Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Vaughn új dobása már megint ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint az összes vígjáték, amit készített, semmi új nincs benne, vigaszom talán csak annyi, hogy viszonylag hamar eltelik az a 90 perc és ha a színészek nincsenek is mindig a top-on, azért nem akármilyen castot hozott össze Ken Scott.'"
Ha elsőre nem ugrana be Ken Scott neve a stáblista láttán, ő az a pasi, aki 2011-ben leforgatta a Starbuck című filmjét és rá két évre remake-t csinált belőle Vince Vaughn főszereplésével. Egyik alkotást sem tartom valami sokra, sőt, az Elpuskázva című filmet úgy raktároztam el magamban, mint az egyik legrosszabb mozis élményem evör. Ezek után elég nagy bátorságra vall tőlem, hogy megnéztem új filmjét, Az üzlet bármi áron-t, és azt kell mondjam, hogy ugyanezt a színvonalat és minőséget hozza, mint az összes vígjáték, amit Vaughn valaha is készített.
Mert már megint ugyanazt a karakter hozza, már megint! Oké, más a munkája, más az érdeklődési köre és mások a barátai, de évek óta ugyanazt a szerepet alakítja, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is akarja ezt abbahagyni.
Már az Index is figyelmeztetett a poszter és a film közti hatalmas különbségre. Mert mit is látunk a plakáton? Három, valószínűleg holtrészeg hapsi közül az egyik a fején tart két sört, a másik folyamatosan füvezik, a harmadik pedig egy céltáblával karöltve azt várja, hogy eltalálják a szintén fején levő almát. Bulizós film? Ezek alapján szinte biztos, viszont a film egy igen nagy meglepetést fog okozni azoknak, akik ezt gondolták.
Mivel az Üzlet bármi áron csekély 90 perces játékideje és kb. három történetszála mellett csak néha-néha fordít időt a bulizásra, sőt, konkrétan egy "nagy jelenet" van benne amikor három, esetleg négy percig lazulnak a bárban, ezen kívül csak ritkán látunk néhány bejátszást, amikor részegen tajtékzanak valahol, szóval a buli része a film kb. 15%-át teszi ki.
Ezzel persze nincsen semmi baj, nem a Másnaposok 4-et vártam, vagy a Wall Street farkasát, de igen váratlan lehet azoknak, akik a poszter láttán egy ízig-vérig bulizós filmre akartak beülni, és ezt kapták.
Lassan a nép is kezdi észrevenni, hogy a Vaughn féle vígjátékok minősége évek óta nem változik, viszont a film meglehetősen jó stábot vonultat fel: itt van James Marsden és Sienna Miller, mindketten elég jelentéktelen szerepben, a "nagy hármast" pedig Vaughn-Franco-Wilkinson alkotja, akik közül csak az utolsón éreztem azt, hogy tényleg átérezte magát a szerepben. Mike karaktere, akit Dave F. alakít, már lassan idegesítőnek hatott, és folyton az a kérdés járt az eszembe, hogy mit tudhat egy ilyen fiatal, amúgy is kicsit visszamaradott jellemű fiú, és egyáltalán hogy köthetnek meg egy ilyen nagy üzletet, mindössze hárman?
A talicskapózról és a flügelschlagen-ről a film egyszerűen nem volt hajlandó leszokni, ez tipikusan az a helyzet, amikor a stáb azt hiszi, hogy ezek jó poénok, és még a legvégén is megemlítik vagy háromszor. De a legnagyobb problémát még nem is mondtam!
Az Unfinished Businnes egyszerűen nem vicces. Fájó ezt mondani, de háromszor mosolyodtam el a másfél óra alatt, átlagban félóránként egyszer, és ez azért is szomorú, mivel a film vígjátéknak van titulálva, így elsősorban mégiscsak azt kell néznem, hogy mennyire tudott szórakoztatni és mennyire vicces, a válasz pedig mindkettőre az, hogy egyáltalán nem.
Az emlékezetes jelenetek közé tartozott, amikor Dan többször is megjátssza a családjának, hogy lefagyott a tabletje, miközben csak mozdulatlanul próbálja ezt elhitetni, aztán Timothy Szürke ötven árnyalatás poénja is betalált, a harmadik kellemes jelenet pedig az volt, amikor Mike és a kínai férfi, akivel előző nap még pofozkodtak italozás közben, a hörcsöglabdában gurulnak fényes nappal.
Talán maga sem tudja eldönteni, hogy miről szóljon. Dan cégéről nem tudunk meg olyan sokat, folyton azokról a hülye számokról beszél, de hogy van-e azoknak értelme vagy nincs, azt már nem tudni, mivel ennyire nem engedik be a közönséget. Valamint ott van a "családi idill", Dan fiát, Paul-t folyton cikizik az iskolában és az interneten a súlya miatt: sok időt szentel a film ennek a témának, viszont teljesen felszínes az egész, és nem elég érdekfeszítő.
Már magát a nyitójelenetet sem értettem, Dan-nek mindössze annyit mondtak, hogy 5%-ot levonnak tőle, mire a férfi annyira beindul, hogy otthagyja az egész céget, és a parkolóban(!!) alapítja még új vállalatát a 67 éves Timothy-val és a kissé szerencsétlen Mike-kal.
Összefoglalva Vaughn új dobása már megint ugyanazokkal az elemekkel játszik, mint az összes vígjáték, amit készített, semmi új nincs benne, vigaszom talán csak annyi, hogy viszonylag hamar eltelik az a 90 perc és ha a színészek nincsenek is mindig a top-on, azért nem akármilyen castot hozott össze Ken Scott.
Értékelés: 10/4
"A Kéjlakon érezni, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi."
A Kéjlak történetét immáron harmadjára dolgozzák fel a filmesek, és természetesen ezek közül egy amerikai remake sem maradhat ki. Erik Van Looy, a rendező gyakorlatilag az egész karrierjét erre az amúgy sok potenciált rejtő sztorira rakta fel, hisz már 2008-ban elkészítette a Loft című filmjét, akkor még holland környezetben, majd hat évre rá megismételte az egészet James Marsden, Karl Urban, Wentworth Miller, Eric Stonestreet és Matthias Schoenaerts társaságában. Az eredmény pedig.. leginkább változó lett.
Öt nős férfiról szól a The Loft, akik mindannyian szeretik a feleségüket, a néhai félrekacsingatásokat azonban nem vetik meg. Ezért aztán egyikük kitalálja, hogy legyen egy kéjlakuk, ahol titokban, semmi gond nélkül vihetik fel az "egyéjszakás kalandokat", azonban gond akad a kanos csapat tervében, ugyanis egyik nap egy halott nőt találnak az ágyon. Csak ötük közül lehet valaki. De vajon ki?
Én alapjába véve szeretem az ilyen "köztünk ölte meg valaki, csak nem tudjuk, hogy ki" történeteket, viszont nevezetesen csak akkor, ha a karaktereket megfelelően bontakoztatják ki, hiszen ha másként lenne, semmi lényege nem volna, hogy melyikük a gyilkos, mivel úgy sem érdekelne.
A Kéjlak esetében viszont öt főszereplőről van szó, akiknek nagy része az elejétől a végéig teljesen közömbös marad, pedig szinte minden formás feneket és domborodó keblet megmutattak, amit csak lehetett: köztük volt Rachael Tayloré is, akit leginkább sorozatszínésznőként ismerhetünk, szerepelt például a számomra nagyon kedves Park sugárút 666-ban is, de a Grace klinikában is láthattuk néhány epizód erejéig, a Kéjlakban azonban nem tudta úgy megcsillogtatni a tehetségét, helyette mást csillogtatott meg.
A kidolgozott karakterek viszont valóban érdekfeszítőek voltak: Vincent, aki az egész kéjlakot megtervezte, és ő ajánlja fel a többieknek a kulcsokat, Luke-kal egyetemben egy nagyon furcsa és kiismerhetetlen személyiség, a film ugyan nem ad választ, utóbbi titkolt homoszexualitása vagy más ok miatt szerelt fel kamerákat, és tényleg érzelmeket táplál-e barátja iránt.
Legalábbis sokkal érdekesebb karakterek, mint Marty, aki amellett, hogy roppant idegesítő és vagy teljesen leissza magát, vagy azért rinyál, hogy a felesége kidobta, miután nem egy nővel csalta meg őt.
A Kéjlak amerikai verziója sajnos sok thriller-rel közösen abba a csapdába esik, hogy iszonyúan meg akarja keverni a dolgokat: az egyik pillanatban már 100%-ban kijelentené a néző, hogy biztosan ő volt a gyilkos, amikor 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és ez egy darabig tényleg meglepő és fordulatos, de egy idő után leginkább erőltetetté és nevetségessé teszi.
A színészek játéka is elég visszafogott lett, Eric Stonestreet karaktere teljesen el lett rontva, így mindenki Cameron Tucker-ja sem tud elfogadható alakítást hozni, Karl Urban és James Marsden sokadjára is ugyanazt az arckifejezést hozzák, és ebben ki is merül a tudásuk, egyedül Wentworth Miller-en és Matthias Schoenaerts-on láttam, hogy beleélték magukat az amúgy sok fordulatot magában tartó filmbe.
A Kéjlak összefoglalva tehát nem egy jó alkotás, de ahhoz képest, hogy ez már a harmadik feldolgozása volt a történetnek, egy egyszerű és néha fordulatos 108 percben lehet részünk, ami sokat akar markolni, de maga sem veszi észre, hogy mennyire keveset fog. Ha már csak a jó nők miatt is, tégy vele egy próbát..
Értékelés: 10/5
