"Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért."

Minden évben kell egy horror, amely a legbénább és legtöbbször felhasznált klisékre épít, a kritikák lehúzzák, de a mozipénztáraknál tarol. És rendszerint olyan rendezőkre bízták, akiknek annyi közük van a filmekhez, mint mosogatónőknek a tanításhoz. Ez esetben az említett direktor neve John R. Leonetti.

Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért.

A másik nagy probléma azok után, hogy a nézőt szinte semmibe veszi, hogy olyannyira sok ismert dolgot átvesz más horrorfilmekből, hogy egyszerűen nem félünk tőle, hanem kiröhögjük, pedig az a legkevesebb, hogy ijedjünk meg egy horrortól, ha már más dologban nem tud nekünk kecsegtetni.

Én elhiszem, hogy manapság már nehéz érdekfeszítő horrort készíteni, hiszen az elmúlt évek során a műfajt konkrétan kikoptatták a Hollywood-i fejesek, de a porig alázós rész után térjünk át a történetre.

A szinopszis nagyon egyszerű, a Démonok között film után játszódik, ami Annabelle eredetéről szól. John és Mia tökéletes pár, egészen addig, amíg a házasok férfi tagja nem vesz feleségének egy babát: Annabelle-t.

Nem sokkal ezután egy sátánista csoport bukkan fel a házukban, de ez még csak a kezdet volt. Felbukkan itt minden, ami egy klisés horrorfilmből nem hiányozhat: nyikorgó ajtók és fotelek, egy pap, rengeteg jellemtelen karakter, kidolgozatlan forgatókönyv, és csapnivaló rendezés.

Bármennyire is meglepő, de sok hasonlóság van John R. Leonetti és Wally Pfister között. Előbbi eme film rendezője, utóbbi pedig a nyár egyik legnagyobb csalódását okozta, a Transzcendenst. Attól eltekintve, hogy mindkettő film brutálisan rossz, azt is fontos megemlíteni, hogy Leonetti és Pfister is operatőr volt, mielőtt belevágott a rendezésbe.

Ez a bizonyíték tehát arra, hogy attól, hogy egy ember közel van a filmkészítéshez, még nem jelenti azt, hogy tudja is azt csinálni. Chistopher Nolan kezei alatt edződött Wally Pfister több éven át a világ egyik legsikeresebb operatőrje volt, gondoljunk csak az Eredetre, vagy a Sötét lovagra, és most, a Transzcendens után úgy megsértette a filmipart, hogy nem csodálkoznék, ha jó darabig nem hívnák a kamerák mögé, pláne nem rendezői székbe.

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon