"A Kéjlakon érezni, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi."

A Kéjlak történetét immáron harmadjára dolgozzák fel a filmesek, és természetesen ezek közül egy amerikai remake sem maradhat ki. Erik Van Looy, a rendező gyakorlatilag az egész karrierjét erre az amúgy sok potenciált rejtő sztorira rakta fel, hisz már 2008-ban elkészítette a Loft című filmjét, akkor még holland környezetben, majd hat évre rá megismételte az egészet James Marsden, Karl Urban, Wentworth Miller, Eric Stonestreet és Matthias Schoenaerts társaságában. Az eredmény pedig.. leginkább változó lett.

Öt nős férfiról szól a The Loft, akik mindannyian szeretik a feleségüket, a néhai félrekacsingatásokat azonban nem vetik meg. Ezért aztán egyikük kitalálja, hogy legyen egy kéjlakuk, ahol titokban, semmi gond nélkül vihetik fel az "egyéjszakás kalandokat", azonban gond akad a kanos csapat tervében, ugyanis egyik nap egy halott nőt találnak az ágyon. Csak ötük közül lehet valaki. De vajon ki?

Én alapjába véve szeretem az ilyen "köztünk ölte meg valaki, csak nem tudjuk, hogy ki" történeteket, viszont nevezetesen csak akkor, ha a karaktereket megfelelően bontakoztatják ki, hiszen ha másként lenne, semmi lényege nem volna, hogy melyikük a gyilkos, mivel úgy sem érdekelne.

A Kéjlak esetében viszont öt főszereplőről van szó, akiknek nagy része az elejétől a végéig teljesen közömbös marad, pedig szinte minden formás feneket és domborodó keblet megmutattak, amit csak lehetett: köztük volt Rachael Tayloré is, akit leginkább sorozatszínésznőként ismerhetünk, szerepelt például a számomra nagyon kedves Park sugárút 666-ban is, de a Grace klinikában is láthattuk néhány epizód erejéig, a Kéjlakban azonban nem tudta úgy megcsillogtatni a tehetségét, helyette mást csillogtatott meg.

A kidolgozott karakterek viszont valóban érdekfeszítőek voltak: Vincent, aki az egész kéjlakot megtervezte, és ő ajánlja fel a többieknek a kulcsokat, Luke-kal egyetemben egy nagyon furcsa és kiismerhetetlen személyiség, a film ugyan nem ad választ, utóbbi titkolt homoszexualitása vagy más ok miatt szerelt fel kamerákat, és tényleg érzelmeket táplál-e barátja iránt.

Legalábbis sokkal érdekesebb karakterek, mint Marty, aki amellett, hogy roppant idegesítő és vagy teljesen leissza magát, vagy azért rinyál, hogy a felesége kidobta, miután nem egy nővel csalta meg őt.

A Kéjlak amerikai verziója sajnos sok thriller-rel közösen abba a csapdába esik, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi.

A színészek játéka is elég visszafogott lett, Eric Stonestreet karaktere teljesen el lett rontva, így mindenki Cameron Tucker-ja sem tud elfogadható alakítást hozni, Karl Urban és James Marsden sokadjára is ugyanazt az arckifejezést hozzák, és ebben ki is merül a tudásuk, egyedül Wentworth Miller-en és Matthias Schoenaerts-on láttam, hogy beleélték magukat az amúgy sok fordulatot magában tartó filmbe.

A Kéjlak összefoglalva tehát nem egy jó alkotás, de ahhoz képest, hogy ez már a harmadik feldolgozása volt a történetnek, egy egyszerű és néha fordulatos 108 percben lehet részünk, ami sokat akar markolni, de maga sem veszi észre, hogy mennyire keveset fog. Ha már csak a jó nők miatt is, tégy vele egy próbát..

Értékelés: 10/5

 

 

Megosztás a facebookon