"Ez a bizonyíték arra, hogy a legmenőbb klasszikusok is úgymond elhervadnak évekkel később, és kiderül, hogy már csak egy háborús veteránt és egy nénit érdekel, akiki igazából az Idára akart beleülni, csak elnézték az időpontot."

Kissé túlzás, hogy ölni tudnék érte, de tény, hogy már nagyon vártam a Sin City második részét. Ez nem csak egy film, és nem csak egy képregény: ez maga a XXI. századi filmművészet. Biztosan mindenkinek ismerősen hangzik Robert Rodriguez neve, aki a 90'-es évek elején még ismeretlenként robbant be a köztudatba, az El Mariachi című filmjével.
Ódákat zengtek róla, és nagyon ígéretes tehetségnek tűnt. Na meg persze az is! Folyamatosan készítette a jobbnál-jobb filmeket, az akkori latin és amerikai sztárok főszereplésével, a 2000-es évek elején azonban tőle váratlanul, egy animációs filmbe fogott bele, a Kémkölykökbe. (A filmből több folytatás is készült, kisebb sikerrel.)
Valószínűleg megunta ezt a fajta műfajt, és 2005-ben visszanyúlt "gyökereihez", azaz a látványos és bitang jól megkomponált erőszakhoz, amiből a Sin City lett.
A filmtörténet egy csapással megváltozott. Kicsapongó és lehengerlő, ámde botrányosan furcsa képi világ, A-filmes sztárok mellékszerepben, és persze rengeteg 18+-os jelenet: ez kellett ahhoz, hogy a nézők kilenc évvel ezelőtt elballagjanak a moziba, megvegyék a jegyet, és aztán tátott szájjal jöjjenek ki a teremből.

Ez volt akkor. A Sin City 2 azonban megbukott, aminek egy nagy oka van. Rodriguez és Frank Miller, vagyis a rendező és a képregény szerzője, az egész Sin City-s világ megalkotója nem tudta majd egy évtizeden át fenntartani az érdeklődést a filmje iránt.
Rengeteg jó filmet láttunk azóta, és félreértés ne essék, a Sin City még mindig egy kultfilm, de az évek során kikopott a köztudatból, és mire a rendezőpáros odajutott, hogy elkészült a forgatás és az utó munka, a kutyát sem érdekelte a második rész.

Ezt a bevételi adatok is hűen tükrözik.

Persze butaság az a sztereotípia, hogy ami keves pénzt hoz a konyhára, az rossz, és ebben az esetben sincs így. A Sin City 2-vel lehet az is volt a gond, hogy túl magasra tette a mércét az első rész, és az efftek nagyrésze mára már kikopott volt, és nem adott akkora hatást, mint anno 2005-ben.

Egy-két különbség azért becsurgott, Josh Brolin vette át Dwight karakterét, valamint nagyrészt új arcok is jöttek a filmbe: ilyen például Joseph Gordon-Levitt, aki Roark szenátor fiát játssza, amiről sokáig nem is tud, mellesleg szerencsejátékos.

A szokásos arcok is tiszteletüket tették, mint például Bruce Willis, Mickey Rourke, vagy Jessica Alba, mint Nancy.
A Sin City 2. ugyanolyan menő, ugyanolyan erőszakos, sőt, még durvább, mint elődje, eggyel azonban nem számoltak: hogy telik az idő.
Ez a bizonyíték arra, hogy a legmenőbb klasszikusok is úgymond elhervadnak évekkel később, és kiderül, hogy már csak egy háborús veteránt és egy nénit érdekel, aki igazából az Idára akart beleülni, csak elnézte az időpontot.

Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy ölni ezért senki nem lenne képes.

Értékelés: 10/7

 

Megosztás a facebookon

"A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen."

Luc Besson-től sosem volt túl meglepő, hogy eszement, kicsit sem reális filmeket kreáljon, de hát ezzel együtt kell élni, a filmtársadalom ezzel együtt szerette/utálta meg.

Kezdeti időszakában, amikor még csak a szárnyai bontogatta, olyan neves alkotásokat hozott tető alá, mint a Nagy kékség, a Nikita, vagy 1994-ben a Léon, a profi.
Aztán persze akarva-akaratlanul minden rendezőnek és színésznek becsúszik egy-egy olyan szerep, amit a néző sehova sem tud tenni, és legszívesebben elfelejtene.
Az ő filmográfiájában számomra az Artúr és a villangók testesíti meg ezt a sztereotípiát. Amúgy az Adéle és a múmiák rejtélye című francia fantasy-val se túlságosan dicsekednék a mester filmjei közül.

Ezeken a hanyatlásokon túl kell esni, el kell felejteni, amennyira ez csak lehetséges, és gőzerővel folytatni a munkát, no nem a rosszat.

Egy kis boncolgatás után el is érkeztünk a Lucy című, 2014-es filmhez, Scharlet Johansson főszereplésével, aki még a leg**arabb karaktereket is olyan átéléssel tudja eljátszani, mintha Júliát játszaná.
Magyar embertársaim már nagyon várták Luc Besson új agymenését, amit csak azzal tudok kimagyarázni, hogy Johansson kisasszony és Morgan Freeman is elég népszerű kis hazánkban.

Lucy egy igen nagy és sok kérdőjellel rendelkező véletlen folytán egy kínai seftelésbe keveredik, ami pontosabban azt jelenti, hogy a hasán keresztül akarnak átjuttatni egy új drogot egy másik országba, néhány másik emberrel együtt.

A drog zacskója azonban egy ütés hatására kilyukad, aminek az a következménye, hogy Lucy falat mászik, más emberek gondolataiban turkál, és embereket repít fel a plafonra. Ez az egész film folyamán így megy, egészen addig, amíg el nem éri azt a bizonyos 100 százalékot. Merthogy eléri!!

A film igazi nagy hibája, hogy ennek a nőnek egyszerűen nincs ellensége. Oké, hogy itt van a japán maffia, akiknek ráadásul még fegyverük is van, de semmit nem ér egy olyan emberhez képest, aki az agykapacitása több mint 20 százalékát használja.

Továbbá azon már meg sem lepődünk, hogy Lucy karakterén kívül senki sincs normális módon kidolgozva, ahogy egy filmtől elvárandó lenne.
Teszem azt, itt a másik főszereplő, Norman professzor, akiről igazából semmit nem tudunk, azon kívül, hogy rengeteg évtizede foglalkozik az emberei agykapacitással. Ennyi.

Arról már ne is beszéljünk, hogy itt van még "Lucy szerelme" is, a rendőrfőnök, aki az egész szituációt csak a háttérből nézi, vagyis nem csinál semmit. Kérdem én, akkor miért is kell ez a karakter?

A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen.

Értékelés: 10/5,5

 

Megosztás a facebookon

"Jennifer Kent elsőfilmes rendező végre megmutatta, hogy a közönség igen nagy része mára már nem azért ül be egy horrorfilmre, mert vért és levágott fejeket akar látni. Egy horrorfilmnek is ugyanolyan történettel, forgatókönyvvel és színészi játékkal kell operálnia, mint a többi műfajnak, és néha a kevesebb is elég."

Jennifer Kent elsőfilmes rendező végre megmutatta, hogy a közönség igen nagy része mára már nem azért ül be egy horrorfilmre, mert vért és levágott fejeket akar látni. Egy horrorfilmnek is ugyanolyan történettel, forgatókönyvvel és színészi játékkal kell operálnia, mint a többi műfajnak, és néha a kevesebb is elég.

A The Babadook című ausztrál filmben csekély vérmennyiség van a többi társához képest, ezen az alkotáson a hangsúly a feszültségen és a borzongáson van. Fontos kiemelnem, nem a félelmen, hanem a borzongáson.

Tudni illik, nem vagyok egy nagy horror fan, sőt, elkerülöm őket, aminek két oka van: egyrészt rohadtul meg tudok ijedni egyes dolgokon, másrészt pedig minél több horrorfilm készül, mert egyre több készül, annál unalmasabb klisék és hangeffektek vannak becsempészve.

Az idei év egyik legrosszabb ilyen műfajú filmje az Annabelle volt. Nem is akarom nagyon kifejteni, a lényeg csak annyi, hogy nagyon gáz volt, mikor az amúgy is nem hosszú filmben a századik ajtócsapástól még azt várták, hogy megijedjen a néző.

Nyugodtan kijelenthetem, a Babadook esetében ilyenről szó sincs. Mint már említettem, Jennifer Kent rendezőnőnek még nem volt nagy filmes tapasztalata, az IMDb oldalát megnézve csak egy-egy rövidfilm és sorozat készítésében vett részt, ezzel a filmmel azonban még évekig garantáltan fognak emlékezni a nevére.

Én hatalmas csalódásként éltem meg, hogy nem vetítették a moziban, mondjuk nagyon nem lepődtem meg tőle, de mégiscsak élvezetesebb lett volna egy mozivásznon látni, mint 1080p-ben egy laptop monitorján. Magyarul rá voltam kényszerítve, hogy torrenten nézzem meg.

Iszonyat jó rendezés forgatókönyv után még nincs vége a pozitív dolgoknak: nem sok szereplő van a filmben, de az anya, Essie Davis, és a fiú, Noah Wiseman konkrétan a hátukon viszik el a filmet. Én kijelentem, hogy évek óta nem szerepelt még ilyen jól gyerek egy filmben, Davis pedig egyszerűen lehengerlő volt, na meg persze rémisztő..

Amelia egyedül él kisfiával, Samuel-el, akinek apja akkor halt meg, amikor ő megszületett, miközben a kórházba mentek. A nő ezt a tragédiát rengeteg év múlva sem tudja elfelejteni, ráadásul Samuel-nek viselkedési problémái vannak.

Egy nap talál egy Babadook című könyvet, amit anyja fel is olvas neki, ám kiderül, nem csak egy egyszerű mesekönyvről van szó, mert Babadook szinte maga az ördög. Megkeseríti és megőrjíti a két ember életét, akik egyre jobban elszigetelődnek egymástól, a film végén ráadásul egy nagy csavar is van.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon

"Lett, egy ilyen csöpögős, romantikusnak és viccesnek sem mondható, unalmas dramedy, ami 94 perc játékidővel is olyannak tűnik, mintha az Apokalipszis most 200 perces rendezői változata volna."

Igenis vannak jó romantikus vígjátékok. Igaz, hogy ezt a műfajt csak nőknek találták ki, és nem robbantanak benne orosz atombombákat, de attól még lehet szórakoztató. Megrendítő, vicces, elgondolkodtató: ha ezek megvannak, mellécsapunk egy jó rendezőt és forgatókönyvírót, bármikor belehet engem vinni a moziba.

Hülyeség lenne azért nem beülni a moziba, mert a  film éppen sci-fi, vagy a szóban forgó romantikus vígjáték.. Előzetes, színészgárda, stáb, sztori: csak azután szabad eldönteni, megéri e az ezer forintot az alkotás.

Csajkeverők. Ugyanakkor elfelejtettem elmondani, hogy szerintem ebben a műfajban lehet a legnagyobbat hibázni. Ha az ember se szerelmet, se poénokat nem lát/hall, akkor a film totál bukta. Egy akciófilmet legalább szűkebb értelemben nem lehet elszúrni, hiszen akciót mindig lehet teremteni, forgatókönyvön, rendezésen kívül.

A romantikus vígjáték kategóriában kellenek jó poénok, azaz erős szkript, színészi átélés, hiszen mit sem érne a Rómeó és Júlia, ha nem alakították volna olyan jól a színpadon, vagy filmen. 

That Awkward Moment, eredeti címén, nem szól másról, csak a haverokról, a csajozásról, és Zac Efron felsőtestéről. Ennyi. Kész. Tom Gormican, aki a film rendezésért és írásáért is felelős, valamit nagyon elszúrhatott, mert ez a film egy csődtömeg. 

Meglepőnek tartom, hogy manapság ilyen filmekre pénzt adnak: oké, tudom, Zac Efron neve rengeteg tinicsajt becserkész a mozikba, de akkor is! Nem ezért kéne ezt csinálni. Már is van egy húzónevünk, és reménykedünk benne, hogy ez eltakarja az elsőfilmes rendező dilettantizmusát és hozzá nem értését a filmről?

Igaz, hogy az egész büdzsé 8 millió dollárból készült, ami a hollywoodi mértékekhez képest nem nagy pénz, de elegendő lett volna hozzá, hogy ebből egy jó filmet hozzanak ki. Minden rendezőnek el kell indulnia valahol, így az nem vehető negatívumnak, hogy a rendező tapasztalatlan, és elsőfilmes, de akkor is: erről a filmről az első tíz percben lerí, hogy megírták a forgatókönyvet, leforgatták, megvágták, és bekerült a mozikba.

Ennyi.

Gormican legalább egy kis törődést tanúsított volna a film iránt, és akkor máris más szemszögből látjuk a dolgokat, de nem! Ennek ellenére, már a nyitóhétvégén visszahozta a készítés összegét, sőt megháromszorozta azt, úgyhogy mégiscsak sikeres volt a Zac Efron gerilla marketing.

Az említett "úriember" mellett Miles Teller-t is utálom, szóval ezt a filmet garantáltan nem nekem készítették el. Aztán lett, egy ilyen csöpögős, romantikusnak és viccesnek se mondható, unalmas dramedy, ami 94 perc játékidővel is olyannak tűnik, mintha az Apokalipszis most 200 perces rendezői változata volna.

Úgy gondolom, most egy darabig nem fogják Gormican-t erőltetni a fejesek, mert ugyan bevételből csurdogált egy kicsi, a kritikusok és a nézők is hevesen elutasították, olyannyira, hogy a Rotten Tomatoes kritikai oldalon kemény 23%-on áll, a százalékok azonban nem minden film esetében mutatják a valóságot, ennél azonban remekül tükrözik azt. 

Értékelés:

10/4

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

"Szóval, ha még nem néztétek meg, mindenképpen vegyétek meg DVD-n vagy BD-n, esetleg töltsétek le, de egy jó tanács: vegyétek maximumra a hangot!"

Egyes sorokban spoileres tartalmat tulajdoníthatsz el, szóval csak csínján-bínján az olvasással! 

Annyi utálatot hallottam a 2014-es Godzillával kapcsolatban, hogy gyakorlatilag rögtön elvette tőle a kedvem, hogy moziba nézzem meg a filmet, pedig miután mégis rászántam magam, hogy a számítógépem tárhelyéből elvegyen egy gigát, ami néhány éven belül igen nagy pénzt fog jelenteni, megbántam, hogy nem IMAX képernyőkön láttam Gareth Edwards új robbanását. 

Nem mellesleg az is érdekelt, mennyi köze van az 1998-as Godzillához, ami nem egy mestermű, és persze, hogy jobb e, és azt kell mondjam, igen, sokkal-sokkal-sokkal jobb, de nem tökéletes. Rengeteg olyan karakter van, amivel nem is foglalkoztak, és a kidolgozásával semmit nem törődtek, gondolok itt a Ken Watanabe által megszemélyesített Dr. Ichiro Serizawára. 

Ott volt, tanácsot adott, félt, és ennyi: mint mindenki más, az ő szerepe tehát teljesen felesleges volt, és csak az idő ment vele.

A film olyan monotonná válik a háromnegyedétől, hogy sajnos sokszor unalomba fullad. Harc, sírás, aggodalom, félelem, harc, sírás, aggodalom, félelem, és végül happy end. Én nem mondom, biztos sokkal több olyan néző van, aki jobban tud értékelni egy filmet, mert szép vége van, de egy ilyen kaliberű filmnél, mint ez, ahol már a játékidő első percében harcolnak a szörnyekkel, nagyon kiszámítható és nyálas végeredménye lett. (Persze ki csodálkozik egy Godzilláról szóló filmnél, hogy közhelyes?)

Azt azonban pozitívumként könyveltem el, hogy egy-egy főszereplőnek hitt karaktert rendkívül könnyen el tud tenni láb alól a film, neveket nem akarok mondani, de azért erre számíthatok.

Továbbá nem csak Watanabe karakterével vannak problémák, de ne csak a negatívumokról beszéljünk, a film egyik igazi jó tulajdonsága, hogy iszonyúan jól bánik a hangokkal, egyrészt ezért is bántam meg, hogy nem egy SÖTÉT SZOBÁBAN néztem meg a Godzillát.

A tenger lágy hangja, a szélsüvítés, a zene: ezek bizony Oscar esélyesek. 

A Godzilla tehát nem egy rossz film. Emberek, ennél ezerszer rosszabb filmeket is csináltak, amik nagyobb pozitív kritikai és nézői visszhangnak örültek, szóval nem értem, miért szidják annyian: talán divatos lenne? (Egyébként sosem értettem, miért divatos egyes filmeket szeretni és nem szeretni..)

Fontos elmondani, hogy hangulatban is nagyon erős a film, és sokakkal ellentétben szerintem sokkal félelmetesebb volt, hogy nem minden percben Godzillát és az ő kibírhatatlan ordítását látjuk, hanem azokat az embereket, akik szavakkal és tettekkel próbálják megoldani a kialakult helyzetet.

Az 1998-as változatnál sokkal jobb, Jean Reno bohóckodását most felváltotta a fantasztikus közérzet, amit a film közben lehet érezni, a brutálisan jó hangi effektek, és persze Bryan Cranston-ért is megéri megnézni egyszer.

Szóval, ha még nem néztétek meg, mindenképpen vegyétek meg DVD-n vagy BD-n, esetleg töltsétek le, de egy jó tanács: vegyétek maximumra a hangot!

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon