájnak ingere: borzasztó akciójelenetek és CGI, erőtlen színészi játék, nem mellesleg a forgatókönyvet egy tizenéves is jobban megírta volna.

A Tini Nindzsa Teknőcöket tehát senki ne nézze meg, aki kicsit sem szimpatizál a négy teknőssel, a családok tehetnek vele egy próbát, de nagy essélyel a 9+ kategória már inkább egy Transformers filmre menne el, mint a TNT-re. Egyik jobb, mint a másik...

Értékelés: 10/5

"A Boyhood nem szól másról, mint a felnövésről, és az azzal járó boldogsággal, szomorúsággal, növéssel, cikizéssel, bulizással, ivással.. Ez a nagybetűs élet, amit élvezni kell, egészen addig, amíg csak lehetőség van rá."

Richard Linklater sosem arról volt híres, hogy nagynevű filmstúdióknak rendezett blockbustereket. De nincs is ezzel baj. Az ő szakterülete a kis költségvetésű romantikus és kamara dráma, most éppen a Mielőtt.. trilógiára gondolok, de a filmográfiájában nagy számmal megtalálhatóak, kevésbé ismert, de annál jobb alkotások. És ennek a fazonnak, akinek a kezébe egy filmre húsz millió dollárnál többet nem adtak, ez az ember 12 évig forgatott egyetlen egy filmet, ami ebben az évben lett kész, és került a mozikba.

Amikor néhány nappal ezelőtt megírtam, hogy ebben az évben melyek voltak a legjobb filmek, nem számoltam azzal, hogy én még bizony meg akarom nézni a Sráckort. Láttam a magyar és a külföldi kritikákat, az emberek áradoztak róla, igazi masterpiece-nek nevezték, és egyébként is érdekelt a film, úgyhogy leültem, megnéztem, és sírtam.

Mit is akar bemutatni ez a mozi? Az idő múlását. Hogy lesz egy gyerekből érett, gimnazista férfi. De nem csak egy egyszerű coming of age filmmel állunk szemben. Ez annál sokkal több. Amikor elmegyünk egymás mellett az utcán, a zebrán, a bevásárlóközpontban, teljesen mindegy, hogy hol, el kéne gondolkodni, hogy minden embernek egy saját életútja van, és a Boyhood akár a mi életünkről is szólhatna.

Linklater-nek volt bátorsága, leforgatta, megcsinálta, és végül világszenzáció lett belőle. A film nem szól másról, mint egy kisgyerekről, Masonről, aki átmegy azokon a mérföldköveken, amik velünk is ugyanúgy megtörténnek: első szerelmi kapcsolat, alkoholista nevelőapa, iskolai problémák..

Linklater iszonyú fájdalmasan mutatja be az idő múlását, olyannyira, hogy miután megnézzük ezt a filmet, alaposan átgondoljuk az életünket: ezt így kellett volna csinálni? Jó döntést hoztunk? Hibáztam az életem során?

A Boyhood nem szól másról, mint a felnövésről, és az azzal járó boldogsággal, szomorúsággal, növéssel, cikizéssel, bulizással, ivással.. Ez a nagybetűs élet, amit élvezni kell, egészen addig, amíg csak lehetőség van rá.

A 170 percben rengeteget tanulunk az életről. A Sráckort egyszerűen nem lehet filmnek nevezni, mert tényleg olyan, mintha rólad mintázták volna Mason karakterét, attól függetlenül, hogy mondjuk neked nem volt alkoholista nevelőapád. A Sráckor rólad szól, róla szól, rólunk szól. Az egész világról!

Ellar Coltrane remekül játszik a filmben, attól eltekintve, hogy teljesen amatőr, és előtte semmilyen színészi pályafutása nem volt. Oké, mi is lehetett volna, hisz hatévesen kezdték el a forgatásokat..

Az alatt a 12 év alatt bármilyen dolog történhetett volna, ami miatt a film nem készül el, de most mégis itt van, csak rád vár, úgy hogy szaladj, és nézd meg a moziban.

Értékelés: 10/10

"Hiszem, hogy nagyon nehéz egy ilyen filmtrilógiát lezárni, ami minden embernek tetszik, de valahogy azt éreztem, hogy nem a filmben megy a csatajelenet, hanem a film megy a csatajelenetben, és az egészet e köré állították fel."

Kidülledt szemekkel és körmömet lerágva néztem végig A Hobbit első és második részét, az idő azonban rohan, egyszer minden elmúlik, így Peter Jackson is kénytelen volt véget vetni hőn szeretett trilógiájának. A meghitt búcsú helyett azonban inkább azon mérgelődtünk, hogy lehetett egy ilyen cool filmsorozatot ilyen rosszul lezárni.
Nyugodtan jöhetnek a Hobbit fanok morcoskodni, mert alapjába véve én is az vagyok, de nem elvakultan, így azért tudtam különbséget tenni a "király", és a "na most már hagyjuk abba ezt a jelenetet" között.
Az Öt sereg csatája egyszerűen rossz. Az elejétől a végéig folyamatosan benned van az, hogy ezt az egész filmet csak a nagy csatajelenet miatt készítették el.
Olyankor elfelejtődik az, hogy történet, szereplők, alakítás: ehelyett egy eszeveszett CGI gyönyörben részesülsz, ami a Hobbit-nál persze egy alapkövetelmény, de az nem azt jelenti, hogy mind a 140 percet ezzel kellene kitölteni.

Hiszem, hogy nagyon nehéz egy ilyen filmtrilógiát lezárni, ami minden embernek tetszik, de valahogy azt éreztem, hogy nem a filmben megy a csatajelenet, hanem a film megy a csatajelenetben, és az egészet e köré állították fel.

Már a második részét végét is kissé vontatottnak találtam, amikor is Zsákos Bilbó harcol Smaug-gal, a sárkánnyal, aki egyébként kap egy kis "cameót" a film elején. Aztán meg is ölik.

Történetünk szerint a már említett Smaug tűzokádást hajt végre a Karancslapujtőtől nem messze található Tóvároson. Szauron eközben óriási pusztítást akar végrehajtani az orkokkal. Így hát az öt sereg egymást püfölve mond búcsút a nézőknek, és emellett kér tőlük elnézést.

Hogy miért kéne elnézést kérni? Jackson ugyan nem lakik az utcámban, de még a névjegye sincs meg, ennek ellenére úgy érzem, mintha hülyére vett volna. Mintha az egész film alatt a képembe röhögött volna, azt mondva, hogy "Ugye hogy megvetted a jegyet, te szerencsétlen".

És tényleg.

Tényleg megvettem a jegyet. A rendező bárhogy lezárhatta volna a filmtrilógiát, így is úgy is mindenki beült volna rá, aki kicsit is látott az előzetesekből. Ő pedig megpróbálta minél kevesebb munkával megoldani ezt.

Lehet, hogy kissé durván fogalmaztam, ne értsetek félre, vannak jó és ötletes jelenetek is a filmben, de azért mélységesen elszomorít, hogy a Hobbit lezárásáról azt kell mondanom, "hogy néha azért volt benne egy-két jól eltalált jelenet is".

A magyar és a nemzetközi kritikákat olvasva nem aratott nagy sikert a film, de még egyszer mondom, a KRITIKUSOKNÁL, ugyan pontos adatokat még nem tudok, de kötve hiszem, hogy bármikor is átlag alatt végezne az öt sereg csatája a nézőknél.

A film tehát méltatlan az elődjeihez képest, főleg zárófilmként nem állja meg a helyét, így a nézőnek egy kis hiányérzete van a trilógia után, amit talán enyhíteni tud a második részbeli jelenetek felidézése. Ha már csak ez maradt..

Értékelés: 10/5