"Általában két hatalmas nagy baromság közepette lehet fellelni az igazán vicces momentumokat, de tényleg nagyítóval kell keresni, hisz a felszínen csak kliséhalmazt és száz összezárt, ásítozó embert lehet találni egy sötét teremben."

Griswoldék balszerencséje a vakációkban bizony továbbra is folytatódik, a családfő Clark-ot viszont váltja fia, az Ed Helms által alakított Rusty, de csak a név változik, a “talpraesettség” nem. Alapjába véve egyáltalán nem vagyok nagy rajongója a sorozat régi darabjainak, persze megmosolygok egy-egy klasszikus jeleneten, de ez minden. Sőt, szerintem több, rossznak vélt darabot ki is hagytam. Nagy elvárásaim nem voltak, hisz csak így lehet kicsit is szórakozni rajta, bár kicsit kínosnak tartom, hogy egy olyan filmsorozatról beszélek, mely már 1997-ben is erőltetettnek számított. Igen, a Vegasi vakációra gondolok. Chevy Chase feledhetetlen arcjátéka persze okozott maradandó nyomokat nálam is, az már más kérdés, hogy a Griswold család feje ezúttal idegesítőbb, mint valaha.

Ed Helms olyan a Másnaposokban, mint Jason Bateman a Förtelmes főnökökben: sokkal inkább az okosabban gondolkodó, általában higgadt figurát hozza, akit néha azért rendesen ki lehet hozni a sodrából. Nos, valahol itt is ez a helyzet, Rusty pilótaként dolgozik egy ismeretlen légitársaságnál. Egy nap elhatározza, mint anno apja, hogy útra kelnek a családdal együtt egy óriási vakáció erejéig.

Hol is kezdjem a problémákat? Mondjuk a karaktereknél. Rusty hasonlít apjához, ugyanakkor mégsem. Kicsit sem vicces, hogy mindenre, a legidegesítőbb dolgokra is békésen reagál, ugyanakkor a régi Griswold, Chase-nek pont ez volt a bája. Idegesítő, hogy minden pillanatban Helms “ragyogó” fogait kell néznem minden egyes jelenetben, de hát mégis csak egy fogorvosról beszélünk. (Trollok, trollok mindenütt..)

Továbbá mindkettő gyerek karakterét sikerült a lehető legrosszabbul megírni: a kisebb egy igazi nagyképű, a bátyját porig alázó kölök, aki legalább százszor beoltja tesóját, amiből kb. csak három igazán vicces, a nagyobb pedig egy igazi lúzer, aki a játékidő kilencven százalékában tényleg megérdemli, hogy ezt csinálják vele.

A Vakációt az a Jonathan M. Goldstein írta és rendezte, aki többek között a már említett Förtelmes főnökök 1-2, a Derült égből fasírt 2 és a Fantasztikus Burt Wonderstone szkriptjét is jegyzi. Mint látjátok, az úriember eddig egyetlen nagyjátékfilmet sem rendezett és talán lehet, hogy a Vakáció is túl nagy falat volt neki.

De nem csak ezen a hasal el a film, kifejezetten akarja, hogy egy-egy jobb jelenet, poén után teljesen eltűnjön az arcunkról a mosoly és felváltsa azt valami furcsa, kicsit sem kellemes érzés. Van itt rasszizmus, szexizmus és minden negatív dolog, aminek “izmus” van a végén, de ezzel még nem is lenne probléma, ha nem százszor, hozzáteszem, sokkal jobban előadott poénokkal operálni folyton folyvást. Néhány viccesnek szánt résznél már az én pofámról égett a bőr, hogy mennyi pénzt tudnak még lehúzni egy másik bőrről.

Rusty egy igazi seggfej. De nem a vicces értelemben. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ami poén Chevy Chase-nél, az unalom és humortalanság Ed Helms-nél. Ez pedig nem (teljesen) az ő hibája, mivel nagy részben a rendezésen és a forgatókönyvön bukik el a dolog.

Viszont nem bukott volna el, ha el sem készül. És most nem azt mondom, hogy vállalhatatlanul rossz lenne, csak teljesen felesleges és sok helyen idegesítő.

Rengeteg mindent elmond egy vígjátékról, ha egyes jelenetek közepette a néző kezd feszengeni és nem a készítők: persze ki tudja, lehet, hogy az általam elnevezett Josh Trank-utóérzés érvényesül, aki a Fantasztikus Négyes “remek” kritikája után hevesen kifakadt a Twitteren, hogy ez bizony nem az a film, amit ő leforgatott.

Amikor Chevy Chase volt a vásznon, mivel igen, ő is megjelenik, sokkal boldogabban és felszabadultabban ültem és próbáltam bármiféle nevető hatást is kinyögni magamból, azért jobbára sikerült. Ez is bizonyítja, hogy belőle egy van és az a hatás, ami anno volt a Vakáció filmekben, az már egyáltalán nem fog átjönni a XXI. században.

Na, akkor gyorsan a pozitívumok. A Vakáció, amikor nem próbál görcsösen vicces lenni, lásd a film eleji képeket, akkor meglepően jól működik. Ez persze nem sok perc erejéig tart, általában két hatalmas nagy baromság közepette lehet fellelni az igazán vicces momentumokat, de tényleg nagyítóval kell keresni, hisz a felszínen csak kliséhalmazt és száz összezárt, ásítozó embert lehet találni egy sötét teremben.

A befejezés teljesen korrekt volt egy kellemes happy-enddel és humoros összecsapással, ha a film többi része is ilyen önfeledt és kidolgozott lenne, akkor talán nem éreznéd, hogy elpazaroltál másfél órát az életedből.

Már a castingnál is húztam a szám szélét, pedig rengeteg jó színész tűnik fel, akik vagy nem kaptak annyi időt, amennyi járt volna nekik, vagy egyszerűen csak tartogatják az erejüket későbbre. A gond Rusty karakterével, hogy egyáltalán nem így képzeled el őt. Annyival megoldották az egészet, hogy az ügyetlenségét megemelték egy jó nagy adaggal, de bármi pluszt vagy érdekes, kicsit is szerethető dolgot nem adtak mellé. Képzeld el úgy, mint bármelyik két kilónál nehezebb LEGÓ palotát írásos instrukció nélkül.

Néha vicces, néha megmosolyogtató és gyakran kínos: a Vakáció annyi, amit az előzetesben is látni lehetett belőle, se több, se kevesebb. Ed Helms mutatja a fogait és mosolyog, a gyerekektől a falra mész, vigaszom viszont, hogy rövid és két pillanat alatt el lehet felejteni. Kivéve azt a film végi bizonyos képkockát..

Értékelés: 10/5 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Ha igazi Hollywood-ról szóló filmet szeretnénk megtekinteni, a Térkép a csillagokhoz nem lesz megfelelő választás."

Meg kell vallanom, nagyon vártam már ezt a filmet, főleg úgy, hogy anno még a magyar mozis premierkor szerettem volna megtekinteni David Cronenberg alkotását, majd mikor ez nem sikerült, csak halogattam és halogattam tovább és csak bíztattam benne, hogy végre leszek olyan “erős” és végignézem a direktor úr legújabb munkáját. Nos, ehhez tényleg erő kellett, hisz a kicsivel több mint száz perces játékidő alatt szinte minden tizedikre jut egy sokak szerint megbotránkoztató, bizarr jelenet, amit Cronenberg-től ugyan már megszokhattunk, a Mulholland Drive-szerű titokzatosság és hangulat, a rosszabbik pszichológiai-thrillereket idéző jellemábrázolás és a karakterek rendezetlen megírása viszont minden egyes báját elszívja.

Nem akarok szőrösszívűnek tűnni és elűzni a Cronenberg rajongókat, szóval kezdem a pozitív dolgokkal: a színészek. A borzalmasra vágott és teljességgel érthetetlen előzetesben csak a nagy nevek miatt lehetett bármi jót is találni, Julianne Moore, Mia Wasikowska, John Cusack, Robert Pattinson és az önmagát játszó Carrie Fisher mindannyian borzasztóan odatették magukat, de ezek közül is leginkább Moore és Wasikowska játéka fogott meg igazán.

Előbbi egy kiállhatatlan, a visszatérésére készülő színésznőt alakít, aki anyja régi filmjének szeretne egy remake-t csinálni, amiben ő is lenne a főszereplő. Havana felveszi “csicskurvának” a piromániája és félelmetes tekintete miatt kezelt Agathát, aki még régen saját családját tette tönkre és száműzetését élte jó messze LA-től.

A cselekmény igazából rengeteg szálon folyik és a spoilerek is könnyen kiszaladhatnak az ember száján (írásán), szóval a történet dióhéjban ennyi is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a sokat látott Cronenberg vajon mennyire fogja porig alázni a Hollywoodi giccseket és sztárokat, hisz legtöbbször, ha egy “behind the scenes” filmet nézünk az iparról, nem a jobbik, kedvesebb oldalát mutatják a készítők. Itt sem erről van szó, sőt, a karakterek önzőbbek, mint valaha.

Talán itt is bukik el nagyon a film. Annyira örültem volna csak egyetlen kicsit is szerethető karakternek, az viszont sehol nincsen, maximum olyanok, akik se rosszat, se jót nem követtek el. Rosszból viszont rengeteg van.

Agatha életéről sokáig nem tudunk meg semmit, csak a képünkbe tolják a közelit a megégett arcáról, csak negyedóra után derül ki, fiatal kora ellenére már egy egész családot tett tönkre. Méghozzá az ő családját, amit nevezetesen felgyújtott. Nem kétséges, hogy egy megbújó őrülttel van dolgunk, aki mélyen, valahol a legmélyebb bugyraiban raktározza el a gonoszságot és ha végleg betelik a pohár, ott kő kövön nem marad.

Havana szintén egy borzalmas ember, aki ugyan valószínűleg nem ölt embert, arról viszont vitatkozhatnánk, hogy kettejük között melyik a gonoszabb. Minden tette, minden megnyilvánulása csak az önimádatára és az önzőségére koncentrál, olyannyira, hogy azt nézni is fájdalmas. Mindent megtesz annak érdekében, hogy megkapja a lehetőséget a nagy visszatérésre, legyen az jópofizás vagy szex.

Benjie, aki Agatha testvére, egy gyereksztár, aki lassan annyi pénzt keres a filmjeivel, hogy valószínűleg néhány százdollárost már orrfújásra is használt. Népszerű, rengeteg a money-ja, gyönyörű a háza, ő viszont mégis egy elzüllött ember: 9 éves kora óta rehabon van, de hamarosan visszaesik. Benjie és Havana borzasztóan hasonlítanak, annak ellenére, hogy előbbinek nem kell harcolnia semmiért, hisz számtalan rajongója és kedvelője van, utóbbi viszont lassan eltűnik a süllyesztőben.

Nem nevezném humorosnak, de az tagadhatatlan, hogy gyakran használ abszurd, groteszk jeleneteket, amik hangos nevetést válthatnak ki. Az viszont már kicsit sem pozitív dolog, hogy ez a dráma és az amúgy komoly cselekmény rovására megy. Mindkettőben műfajban megfürdik, de egyikben sem úszik rendesen.

A Térkép a csillagokban viszont nem az a film, ami egy percre is leülne. Mindig történik valami olyan dolog, ami felkavarja az eseményeket és más nézőpontot ad egy-egy karakternek, de azt kell mondanom, hogy túlságosan is eseménydús, amitől egyszerűen képtelen vagy elhinni, hogy ennek akár a fele is megtörténhet/megtörtént egy igazi Hollywoodi sztár életében.

Jó, akkor beszéljünk a botrányosan rosszra sikeredett tüzes effektről. Az most lényegtelen, hogy miért, bár tulajdonképpen nem is tudjuk meg, sokkal inkább az a fontos, hogy milyen a kivitelezés. Hát borzalmas. Egyrészt tényleg teljesen szükségtelen, hisz ha nem tudják jól megcsinálni, akkor egyszerűen ne csinálják meg, nincsenek rákényszerítve. Így viszont olyan érzetet kelt, hogy Cronenbergnek épp megfájdult a feje és otthon maradt, a vágószobában pedig a direktor hiányában letöltöttek egy YouTube-os, amatőr filmeseknek készített füst és tűz effektet. Igazából az egész jelenet fél perces, de nagyon kiverte a biztosítékot.

A Térkép a csillagokhoz nem egy rossz film és a téma is sok potenciált rejtett magában, Cronenberg viszont valami miatt csak a misztikumra koncentrált, semmi másra, ez pedig meg is érződik. A színészek nagy része fantasztikus, a jelenetek néha sokkolók, néha bizarrak, de ha igazi Hollywood-ról szóló filmet szeretnénk megtekinteni, a Térkép a csillagokhoz nem lesz megfelelő választás.

Értékelés: 10/5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A Mélyütés sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni."

Pozitív és negatív értelemben lehet felfogni a Mélyütés című filmet: ha utóbbi akarok lenni, azt mondanám, a Southpaw tulajdonképpen az összes létező, boksszal kapcsolatos klisét felvonultatja, ennek ellenére viszont mégsem vállalhatatlan. Ha negatívan vonom le a következtetéseket, szimplán csak annyit mondok, hogy klisés. Jake Gyllenhaal, (Fogságban, Éjjeli féreg) aki a film kedvéért magára pakolt annyi izmot, amit még nézni is elképesztő, remekül játszik és szó szerint a hátán viszi el az egészet Froest Whitakerrel karöltve, ennek ellenére viszont ő sem tudja megmenteni két órányi tömény unalomtól.

Persze az is magára vessen, aki van annyira elvetemült, hogy 2015-ben egy olyan filmet készít, amiben a boksz viszi a főszerepet. Ez a téma már tíz éve is sokszor közhelyesnek számított, nem hogy mostanában, főleg ha a casting még saját magát is kiparodizálja és beteszi az egyik szerepbe 50 Cent-et, aki nagyon-nagyon remélem, hogy 50 centnél tényleg nem kapott többet az alakításáért.

A Mélyütés egyébként tényleg elkövet minden olyan momentumot, ami miatt kicsit sem fog néhány óránál tovább megmaradni az emberek memóriájában a cselekmény. A történet Billy Hope bokszolóról szól, aki felesége halála után nem találja a helyét a világban és kislányát is elveszik tőle.

Rengetegszer láttunk már egy híres sportoló összeomlását, legtöbbször családi tragédia vagy egy piszkos üzlet miatt, esetünkben előbbi érvényesül. Azok a jelenetek, melyek Billy harcáról szólnak a lánya visszaszerzéséért, sokkal jobban megérintik az embert és tud szurkolni értük, sem mint valami rég lecsengett, azért elengedhetetlenül fontos rap szám alatt bevonuló két félmeztelen izomkolosszusnak, ezen jelentek nagy részét viszont elég hamar elvarrták.

Úgy gondolom, akármennyire is nagy mértékben a boksz van kihangsúlyozva, talán sokkal jobbat tett volna neki, ha ezt az egészet hagyják a fenébe és a családra, a feleség elvesztése utáni felépülésre koncentrálnak. Ha már a családnál tartunk: a kislány meglepően érett viselkedése egy pozitív visszajelzés volt számomra, hogy ha még eldugott helyen élnek is, azért megtalálhatók jó gyerekszínészek is Hollywood környékén. Az említett viselkedést egyébként mind a karakterre, mind az őt alakító Oona Laurencre értem.

A legszomorúbb talán az, hogy tényleg csak minimális elvárásaim voltak, szóval még azzal sem lehet magyarázni a középszerűségét, hogy a megváltást vártam tőle. Sőt, ha jobban belegondolok, a két húzónév, nevezetesen Whitaker és Gyllenhaal nélkül ez a film teljes káosz lenne.

Ahhoz, hogy klisés boksz filmet csináljunk, nézd meg a Mélyütést vagy ha nincs annyi időd, elég, ha betartod ezeket a lépéseket:

1. Ne törődj azzal, hogy a filmben látott események 70%-a a való életben valószínűleg sosem történhetne meg.

2. Minél unalmasabban szenvedjen főhősünk szerette elvesztése után, hogy még véletlenül se váltson ki semmilyen együttérzést belőlünk.

3. Ha van elég pénzed, keress néhány jó színészt, csak legyen már benne valami jó dolog is.

4. De nehogy túl sok jó színész legyen egy helyen, szóval egy kisebb mellékszerep erejéig szerepeltesd 50 Cent-et is. Csak a biztonság kedvéért.

5. A földön fekvő, teljesen véres és félig ájult főhősünk rögtön szúrja ki a nagy tömegből a feleségét és vessen rá egy kellemes, szerelmes pillantást.

6. Főhősünknek minél kevesebb testőre legyen és fontos, hogy ne tegyenek semmit.

Amin igazán elcsúszott Gyllenhaal drámája, az a rendezés. Legtöbbünknek nem mond semmit az a név, hogy Antoine Fuqua és valószínűleg ezek az emberek is járnak jobban. Neki “köszönhetjük” a Támadás a Fehér Ház ellen és A Védelmező című filmeket is, de ha tovább keresgélünk a filmográfiájában, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen semmi köze a dráma műfajához és ez az első próbálkozása. Eddig legtöbbször akció vagy krimifilmekben örvendeztette meg a közönséget és ez kis mennyiségben a Mélyütésben is észrevehető: sokszor sötét, letargiás képekkel operál és néhány párbeszéd is sokkal inkább hasonlít egy drogdíler, sem mint egy bokszoló/ex-bokszoló/menedzser szavaira.

A Mélyütés összefoglalva sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni, Gyllenhaal és Whitaker viszont profizmusokkal megmentik a filmet a teljes unalomtól.

Értékelés: 10/5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott."

Daniel Alfredson nem túl sok vizet zavaró akciódrámája 1983-ba vezet el minket, amikor is a híres üzletembert, Freddy Heineken-t elrabolják és hatalmas mértékű, 16 millió eurónak felérő holland forintot követelnek. Akkoriban hatalmas felhajtást kapott az ügy, ez az igaz történet pedig egy hatalmas lehetőség lett volna, hogy felrúgjanak minden “emberrablós-filmes” klisét és valami nagyon eredetit alkossanak, hisz a forgatókönyvet végső soron tényleg az élet írta. Ehelyett viszont Alfredson biztonsági játszmába kezd, kapunk némi akciót, idegesítő kétségbeesést, megőrülő foglyot és egy kis film végi kihagyhatatlan feliratos összefoglalást.

Más szóval aki bármi, a valós életre kicsit is hasonlító alkotást szeretne látni, az hagyja ki a Kidnapping Mr. Heineken-t. Nem fogom porig alázni, hisz nem érdemli meg és nem is húzta ki annyira a gyufát, csupán egy borzasztóan lassú folyamú dramaturgiával és erőltetett párbeszédekkel bíró középfilm, ami akármennyire is tele van nagy nevekkel és egy meglehetősen érdekes alapfelállással, a forgatókönyvvel és a rendezéssel mindent lerontania.

De ha jobban belegondolok, nincs is mit lerontani, hisz a film már az elején teljesen egysíkúan indul, a pozitívum csak annyi, hogy az amúgy sem nem biztos lábakon álló minőségből nem ront le látványosan, csupán ugyanott halad másfél órán keresztül.

Szögezzük le, hogy borzasztóan jó korrajzzal operál, minden egyes díszlet és falfreskó az akkori hangulatot és életet idézi fel, de ezek után sajnos gondolkodnom kell, mi volt olyan kiemelkedő pozitívum, ami még megemlítést érdemel. Nos, egyelőre nem tudok mondani, szóval folytassuk a rossz dolgokkal: már az első percekben idegesítő a film ostoba kamerarángatása, ami még nem is az akciójeleneteknél tűnik fel a leginkább, hanem a teljesen normális, rángatás nélkül is könnyen megmutatható cselekményeknél. Talán valamilyen dokufilm-szerű hangulatot próbáltak ezzel elérni, ha így van, akkor innen is üzenem, hogy nem sikerült, sőt, kifejezetten liftezett a gyomrom.

Aztán beszéljünk a nagy nevekről. A címszereplő megalkotója a páratlan Anthony Hopkins, aki nem meglepő módon minden szereplő közül a legjobban nyomta, viszont rettentő kevés szerepet kapott, amit nem is értettem, hisz ha egy emberrablással foglalkozó filmet szeretnék csinálni, az első dolgom az lenne, hogy normálisan bemutatom. Hisz ha ő nem lenne, akkor cselekmény sincs.

Alfredson viszont kedvesen visszautasított minden olyan létfontosságú elemet, ami talán többé tenné a filmjét egy közepestől, sőt, csak az öt tagú emberrabló bandára fektette a hangsúlyt, viszont ezt is túlzásnak mondanám, mivel azon belül is a vezető, Cor Van Hout kapta a reflektorfényt.

Azzal persze nincs baj, hogy a csapat és a fogoly különböző mértékben szerepelt, de akkor is furcsa és teljesen érthetetlen, hogy a film 70%-a Hout lelki világának és érzéseinek a bemutatása. De ha már Hout: Jim Sturgess alakítja, akit többek között ismerhetünk a 21 - Las Vegas ostroma, az Egy nap, és a Felhőatlasz című filmekből is. Rajta láttam, hogy ugyan nem is sikerült neki teljesen, de próbálkozott jól előadni a szerepét és nem ostobán ordítozni és várni a jelenet végét. Lásd: az összes többi négy bandatag.

Beleértem Sam Worthington-t is, aki erőtlenebbül már nem is színészkedhetett volna és ez főleg azért nagyon idegesítő, mert nem nagyon vagyunk hozzászokva ehhez. A gond az az egész filmmel, hogy nem látunk igazi problémát, drámát, csupán néhány ordítozó hapsit és egy lassan megőrülő foglyot, akik néha-néha azért próbálják a néző tudtára adni, hogy itt valami nagy baj van de a teljesen élettelen párbeszédek és a klisék lassan megölik azt a kevés jó pillanatot is.

A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott.

Értékelés: 10/5

"Rejt magában némi bájt és hangulatot, ami miatt nem lesz nézhetetlen, de tényleg csak akkor ajánlom, ha egyáltalán nincs más a tévében."

"Mert mégis, akármennyire is klisés az, ha a pofánkba nyomnak egy félelmetes szellem arcát hosszas csend után, az ember csak megriad, bármennyire is jól tudja már, hogy itt bizony történni fog valami. Szóval ha azt nézzük, mennyire tudott félelemkeltő lenni, akkor valamilyen értelemben sikerrel járt."

Akasztófa. Általában bővebben utánanézek egy filmnek, amiről tudom, hogy néhány nap/óra múlva nem kevés pénzt fogok azért adni, hogy megnézzem egy nagy, sötét szobában néhány popcornzabáló szófosó telefonmániás tinivel. (Utóbbi nem mindig állandó jelenség, csak a tinihorroroknál általában). Ez esetben viszont nem érdekelt, hogy mind a nemzetközi, mind a magyar kritikák porig alázták, sőt, még előzetest sem láttam belőle, csak néhány TV spotot meg egy teaser-t. A found footage műfaj borzasztó eredeti volt a Blair Witch Project-ben, a Parajelenségek első részében, de évről évre annyi ehhez hasonló alkotást mutatnak be, hogy talán mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem folytatnák, sokkal inkább nem erőltetnék ezt a műfajt, hisz láttunk már belőle eleget.

Ezen sorok hallatán biztosan megkérdeznéd, hogy tulajdonképpen akkor mi a jó Istennek néztem én meg az Akasztófát, mi több, miért is adtam rá pénzt. A válasz: fogalmam sincs. Talán már mozielvonási tüneteim voltak, vagy talán érdekelt, mennyi bőrt és egyben pénzt lehet még lehúzni a jól ismert, jól bevált ijesztgetési módszerekkel. Hát sokat.

Egy nagyon érdekes lista található a "Found footage" angol nyelvű Wikipédia oldalán, ahol listázták ezeket a filmeket. Már a '80-as években is készültek ilyen típusú horrorok, de mégis a Blair Witch Project-től kezdve lett igazán népszerű. Onnantól kezdve, elején szépen lassan, majd az évek múlásával már több tucattal záporoztak a nézők elé, hol jobb, hol rosszabb minőségben, az viszont egyértelmű, hogy kicsit is újat vagy eredetit már egyik sem tudott felmutatni igazán.

A mindössze százezer dolláros költségvetés egyet jelentett azzal, hogy az Akasztófa, ha bevételi szempontból is, de nagyon sikeres lesz. Teljesen mindegy, hogy a Minyonokkal és a Self/less-szel együtt volt a premiere, már egy millió dollár is bőven elég a sikerességhez. Persze ebből nem csak egy millió lett..

De hogy a filmről is beszéljünk: az Akasztófa nemes egyszerűséggel rossz, az egyetlen dolog, ami valóban megmenti a teljes leégéstől, az a kb. kétezer jumpscare, amire mégis azt kell mondanom, hogy működött. Nem, mégsem. A működött nem jó kifejezés, ugyanis azt is el kell mondanom, hogy a film 85 percében legalább 85-szor elnevettem magam, vagy egy kínos dialógus vagy egy sikítozó néző miatt, szóval inkább azt a szót használnám, hogy félelmetes.

Mert mégis, akármennyire is klisés az, ha a pofánkba nyomnak egy félelmetes szellem arcát hosszas csend után, az ember csak megriad, bármennyire is jól tudja már, hogy itt bizony történni fog valami. Szóval ha azt nézzük, mennyire tudott félelemkeltő lenni, akkor valamilyen értelemben sikerrel járt.

Nagyon érdekes története van az Akasztófa készítésének. Mint ismert, a filmet a Warner csak azután vette meg, hogy azt elkészítették, tehát ha jól tudom, a forgatáson ott sem voltak. Persze a vágásnál biztos beleszóltak egy-két dologba, de összességében mégis azt éreztem, jobb lett volna, ha a stúdió már a kezdetekkor támogatja a stábot és talán megóvta volna a nézőket 2015 egyik legkínosabb forgatókönyvétől.

Konkrétan olyan dialógusok vannak benne, hogy azt hittem, egy vígjátékot nézek, de leginkább akkor tudatosult bennem, hogy az Akasztófa rettentően középszerű, amikor rádöbbentem, a film előtti előzetesekben több izgalmat éreztem, mint a másfél órás játékidő bármelyik percében. Borzasztó közhelyes és klisés jelenetek megszámlálhatatlanul sok van a filmben, a legnagyobb szomorúságomra viszont mégsem alázhatom porig, úgy, mint más kritikai oldalak, mert mégis csak egy horroról van szó, aminek fő célja az, hogy félelmet keltsen a nézőben, ez pedig kb. 80%-ban sikerül is neki.

Viszont attól, hogy egy vígjátékban ezernyi poén van, értelme és forgatókönyvének minősége viszont súrolja a nullát, csak rossz szájízzel távozol a moziból. Egy dráma vagy egy thriller jó szkript vagy rendezés nélkül semmit nem ér. A komédiáknál és a horroroknál már kicsit másabb a helyzet, hisz az elvárás sincs túl magasan, legalábbis ami a mostani filmeket illeti, de mégis, ha megnézel egy filmet, legyen az bármilyen kategóriájú, mondjuk egy sci-fi, nem elég, hogy láss benne szépen kivitelezett űrhajókat és világot, ugye? Abban tehát megegyezhetünk, hogy egy épkézláb írás és rendezés nélkül lehet egy komédia bármennyire vicces, vagy egy horror bármennyire félelmetes, nem éri el a kívánt hatást..

Így van ez az Akasztófa esetében is. A másik fontos dolog, ami mellett nem mehetünk el, az a színészek. Nem tudom, hogy egyáltalán hivatásos aktorok voltak-e a filmben szereplők, de legszívesebben eltiltanám őket mindennemű további színjátszástól, annyira idegesítőek voltak. Két jó nő, két jó pasi, akik betörnek a saját gimijükbe, kijönni viszont már nem tudnak. Annyira ismerős a sztori..

Tudom, egy a tízezerhez az esélye, hogy found footage filmek újat mutatnak, de legalább a sztori ne lenne ennyire közhelyes, ha már az ijesztgetések 90%-át két tizenéves kamasz is megtudná csinálni egy házi kamerával, két dolláros videóvágó programmal és négy szereplővel. Sok félresikerült blockbuster rendelkezik óriási büdzsével, általában száz millió dollár fölött, de most mégis, én egy százezer dollárral bíró költségvetésnél kérdezem azt, hogy mi a franc került ezen a filmben ennyi pénzbe?

A szereplők füvet vettek a megmaradt pénzből vagy valaki nyert a lottón és mindenképp el akarta költeni a pénzét, vagy mi a fene volt? Nem hinném, hogy olyan túlságosan sok money-t követeltek volna a színészi berkekben névtelen aktorok, a stáb sem állhatott annyira sok emberből, de más tippem nincs az előbb említetteken kívül, ami ennyi pénzt igényelt volna..

A hab a tortán pedig az a teljesen értelmetlen apai szál a főszereplő, Reese részéről. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ezt az amúgy is gyenge lábakon álló alaptörténetet még ilyen hülye ötletekkel rombolják le, amire nem lehet azt mondani, hogy csak az időt húzta, mert kb. két percet vett el a filmből, se azt, hogy bármi befolyása lenne az események folyamán. Egyszerűen csak borzasztóan közhelyes és teljesen felesleges, amin, már elnézést kérek, de csak a korosztály alsóbb rétege tud meglepődni. (Direkt használom a "meglepődni" szót, hiszen megijedni ezekben a pillanatokban már ők sem fognak).

Viszont emellett van egy borzasztóan klausztrofób érzése a filmnek a zárt terek miatt, ami ezerszer feszültséggel telibbé tudja tenni, mint mondjuk néhány jumpscare, ugyanakkor a befejezés is váratlan volt, legalábbis sejtettem, hogy nem lesz minden happy-end, az már azért a klisé-méterben is kicsapná a biztosítékot, de nem gondoltam, hogy egy ilyen ötlettelen film mellé egy ilyen ötletes utolsó perceket tudtak kreálni.

A helyzet az, hogy ha jobban belegondolok, az Akasztófa némiképp szórakoztatni tudott. Féltem is rajta. Nevettem is rajta. Travis Cluff és Chris Lofing filmje kimeríti a klisé szót 200%-ban, de tagadhatatlan, hogy legalább 10-15 jumpscare működik az Akasztófában, amin megijedsz, vagy legalábbis hátrahőkölsz a székedben, így egyáltalán nem nevezhető vállalhatatlannak, csak egyszerűen rossz, pedig az elvárásim is a béka segge alatt voltak..

Értékelés: 10/5

 Kövess a Twitteren is!

" Ha tehetsz valamit, ne nézd meg az utolsó húsz percet, mivel rengeteg gondtól megkímélnéd magad, abba pedig a legrosszabb álmaidba se gondolj, milyen lenne a film egy félórával hosszabb játékidő mellett."

The Lazarus Effect. Nagyon érdekes hangzik a film címe, nem tagadom, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Egyenlő mennyiségű gondolataim voltak arról, hogy lehet, ez megint csak egy közhelyekkel teli, klisés horror lesz, ami a tizenéveseknek készült, és ennek a fordítottja is, bár sokszor kétségbe vontam utóbbi állításomat, ugyanis már a szereposztásról lerí, hogy ez nem egy nagy költségvetésű alkotás, konkrétan az egyetlen húzónévnek számító színész Olivia Wilde. De mégis, azt kell mondjam, kíváncsi voltam, hogy Oculus vagy Ouija válik belőle.

Se a Rotten, se az IMDb pontszám nem kecsegtetett valami jól, a film viszont meglepően jól indul. Sokáig azt sem tudjuk, mi történik a képernyőn, és tetszett, hogy nem is próbáltak valami mondvacsinált szöveggel beavatni minket, jó volt ez így. Viszont az is lehet, azért álltam ilyen bátran a filmnek, mert mindösszesen 83 perces játékidővel bír, szóval úgy voltam vele, ha mérhetetlenül rossz lesz, nem kell sokáig kínlódnom vele.

A végeredmény pedig felemás. Az egésszel a legnagyobb baj, hogy iszonyúan klisés, minden mozdulatot, minden eseményt, ami megtörténik a filmben, már vagy háromszor láttunk egy más alkotásokban, pedig azt kell mondjam az első 45-50 perc igen szórakoztató. Egészen addig gondoltam, hogy ez akár egy kellemes meglepetés is lehet, amikor Zoe-t visszahozzák a halálból. Ezután A Lazarus hatás egy irdatlan nagyot esik minőségileg, aztán persze csak ott lyukadunk ki, hogy azért vannak a lánynak visszatérő rémálmai, mert kiskorában felgyújtotta a házukat. Ez nekem valahonnan nagyon ismerős.. (Paranormal Activity)

De rémisztően sokat másolt le a rendező a Parajelenségek első részéből. Például amikor az "élőhalott" kutya bemegy Zoe szobájába, felmászik az ágyára és hosszan elkezdi őt nézni. Ekkor már sejteni, hogy ő lesz a későbbiekben a kiválasztott, mivel a kutya, akit egyszer már visszahoztak az élők közé, rengetek különleges és furcsa képesség birtokában áll.

Kettő történetszálra és nagy részt kettő helyszínre oszthatjuk a filmet: előbbiek közül az egyik szál amikor még Zoe teljesen normális volt, és a kutyával kísérleteztek, a második pedig, amikor már megmagyarázhatatlan dolgok és tragédiák történnek a labor falain belül, és ezt egyedül a nőnek köszönhetik. Az egyik helyszín az említett labor, a másik pedig a "pokol", vagyis Zoe régi házának egyik folyosója, ahol a tűz már lángokban áll, az emberek azonban nem tudnak kimenekülni.

Ebben a részben rohadtul érdekelt, hogy vajon, hogy kerül Zoe álmának helyszínére a munkatársa? Mert hogy kétszer is sikerül betennie a lábát a lány "koponyájába", de semmi előzmény nélkül, egyszer csak úgy ott terem.

Viszont hogy a pozitívumokat is megemlítsem, meglepően jól tud félelmet kelteni. Nem tartozom abba a kategóriába, akik már az első ajtócsapkodástól sírva rohannak valami biztonságos helyre, de én is jó párszor meglepődtem/leestem a székről egyes jumpscare jeleneteknél, pedig sejteni lehetett, hogy valami itt fog történni. Főleg akkor volt ez, amikor Rocky, a kutya először elszabadul.

Valószínűleg csak az én beteg elmémnek jött be, de nagyon tetszett, hogy a film bátran teszi el a legfontosabb és legszimpatikusabb karaktereket is láb alól, ez valóban adott egy kicsit a félelmetességi rátához, viszont sajnálatos, hogy néhány jeleneten kívül A Lazarus hatás kicsit sem tud ijesztő lenni. Kivétel ezek közül mondjuk az a pillanat, amikor Zoe berepíti a szekrénybe az egyik kollégáját és szépen lassan, fokozatosan nyomja össze. Nagyon ötletes és egyben félelemkeltő is volt, a film talán legjobb pillanata!

Viszont ott van az egyik talán legnagyobb WTF dolog, amikor a szintén tudós férje elindul egy szérummal, hogy megölje a feleségét. Most komolyan? Ez a nő olvas az emberek gondolatában, mi több, meg is öli az embereket és akár több órás áramszünetet tud okozni, de te egyszerű szérummal akarod ártalmatlanná tenni?

A film utolsó 15-20 percéig nagyon úgy tűnt, hogy lesz ebből egy 6 pont, viszont a befejezés és az a "hatalmas" fordulat, ami a végén bekövetkezik és ami egyetlen horror műfajú alkotásból sem maradhat ki, teljesen lerontotta az addig szépen, gondosan felépített filmet. Úgy akartam befejezni a szöveget, hogy nem fogja megváltani a világot, de egy szombat esti borzongásra kiváló. Nos, a végével együtt nem. Ha tehetsz valamit, ne nézd meg az utolsó húsz percet, mivel rengeteg gondtól megkímélnéd magad, abba pedig a legrosszabb álmaidba se gondolj, milyen lenne a film egy félórával hosszabb játékidő mellett.

Értékelés: 10/5

Kövess a Twitteren is!

A Lazarus hatás PORT.hu adatlapja