"A Kéjlakon érezni, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi."

A Kéjlak történetét immáron harmadjára dolgozzák fel a filmesek, és természetesen ezek közül egy amerikai remake sem maradhat ki. Erik Van Looy, a rendező gyakorlatilag az egész karrierjét erre az amúgy sok potenciált rejtő sztorira rakta fel, hisz már 2008-ban elkészítette a Loft című filmjét, akkor még holland környezetben, majd hat évre rá megismételte az egészet James Marsden, Karl Urban, Wentworth Miller, Eric Stonestreet és Matthias Schoenaerts társaságában. Az eredmény pedig.. leginkább változó lett.

Öt nős férfiról szól a The Loft, akik mindannyian szeretik a feleségüket, a néhai félrekacsingatásokat azonban nem vetik meg. Ezért aztán egyikük kitalálja, hogy legyen egy kéjlakuk, ahol titokban, semmi gond nélkül vihetik fel az "egyéjszakás kalandokat", azonban gond akad a kanos csapat tervében, ugyanis egyik nap egy halott nőt találnak az ágyon. Csak ötük közül lehet valaki. De vajon ki?

Én alapjába véve szeretem az ilyen "köztünk ölte meg valaki, csak nem tudjuk, hogy ki" történeteket, viszont nevezetesen csak akkor, ha a karaktereket megfelelően bontakoztatják ki, hiszen ha másként lenne, semmi lényege nem volna, hogy melyikük a gyilkos, mivel úgy sem érdekelne.

A Kéjlak esetében viszont öt főszereplőről van szó, akiknek nagy része az elejétől a végéig teljesen közömbös marad, pedig szinte minden formás feneket és domborodó keblet megmutattak, amit csak lehetett: köztük volt Rachael Tayloré is, akit leginkább sorozatszínésznőként ismerhetünk, szerepelt például a számomra nagyon kedves Park sugárút 666-ban is, de a Grace klinikában is láthattuk néhány epizód erejéig, a Kéjlakban azonban nem tudta úgy megcsillogtatni a tehetségét, helyette mást csillogtatott meg.

A kidolgozott karakterek viszont valóban érdekfeszítőek voltak: Vincent, aki az egész kéjlakot megtervezte, és ő ajánlja fel a többieknek a kulcsokat, Luke-kal egyetemben egy nagyon furcsa és kiismerhetetlen személyiség, a film ugyan nem ad választ, utóbbi titkolt homoszexualitása vagy más ok miatt szerelt fel kamerákat, és tényleg érzelmeket táplál-e barátja iránt.

Legalábbis sokkal érdekesebb karakterek, mint Marty, aki amellett, hogy roppant idegesítő és vagy teljesen leissza magát, vagy azért rinyál, hogy a felesége kidobta, miután nem egy nővel csalta meg őt.

A Kéjlak amerikai verziója sajnos sok thriller-rel közösen abba a csapdába esik, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi.

A színészek játéka is elég visszafogott lett, Eric Stonestreet karaktere teljesen el lett rontva, így mindenki Cameron Tucker-ja sem tud elfogadható alakítást hozni, Karl Urban és James Marsden sokadjára is ugyanazt az arckifejezést hozzák, és ebben ki is merül a tudásuk, egyedül Wentworth Miller-en és Matthias Schoenaerts-on láttam, hogy beleélték magukat az amúgy sok fordulatot magában tartó filmbe.

A Kéjlak összefoglalva tehát nem egy jó alkotás, de ahhoz képest, hogy ez már a harmadik feldolgozása volt a történetnek, egy egyszerű és néha fordulatos 108 percben lehet részünk, ami sokat akar markolni, de maga sem veszi észre, hogy mennyire keveset fog. Ha már csak a jó nők miatt is, tégy vele egy próbát..

Értékelés: 10/5

 

 

Megosztás a facebookon

"Leginkább a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte."

Itt egy dráma. Itt egy színésznő. Jennifer Aniston. A Jóbarátok sztárja pályafutása alatt szinte csak vígjátékokban szerepelt, ezzel még nem is lenne gond, a baj csak az, hogy az említett komédiák kimerülnek a fingós-hugyozós poénokban, pedig alapjába véve egy nagyon tehetséges és nem mellékesen gyönyörű hölgyről van szó. A Cake egy remek fordulópont lehetett volna az életében, hogy kitörjön a hozzá méltatlan filmekből, de Daniel Branz alkotása annyira összeszedetlen, annyira sokat akar markolni, hogy végül csak egy tesze-tosza, unalmas másfél órán lesz az ember túl, ha megnézi.

Már a nyitójelenetben is voltak fenntartásaim, hisz Claire, a főszereplő monológjának gyakorlatilag semmi értelme nem volt a csoportterápián, mégis érezni lehetett, hogy a rendező nagyon fontosnak tartotta ezt a beszédet. Hogy miért, nem tudni..

Pillanatok alatt észre lehet venni, (én már a poszterből is sejtettem), hogy ez egy kőkemény, lassú ütemű, elgondolkodtató film akar lenni egy hatalmas nagy problémával. A Cake esetében ez egy autóbaleset, ahol a nő túlélte, de néhány éves kisfia nem, és még mindig gyászol.

Nem biztos, hogy akkor működött volna, de lehet, hogy a Caket egy sorozatba kellett volna adaptálni. Sőt, olyan érzésem volt az egész film alatt, mintha a rendező részekre bontotta volna alkotását, egyes pillanatokban például barátkozni próbál, a másikban ismeretlen tolvajlányt fogad be a házába, és ezek a jelenetek nem tartanak sokáig, és nem is összefüggőek, de pont elegek ahhoz, hogy vontatottak és unalmasak legyenek.

De azt sem mondanám rá, hogy inkoherens lenne, hisz lassanként, de kirajzolódik kiről is szól és mit is akar átadni a film. Branz alkotása egy nyomasztó, fájdalmakkal teli életet mutat be, nevezetesen Claire Simmons-ét, aki nem tud megbirkózni az emberekkel, az őt ért gyötrelmekkel, és úgy egyáltalán, a világgal.

Nagyon érdekes és megható mozgókép is lehetett volna belőle, de látszott, hogy Daniel Branz nem tud megbirkózni egy ilyen összetett drámával, pedig Jennifer Aniston és Adriana Barraza a hátukon viszik a filmet, a többi szereplő csak ráadás.

Hatalmas hibája, hogy nem tudta eldönteni, igazából merre is menjen. Jobb lett volna, ha nagyobb teret engednek Roy Collins kálváriájának, és az sem lett volna rossz, ha bővebb információkat tudunk meg Nináról, és nem csak szellemként kell látnunk őt, és úgy összerakni ezt a szövevényes történetet.
De ez még csak a kisebb baj. A film egyik pillanatában például feltűnik a William H. Macy által megformált Leonard, aki a balesetet okozta. A következők történnek: a férfi bocsánatért könyörög Claire-nek, aki viszont rátámad, és újra előtörnek benne a régi emlékek.

Sokáig nem is tudjuk, ki az a Leonard, de nagyon megrázó és hatásos képsorok voltak, ezt viszont a film teljes egészében lerontja azzal, hogy soha többet nem látjuk a férfit. Nem elég, hogy egyáltalán nem volt szükség rá a történet szempontjából, még olyan érzése is támad a nézőnek, hogy teljesen befejezetlen ez a történet.

Összességében tehát a Cake lehetett volna egy erős dráma, mert az alakítások és a szinte tökéletes zene adott volt hozzá, de a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte.

Értékelés: 10/5

 

 

 

Megosztás a facebookon

"Azon kevés filmek közé tartozik a Purge, amelynek mérföldekkel jobb a második része, mint az első. A tavalyit volt szerencsém moziban megtekinteni, és arra lehetett mondani, hogy egy jól elkészített horrorfilm, ez azonban még thriller-nek is éppen hogy mondható."

A bűn éjszakája talán az egyik legjobb példa rá, hogy lehet egy baromi érdekes sztorijú filmet jól elrontani a rendezői tapasztalatlansággal. Mert az elejétől a végéig látszott, hogy James DeMonaco egyszerűen nem tudta, merre menjen a történet szempontjából, sőt, kifejezetten a rendezés hibájának tudható be, hogy nem merte tágabb környezetre engedni a helyszínt: egész végig egy házban történt a cselekmény, viszont érdekes lett volna az utcára is "kimenni", mert attól feszültebb lett volna a hangulat. (Aztán a második részben, egy évvel később ez meg is történt.)

Továbbá azon kevés filmek közé tartozik a Purge, amelynek mérföldekkel jobb a második része, mint az első. A tavalyit volt szerencsém moziban megtekinteni, és arra lehetett mondani, hogy egy jól elkészített horrorfilm, ez azonban még thriller-nek is éppen hogy mondható.

Most attól kellett volna félnünk 2013-ban, hogy a gonoszok nagy része idegesítő, mint sem rémisztő műarcot hordanak? Köszi, de nem...

Fontos megemlíteni azon kívül, hogy önmagában a történet érdekfeszítő, rengeteg kisebb hibája van. Egy példa: a főszereplő család remekül él, pénzügyi gondjak nincsenek, akkor nem értem, a Megtisztulás előtt miért nem utazhatnak el repülővel egy másik országba? Mert ha jól vettem ki, ez az egész öldöklés csak az USA-ra érvényes.

Dióhéjban csak annyit a sztoriról, hogy minden évben egy nap, 12 óráig szabad bármilyen bűncselekményt elkövetni, a gyilkosságot is. Valaki a fegyvereit gyártja a megtisztulás napjára, hogy kiadja magából a felgyülemlett erőszakot, más inkább a biztonságot közel sem jelentő házában próbálja átvészelni ezt a fél napot.

Ami jókedvre derített, hogy a legfiatalabb gyerek, aki egyébként szabadidejébe értelmes és távirányítással működő robotot gyárt, hogy lehet annyira felelőtlen, hogy kinyitja a kaput egy idegennek? A filmben azzal próbálják magyarázni, hogy még gyerek, de aki ilyen ketyerét gyárt, azt már inkább tinédzsernek nevezzük.

Az egyszerű kisvárosi üzletember, akit Ethan Hawke alakít, átváltozik a családját védő oroszlánná, aki egyes jelenetekben jobban nyomja a verekedést/öldöklést, mint Stallone fénykorában, így a hitelességnek is jócskán odavan.

Az viszont kétségtelen, hogy a filmnek van egy nagyon erős feszültsége, amit már az első percekben, közvetlenül azután érzel, hogy megtudod, miért is zárkózik be mindenki a házába. Ez a feszültség viszont az utolsó jelenetekben már teljesen elszáll, helyette viszont valami furcsa érzést vált ki belőled, és csak az lebeg a szemed előtt, "milyen jó filmet lehetett volna ebből kihozni, ha nem megy át a nevetségesség határán..."

Mert amikor már a saját szomszédjai akarnak megtisztulni, arra nincs jobb szó, mint a nevetségesség. Annyi klisét kapsz a film háromnegyedétől kezdve, hogy számolni sem tudod, végeredményben pedig egy teljesen felejthető thriller-t fogsz kapni, amit véleményem szerint csak a marketing miatt neveznek horrornak.

Egyedül, ami kissé boldogíthat, hogy a második rész legalább nem vesz teljesen hülyének...

Értékelés: 10/5

 

 

Megosztás a facebookon

"Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért."

Minden évben kell egy horror, amely a legbénább és legtöbbször felhasznált klisékre épít, a kritikák lehúzzák, de a mozipénztáraknál tarol. És rendszerint olyan rendezőkre bízták, akiknek annyi közük van a filmekhez, mint mosogatónőknek a tanításhoz. Ez esetben az említett direktor neve John R. Leonetti.

Az Annabelle egyszerűen annyira unalmas és semmitmondó film, hogy már végső elkeseredettségedben keresed, melyik az a jelenet, amelyikbe esetleg nem lehet belekötni. Persze nem azért készült, hogy a kritikusoknak megfeleljen, sokkal inkább a bevételért.

A másik nagy probléma azok után, hogy a nézőt szinte semmibe veszi, hogy olyannyira sok ismert dolgot átvesz más horrorfilmekből, hogy egyszerűen nem félünk tőle, hanem kiröhögjük, pedig az a legkevesebb, hogy ijedjünk meg egy horrortól, ha már más dologban nem tud nekünk kecsegtetni.

Én elhiszem, hogy manapság már nehéz érdekfeszítő horrort készíteni, hiszen az elmúlt évek során a műfajt konkrétan kikoptatták a Hollywood-i fejesek, de a porig alázós rész után térjünk át a történetre.

A szinopszis nagyon egyszerű, a Démonok között film után játszódik, ami Annabelle eredetéről szól. John és Mia tökéletes pár, egészen addig, amíg a házasok férfi tagja nem vesz feleségének egy babát: Annabelle-t.

Nem sokkal ezután egy sátánista csoport bukkan fel a házukban, de ez még csak a kezdet volt. Felbukkan itt minden, ami egy klisés horrorfilmből nem hiányozhat: nyikorgó ajtók és fotelek, egy pap, rengeteg jellemtelen karakter, kidolgozatlan forgatókönyv, és csapnivaló rendezés.

Bármennyire is meglepő, de sok hasonlóság van John R. Leonetti és Wally Pfister között. Előbbi eme film rendezője, utóbbi pedig a nyár egyik legnagyobb csalódását okozta, a Transzcendenst. Attól eltekintve, hogy mindkettő film brutálisan rossz, azt is fontos megemlíteni, hogy Leonetti és Pfister is operatőr volt, mielőtt belevágott a rendezésbe.

Ez a bizonyíték tehát arra, hogy attól, hogy egy ember közel van a filmkészítéshez, még nem jelenti azt, hogy tudja is azt csinálni. Chistopher Nolan kezei alatt edződött Wally Pfister több éven át a világ egyik legsikeresebb operatőrje volt, gondoljunk csak az Eredetre, vagy a Sötét lovagra, és most, a Transzcendens után úgy megsértette a filmipart, hogy nem csodálkoznék, ha jó darabig nem hívnák a kamerák mögé, pláne nem rendezői székbe.

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon

"Buta és egyáltalán nem vicces poénokból persze most is akad bőven, dehát ha olyan név erősíti a producerek csapatát, mint Michael Bay, akkor nem is olyan meglepő a dolog, pláne úgy, hogy a rendező Jonathan Liebesman-nak is egyre rosszabb filmjei vannak."

Sosem értettem, hogy a gyerekek, és egy kis százalékban a felnőttek mit esznek ezeken a buta, Nickelodeon-os rajzfilmeken, kivétel ez alól a Madagaszkár pingvinjei, meg amelyeken törekedtek arra, hogy ne csak abból álljon az összes jelenetet, hogy a főszereplők elesnek, neki mennek valaminek, büfögnek, vagy az ehhez hasonló értelmes poénokkal operáljanak.

A Tini nindzsa teknőcök pont abba a kategóriába tartozik, hogy soha, és semmilyen körülmények között nem akarnám látni. Igen ám, de van itt nekünk egy Megan Fox, és egy Will Arnett. Előbbiért nem kell indoklást kifejtenem, utóbbit azonban igen megkedveltem a Millerék című sorozat óta.

Azaz kőkemény egy éve.

Így hát akarva-akaratlanul, mély lélegzetet vettem, leültem, és készen álltam 90 percnyi szenvedésre. Ehelyett kissé mosolyogva konstatáltam, hogy ez a film nem rossz, csak csupán rettentően középszerű. Nagyon meglátszik Michael Bay keze nyoma a filmen, a Teenage Mutant Ninja Turtles szinte egy Transformers, csak gyerekeknek, lightosabban.

Hiszitek vagy sem, a teknősök már több mint harminc éve boldogítják a jónépet. Először képregényként jelent meg, aztán több sorozatot és filmet is készítettek kizárólag gyerekek számára, majd jött eme alkotás, amellyel a négy reneszánsz festőről elnevezett teknőc végképp megutáltatta magát a szívemben.

A történet szerint Zúzó és csapata egész New York-ot a hatalma alá veszi, ebben pedig micsoda meglepetésképpen Michelangelo, Raffaello, Donatello, és Leonardo próbálják megakadályozni a már említett Megan Fox karakterével, valamint egy teljesen felesleges szereplővel, az operatőr Vern-nel.

Will Arnett játékáról lerítt, hogy az egész forgatás alatt csak arra gondolt, hogy "istenem, miért adom mindig hülye filmekre a fejemet..."

Buta és egyáltalán nem vicces poénokból persze most is akad bőven, de hát ha olyan név erősíti a producerek csapatát, mint Michael Bay, akkor nem is olyan meglepő a dolog, pláne úgy, hogy a rendező Jonathan Liebesman-nak is egyre rosszabb filmjei vannak.

Van itt minden giccs, ami szem-szájnak ingere: borzasztó akciójelenetek és CGI, erőtlen színészi játék, nem mellesleg a forgatókönyvet egy tizenéves is jobban megírta volna.

A Tini Nindzsa Teknőcöket tehát senki ne nézze meg, aki kicsit sem szimpatizál a négy teknőssel, a családok tehetnek vele egy próbát, de nagy essélyel a 9+ kategória már inkább egy Transformers filmre menne el, mint a TNT-re. Egyik jobb, mint a másik...

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon