Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
Az ajándékot minden bizonnyal a 2015-ös legjobbak között fogjuk emlegetni. Én pedig mi többet is kívánhatnék, hogy legalább még négy ilyen élményben legyen részem ez évben, és ha ez teljesülni fog, már nincs okom szidni a filmipart.
Nem semmi. Ez jutott először eszembe, amikor nagyjából lélegzet nélkül, mozdulatlanul ültem végig Joel Edgerton rendezését, Az ajándék-ot. A pazar kritikák alapján az elvárásom igen magas volt a filmmel szemben, de még ennek ellenére is egy óriási, a 2015-ös évben (talán) megismételhetetlen thriller-rel van dolgunk. Már a poszter is kellően ijesztő ahhoz, hogy felkészülj a következő 110 percre, amit a megnézésével fogsz tölteni: az Edgerton (A nagy Gatsby) által játszott Gordo nyújt feléd egy ajándékot, a tekinteténél már csak a fekete háttér és a találó tagline rémisztőbb.
Hát igen, nem minden ajándék kicsomagolása után érzed azt, hogy ezt meg kéne köszönni. Simon és Robyn boldog házasságban élnek, a babaprojekten dolgoznak és nemrég költöztek be újdonsült házukba. Egy régi ismerős, a férfi iskolai osztálytársa, Gordo tűnik fel, aki természetesen felforgatja ezt a nagy idillt. Gordo többször eljön hozzájuk vacsorára, ajándékokat küldözget, a házaspár viszont nem nézi jó szemmel a dolgot és levakarják. Ez azonban egy elképesztő mértékű lavinát indít el mindhármuk életében, melyben többet játszik közre a múlt, mint a valóság.
Oké, az alapötlet egyszerűbb már nem is lehetne, hisz a filmesek, főleg mostanában, előszeretettel állítanak be egy karaktert kedvesnek meg jószívűnek, a másik pillanatban pedig már kést szorít az emberek torkához és magából kikelve gyilkol az éjszakában. Ebből persze nem mindig sül ki olyan jó dolog, gondoljunk csak A szomszéd fiú csúnya lebőgésére. Egy jó kivitelezés, netán egy jó rendező viszont a legklisésebb történetet is befogadhatóvá, mi több, érdekessé tudja tenni, Joel Edgerton pedig, aki eddig színészként kereste a kenyerét, világhírű direktorokat megelőzve rendezte meg nekünk ezt a páratlanul izgalmas és különös világú thriller-t.
Nézzük meg a színészeket. Néha hülyén éreztem magam, amikor megnéztem egy-egy szánalmas vígjátékot Jason Bateman-től, majd eszembe jutott, hogy neki sokkal inkább a drámai, komolyabb szerepek állnának jól és akkor talán nem érezném, hogy mennyire is ki van semmizve Hollywood-ban. Edgerton szerencsére rájött, mekkora potenciál is van a Förtelmes főnökök sztárjában, Az ajándék-ban pedig egyszerűen brillírozik. Ritka az olyan film, ahol Bateman egy őrült, kezelhetetlen palit alakítana, mindig is “normális” szerepeket kapott és maximum a haverjai hülyék egy kicsit. Lásd: megint csak Förtelmes főnökök 1,2.
Ő tehát egy fantasztikus választás volt a főszerepre. Filmbeli felesége, Rebecca Hall legismertebb szerepe talán a Vicky Cristina Barcelona, ahol az egyik címszereplőt alakítja. Nem mellesleg pedig megint csak az kell mondanom, hogy jobbat nála nem is lehetett volna találni. Mindketten remekül tudnak kétségbeesetten nézni, erre a jó képességükre pedig elég sok szükség volt Az ajándék forgatásán.
Egy pszicho-thriller-rel, de néha-néha horrorba hajazó jelenetekkel van dolgunk, véleményem szerint pedig ez a kis kitekintés a horror műfaja felé okozta, hogy két év múlva nem fogjuk a “tökéletes” jelzőt használni, ha egy beszélgetésben megemlítik a filmet. Teljesen felesleges és szükségtelen az egész, csak egy furcsa keveréket adott a hangulatnak, a nem jobbik értelemben. Egy thriller, de sokkal inkább az ilyen fajta thriller is pont eléggé félelmetes tud lenni egy-egy pillanatban, ezért is nem értettem a jumpscare-ek használatát.
De hagyjuk is, hisz talán ez az egyetlen hiba, amit fel tudnék hozni. Miért is? Mert Az ajándék-ról már az első pillanatban lerí, hogy sokat dolgoztak mind a forgatókönyvön, mind a casting-on, és olyan okosan, precízen építik fel ezt a különös, borzasztóan sötét világot, hogy még az erősebb idegekkel rendelkező emberek is könnyen kibukhatnak rajta.
Edgerton óriásit robbant első rendezésével, persze erre előbb-utóbb számítana lehetett, mivel kettő nagyon is sikeres forgatókönyvvel ajándékozta már meg a világot, és gyakran producerként is részt vesz egyes filmek elkészítésében. Az ajándék borzasztóan csekély, öt millió dolláros költségvetésből készült, és ha nincs is sajnos olyan hívogató ereje, mint egyes hülye romantikus komédiáknak, egyértelmű volt, hogy pluszt hoz majd a stúdiónak. Ha nem is sokat.
Nem akarok általánosítani, de sajnálattal láttam, hogy 30-35 embernél több nem ült be a moziba, ahol én is láttam az alkotást, szóval nagyon úgy tűnik, nem számít Bateman neve, mert nagyon úgy tűnik, a könnyebb filmek szerelmeseit sem tudja becsalogatni a filmszínházakba.
Én viszont azt mondom, hogy aki minőségi filmet szeretne látni és gondolkodni is rajta, nem csak a nachos általi élvezetekben gyönyörködni, feltétlen nézze meg Edgerton első rendezését moziban, mivel a megfelelő hang és a feszültség érzése csak így jön át megfelelő módon. Hogy mihez tudnám a legjobban hasonlítani? Talán egy kis Holtodiglan-szerű motívumokat éreztem, lássuk is, miből áll ez össze:
Az idill házaspár (Minden tökéletesen megy, a házaspár boldog és látszólag nem létezik olyan probléma, ami kikezdhetné a kapcsolatukat. Persze csak látszólag.)
A váratlan fordulat/senki nem az, akinek látszik (Hopp, és akkor jön a váratlan fordulat, azon belül is egy óriási változás az addig szelídnek hitt karakterről. Ez esetünkben mind Gordó-ra, mind Simon-ra igaz.)
A szomorú világ (Mindkettő film képi világa sötét és letargiás: vagy talán csak a fájó igazságot mutatja?)
A vég (Nincs teljes lezárás, nem tudjuk meg, mi lesz velük majd holnap meg holnapután. Talán ezért is olyan különlegesek.)
KICSIT SPOILER:
Simon és Gordo között a legnagyobb kapocs, hogy mindketten hibát követtek el, azon pedig vitatkozhatánk, hogy melyikük nagyobbat. Mert bár első ránézésre úgy tűnik, hogy utóbbi követte el a rosszabb dolgot, de ha pedig abba gondolunk bele, hogy Simon meg egy egész életet tett tönkre egyetlen, ártatlannak szánt hazugsággal, máris kiegyenlítődik a mérleg.
KICSIT SPOILER VÉGE
Sokan furcsának találhatják a film befejezését. Én mindig is imádtam az olyan mozgóképeket, melyek nyitva hagyják a cselekményt vagy nem válaszolják meg teljes mértékben a kérdéseket, amire mindenki várt. Az ajándék esetében is így vagyunk.
MEGINT SPOILER:
Gordo nézi a kórházban szenvedő és síró Simon-t. Az arckijfezése viszont most sokkal másabb, azon belül is nem olyan félelmetes és gyűlölködő, mint korábban volt. Jó kérdés, megsajnálta-e a férfit és annyiban hagyja-e őrült agymenését. Ha engem kérdeztek, igen. Talán végre beletörődik a sorsába, ami kicsit sem igazságos, viszont ezen már semmivel nem tud változtatni.
MEGINT SPOILER VÉGE
Az ajándék tehát összefoglalva egy nagyon érdekes thriller egy amúgy közepes alaptörténettel, Edgerton viszont olyan ügyesen rendez meg minden egyes jelenetet, hogy filmjét minden bizonnyal a 2015-ös legjobbak között fogjuk emlegetni. Én pedig mi többet is kívánhatnék, hogy legalább még négy ilyen élményben legyen részem ez évben, és ha ez teljesülni fog, már nincs okom szidni a filmipart.
Értékelés: 10/9
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
"Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?"
Annyi minden jót hallottam már Martin McDonagh 2008-as filmjéről, a borzalmas magyar címet kapott Erőszakikról, hogy szégyelltem magam, mivel eddig nem kerítettem sort a megtekintésére és Hála Istennek nem kellett csalódnom: Az In Bruges, hívjuk inkább így, a parádés szereposztásával és a kiváló alakításokkal, a lehengerlő hangulatával, a különös, játszadozó fényképezéssel és a hol végtelenül nyugodt, hol végtelenül temperamentumos zenéjével az elmúlt egy évtized egyik legüdébb filmélményében lehet részünk, amin sírunk is meg nevetünk is, nem utolsó sorban pedig remekül szórakozunk.
Martin McDonagh? 2008 előtt alig volt ismerős valakinek ez a név filmes berkekben, aztán úgy berobbant a filmművészetbe, mint csak nagyon kevesek és azt se felejtsük el, hogy ‘12-ben szintén készített egy kritikailag elismert alkotást, A hét mesterlövész és a Si-cu címmel. Szerintem a fordítók valami miatt nagyon megorroltak a rendezőre és úgy próbálják elkerülni, hogy valaki még csak bele is gondoljon abba, hogy meg kellene nézni ezt a filmet, hogy idegesítő és teljesen értelmetlen magyar címeket adnak.
Szerencsére azonban sokan tudják, hogy nem a címből, főleg nem a magyar címből kell megítélni egy mozgóképet, így az Erőszakik is ahhoz képest nagy rajongótáborra tett szert kis hazánkban.
A történet Brugge városában játszódik, ebben a kellemes, régi épületekkel és nevezetességekkel tarkított mesevilágban, ami egy kis időre a vér és a pisztolyok otthonává válik: milyen érdekes, pont akkor, amikor Ray és Ken beteszi a lábát. Ők egyébként profi bérgyilkosok és főnökükkel abban egyeznek meg, hogy amíg nem kapnak telefonhívást tőle, ne csináljanak semmit. A semmicsinálás persze nehéz, a dolgok azonban még rosszabbra fordulnak, amikor megkapják a hívást.
Az In Bruges ténylegesen egy mese, amit hülye ember az, aki komolyan vesz. Száz percnyi tömény, megállás nélküli fekete komédia, melyben, hivatalos adatok szerint minden percre jut több mint egy káromkodás és ahol ennél több fura karaktert nem tudtak volna összeszedni. Törpék, örömlányok, szerelmek és placcsanás! Végre egy placcsanás!
SPOILER!:
Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor Ken megteszi azt, amire sokunk számított a torony tetején, a leérkezése pillanatában placcsan egy hatalmasat. Ez eddig, legalábbis azok közül a filmek közül, amiket én láttam, ez még sosem történt meg, egyszerűen csak szállt egyet az illető és elegánsan földet ért. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Ken a fél testét elveszíti az esés folyamán.
SPOILER VÉGE!:
McDonagh ügyesen adagolja a humort és a drámát, minden fájdalmas pillanatra jut egy vidám, ez az egyveleg pedig egy hamisítatlan, igazi hangulatot teremt a filmnek, amit már csak tetőz a sok gyönyörű látnivaló Brugge városában. Az Erőszakik első húsz perce semmi másból nem áll, csak ebből és mégsem válik unalmassá, ez pedig csak McDonagh kiváló rendezésének és forgatókönyvének köszönhető. Olyan több percig tartó és humoros, a fő cselekményhez ugyan nem tartozó párbeszédeket képes írni, hogy olyanokra talán csak a jó öreg Tarantino képes. Ha negatívumot akarnánk keresni, amit amúgy egy ilyen filmben nem akarunk keresni, talán csak a törpés jeleneteket tudnám megemlíteni, ami kissé unalmasabb volt a többitől, de sok rész persze olyan magasra tette a mércét a többinek, hogy nem csoda, ha egyesek nem tudták azt a színvonalat hozni.
Még most is a fülembe cseng az a kellemes muzsika, ami a film legelején fogad és a szinte vérfagyasztó, már-már thriller filmekre hajazó zene, ami a végén van, így ha nem lenne elég a színészek elképesztő feszültséggel teli játéka, amit nehezen hiszek, akkor ez még rátesz egy lapáttal.
Nem érted, hogy lehet egy ilyen szép tájhoz ilyen piszkos szájú karaktereket írni? Én sem, de az In Bruges az a film, amiben bármi megtörténhet és meg is történik. Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?
Értékelés: 10/9
Megosztás a facebookon
" A forgatókönyv kiváló, az operatőri munkában semmi kirívó nincs, hozza, amit egy ilyen témájú filmnek képileg hoznia kell, a lényegesebb dolgokban viszont nincs hiba, ajánlom mindenkinek!"
Ha tervbe vetted, hogy meg akarod nézni Kristen Stewart nagyon különös és első ránézésre hozzá nem illő filmjét, a Camp X-Ray-t, be kell tartanod néhány nagyon fontos szabályt. Először is lényeges, hogy a napszak késői részében kezdj hozzá, ugyanis a megnézése után garantáltan elmegy az életkedved, továbbá zárj ki minden más külső tényezőt, mert ez a film tényleg odafigyelést kíván és nem mellesleg érdemel. Ha megszűnt számodra a világ és lassan sötétedik, kezdj bele a Camp X-Ray-be, nem bánod meg!
Nehéz pillanatokat éltem meg Peter Sattler új alkotásának nézése közben, hisz egyáltalán nem erre számítottam. De be kell vallanom, voltak kétségeim és kérdéseim, éppen ezért is csak sokadik próbálkozásra vettem rá magamat a megtekintésre. És azt kell mondjam, nagyon kevés film képes ilyen heves és megdöbbentő érzéseket kiváltani az emberből. A Camp X-Ray minden egyes pillanata a szívedbe hatol, jól átrágja magát az agyadon, hogy aztán az elkövetkezendő néhány órában képtelen legyél bármi hasznosat is csinálni.
És ha valaki negatív tényezőként tekint a megtekintés előtt Kristen Stewart-ra, a film után biztosan máshogy fogja gondolni. Ez a nő konkrétan bepótolta és egyben kijavította az összes borzalmas szennyét, amit csak fiatalabb korában elkövetett, hisz a Still Alice, a Sils Maria és ezután már tényleg megérdemli, hogy elfelejtsük az összes Alkonyatot.
Történetünk főszereplője egy női őr a guantanamoi fogolytáborban, ő viszont sokkal szívesebben harcolna a terepen. A dolog érdekessége, hogy a hölgy egy meglepően szoros viszonyban lesz az egyik fogvatartottal, Ali-val. Ezt a furcsa kapcsolatot persze senki nem nézi jó szemmel, a film viszont emellett bemutatja a fogolytábor fájdalmas képét teljesen élethűen a nézőnek, mind a fogvatartottak, mind az őrök szemszögéből.
A Camp X-Ray viszont, legalábbis szerintem, sokkal inkább az Amy-Ali viszonyt akarja bemutatni, mi történik akkor, ha egy két ilyen különböző ember találkozik, vagy ahogy a filmben mondják, ha egy jó és egy rossz ember találkozik. Mert ott van Sattler nagy kérdése: Vajon megváltozott ez a férfi? Ezt teljes
mértékben nem jelentheti ki senki, Amy viszont a vége felé már hisz az ártatlanságában.
A rendező rájött, hogy nem kellenek ahhoz 2001-es flashback-ek, Barack Obama nyilatkozatai a börtön felszámoltatásáról, vagy a kínzások hosszas bemutatása ahhoz, hogy élethűvé tegye a filmet, vagy csak egyszerűen ne legyen egy kliséhalmaz. Mert egy ilyen témánál könnyedén közhelyes jelenetekbe esik az ember, amitől féltem is, viszont a befejezést is sikerült a lehető legkevesebb giccsel bemutatni, hisz egyszerűen csak fájdalmas és nagyon-nagyon-nagyon szívszorító volt. (Persze a könyvre számítani lehetett, de akkor is fájdalmas volt..)
Amy és Ali egyetlen érintkezése az, amikor megfogják egymás kezét. Ennyi. A két főszereplő, Stewart és Moyaadi kivételesen nagy összhangja és kémiája miatt viszont a néző mégis úgy érzi, mintha már az első percben szeretnék egymást. Szerelem ez? Vagy szeretet? Vagy annyi se? Nem tudjuk, viszont a szétválás mindkettejüket iszonyúan megviselte.
Látszott, hogy a stáb rengeteg időt és energiát fordított már csak arra, hogy alaposan feltérképezzék és ezzel könnyebben bemutassák ezt a könyörtelen fogolytábort, emellett viszont már senki nem mondhatja azt, hogy Kristen Stewart ne lenne jó nő, hisz még Guantanamoban is sikerül felszednie egy pasit.
Az egyetlen dolog, ami szúrta a szemem a film viszonylag elején volt fellelhető, amikor Ali lázadás céljából hozzávág Amy-hez egy nagy adag szarkupacot, amit ott csak koktélnak hívnak, és néhány nap múlva már megint úgy beszélgetnek, mintha mi sem történt volna.
Ali: Még nem hallottam erről a filmről.
Amy: Valószínűleg úgyis be van tiltva ott, ahonnan maga jött.
Peter Sattler mindössze egy millió dollárból forgatta le a 2014-es év egyik legjobb filmjét, már bánom, hogy nem volt alkalmam/nem vettem rá magamat, hogy megnézzem korábban. Peyman Moaadi és Kristen Stewart kiváló játéka egy hatalmas pluszt adott az élményhez, ez a kettejük közös filmje volt, a többi mellékszereplő sajnos viszonylag egysíkú és jelentéktelen. A forgatókönyv kiváló, az operatőri munkában semmi kirívó nincs, hozza, amit egy ilyen témájú filmnek képileg hoznia kell, a lényegesebb dolgokban viszont nincs hiba, ajánlom mindenkinek!
Értékelés: 10/9
Megosztás a facebookon
"A Mad Max - A harag útja egy páratlan élmény, mely csak egy hajszálnyira van attól, hogy tökéletesnek hívjuk: George Miller 2015-ben valami hatalmasat alkotott, olyan sok fiatalsággal, lendületességgel, hogy azt bármelyik 30-as filmrendező megirigyelné. Meg mindenki."
2015. május 22.-én megtörtént az, amire csaknem már egy fél éve várok: kezembe foghattam a Mad Max mozijegyét, és konkrétan stresszeltem a vetítés előtt, hisz annyi helyen ujjongtak a filmtől, konkrétan az év legjobbjának is nevezték sok helyen, és szép lenne, ha pont nekem ne tetszene ez a tömény két órás akcióorgia. Ami viszont megdöbbentő, hogy az én vállalhatatlanul rossz ízlésem ellenére is úgy tartom, az év egyik legjobb alkotását készítette el George Miller.
Az első, '79-es Mad Max hatalmas sikere után egyértelmű volt a folytatás, de a direktor úr az animációs- és családi filmek hangulatába is belekóstolt, miután Max kalandjainak harmadik folytatása pedig inkább hajazott egy egyszerű kalandfilmre, jegelni kellett a trilógiát, azt persze senki nem gondolta volna, hogy ez a "jegelés" ilyen sok ideig, kerek harminc évig eltart.
Hatalmas elvárásaim voltak, nem tagadom, de hát egy Rotten Tomatoes 98% és egy Metacritic 89% esetében ez nem meglepő, ugyanakkor arra is kíváncsi voltam, Tom Hardy méltó utódja lesz-e Mel Gibsonnak, a válasz pedig: teljes mértékben.
Kevés film van, amelyik valósággal ordít a folytatásért, a Mad Max trilógia viszont pont ilyen. Elég fájdalmas lehetett a rajongóknak a harmadik rész után, ami sem hangulatban, sem feszültségben nem hasonlítható elődjeihez, ráadásul Tina Turner is megmutatja, mennyire is jó, hogy ő igazából énekesnő.
Ezeket a "rossz emlékeket" azonban nagyrészt begyógyította az idő, és már annak a nézőnek sem lesznek fenntartásai a negyedik résszel szemben, aki még tinédzser volt akkor, amikor a MM filmek mozikba kerültek.
Mert a Harag útja egy brutálisan jó film! Emlékszem még, amikor a Hobbit befejező részét azért utáltam annyira, mert olyan érzésem volt, mintha az egész filmet csak azért az egy csatajelenetért készítették volna el, hisz a játékidő 90%-a azzal ment el.
Az tény, hogy a Mad Max-ben is nagy részt csak üldözéseket és őrült hajszákat láthatunk, George Miller azonban az akció egyik legizgalmasabb pillanatában hirtelen visszavesz a tempóból, majd újraindul az adrenalinbombája, ez az egyensúly pedig egy nagyon érdekes temperamentumot visz a filmbe.
Meg kell jegyezni, kicsit haragszok rá. Haragszok rá, mert nem túlzok, ha azt mondom, sutba vágta az idei évtized összes akciómoziját, továbbá ezentúl sosem tudok már úgy tekinteni egy akciófilmre, mint egy egyszerű, kellemes szombat esti szórakozásra, mert a szívem mélyén minden ilyen kategóriájú alkotásban azt a bizonyos "Mad Max érzést" fogom keresni.
A 70 éves George Miller, aki tulajdonképpen leiskolázta a mostani összes Hollywood-i fiatal filmest, egy minden eddiginél érdekesebb világot teremtett meg, amihez sem az első, sem a második részben látottak nem érhetnek fel: itt már tényleg minden romokban van, és Max-től, miután feleségét és gyerekét brutálisan megölték, már "csak" az életét vehetik el.
A karakterek és a színészek is egyszerűen tökéletesek, a Charlize Theron által alakított Furiosa olyan jól van megírva, hogy a néző valóban azt érzi, ez a nő tényleg olyan kiváló harcos, mint Max, és emellett persze egyenrangú társ is. Hardy és Theron között remekül működik a kémia, még annak ellenére is, hogy a filmben alig van dialógus kettejük között: egy arcrándulásból, pillantásból megértik egymást, továbbá azt is érezni, ők csak kényszerből vannak egy hajóban, és ha vége van ennek a kálváriának, egyikőjüknek tovább kell állni. (Szóval senki se számítson szerelmi szálra!)
Nicholas Hoult is ügyesen játszik, mondjuk én kicsit le voltam döbbenve, hisz az X-Men filmeken kívül csak az Egy fiúról című alkotásban láttam, ott pedig még egy különc kisfiút alakít Hugh Grant mellett, és a két óra játékidő alatt csak arra tudtam gondolni, vajon mit szólhat ehhez Fiona, a filmbeli anyja, hogy egy konkrét őrültté változott a fia? :)
Plusz itt van még nekünk Halhatatlan Joe, az egyik legfélelmetesebb karakter a film alatt, akinek borzalmas tekintetén kívül még van egy érdekes jellemvonása: az a Hugh Keays-Byrne alakítja, aki az első részben is keresztbe tett már Max-nek.
A Mad Max - A harag útja tehát összességében egy páratlan élmény, mely csak egy hajszálnyira van attól, hogy tökéletesnek hívjuk: George Miller 2015-ben valami hatalmasat alkotott, olyan sok fiatalsággal, lendületességgel, hogy azt bármelyik 30-as filmrendező megirigyelné. Meg mindenki.
Értékelés: 10/9
Megosztás a facebookon
"Remek választás volt Gyllenhaal, a tekintetéből sugárzik a nyugodtság és a magabiztosság, ugyanakkor félelmetes és rendkívülien kegyetlen.
A kritika spoiler-t tartalmaz!
Mondhatni, hogy több évtizeden keresztül Dan Gilroy csak úgy tengődött a filmiparban. Rene Russo férjének eddigi legnagyobb kiugrása a The Bourne Legacy volt Jeremy Renner-rel, ami számomra nem volt egy nagy szám, de még mindig nagy fellendülés az elég silány filmográfiájában. Nem is tudom,de nem is érdekel, hogy engedte meg valaki, hogy Gilroy filmre vigye a saját ötletéből, pontosabbanaz élet ötletéből készült Éjjeli férget, amit nem mellesleg ő is írt, és ő is rendezett. A Nightcrawler az év egyik legnagyobb meglepetése, Jake Gyllenhaal pedig élete alakítását nyújtja.
Tény, hogy minden évben van egy film, melyet a fejesek kezdő rendeződnek adnak oda, kipróbálás céljából, néhány millió dolláros büdzséből, de ezek sorra balul sülnek el, egészen idáig.
Furcsa, tragikus, megdöbbentő: ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni 2014 egyik legnagyobb filmjét. Miközben néztem, és láttam, hogy a főszereplő karakter egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az erkölcstelenség bugyraiban, elgondolkoztam, hogy miféle borzasztó lény is az ember.
A Nightcrawler azért is egy nagyon különleges és egyedi film, mert nincs egy olyan karakter, akit szeretni lehet. Néhány romcom-os filmes persze arra esküszik, hogy a szerethető karakter határozza meg az egész filmet, de ez nem így van.
A másik hatalmas pozitívum maga a sztori. Sok film próbálkozott már bemutatni egy-egy hírműsor vagy riporter botrányos életét, de ezek közül biztos vagyok benne, hogy Gilroy akció-thrillere sikerült a legjobban.
Jake Gyllenhaal karrierje az utóbbi években szárnyalt, de még sem mondható igazi A-listás sztárnak, már csak a mellőzése miatt is. Már a Fogságban is nagy fellendülés volt neki, de ezek után biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben egy-két blockbuster-t is meghiteleznek majd neki. (Tőlem maradhat a drámai műfajban is, mert rohadt jól áll neki.)
Egyrészt remek választás volt Gyllenhaal, a tekintetéből sugárzik a nyugodtság és a magabiztosság, ugyanakkor félelmetes és rendkívülien kegyetlen.
Másrészt annyi introvertált, magába forduló szereplő van a filmben, hogy azt számolni sem lehet, emiatt a nézés közben kissé a saját magad életét is átgondolod, hogy nehogy fiatalkorodra/öregkorodra te is olyan gonosz legyél, mint a filmbeli Louis Bloom.
Mert Louis Bloom egy gonosz ember, aki csak kényszerből lett ilyen kegyetlen és szívtelen, mert mégis ki lenne képes kézremegés nélkül levideózni a munkatársa megrázó halálát, vagy farkasszemet nézni egy gyilkossal, vagy éppen fontos gyilkossági bizonyítékokat eltitkolni csak a pénz miatt.
Bloom munkanélküli, ugyanakkor fontos céljai vannak az életben, amit pénz nélkül persze nem tud elérni. Piti tolvajként szokták emlegetni a vásárlói, akik legtöbbször vasat vagy drótot vesznek tőle. A férfi azonban lát egy balesetet, és néhány perc múlva a kiérkező riportereket és operatőröket. Elhatározza, hogy beruház egy kamerába, vesz egy rendőrségi rádiót, és próbál a leggyorsabban odaérni a baleset/tűz/tetthely helyszínészre, még a zsaruk előtt is.
Megismerkedik a jobb napokat látott Ninával, akinek nagyon fontos, hogy a következő néhány hétben nézzék a hírműsorát, ugyanis hamarosan letelik a szerződése. Bloom hozza neki a jobbnál jobb felvételeket, a férfi azonban egyre beképzeltebb lesz, és nem csak pénzt akar a nőtől.
Az egyik negatívum az, hogy már idegesítően túl sokat képzel magáról. Első munkájában levideóz egy esetet, amit elvisz a hírcsatornának, adnak is neki 250 dollárt, és sok-sok dicséretet, ettől pedig annyira beképzelt lesz, hogy azt már rossz nézni.
Munkatársat vesz fel, igazi "cége" lesz, amit a híradóban is bemondanak, egyszóval úgy tűnik, sínen van az élete. Az Éjjeli féreg egy rendkívül tragikus, mondhatni, botrányos alkotás, mely tökéletesen tükrözi, hogy néhány ember mennyi kegyetlenséget tud elkövetni pénz és nézettség reményében. Durva világ ez, durva világ...
Értékelés: 10/9
bűnügyi-thriller
117 perc
Megosztás a facebookon
