Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A forgatókönyv, azon belül is néhány inkoherens történés, a cselekmény nyitva hagyása és az érzés, hogy talán maga a direktor sem tudja, mi lesz a következő jelenetben, csak rosszabbá tette ezt az amúgy is instabil lábakon álló művet, amit nem mondanék csalódásnak, hisz nagy elvárásaim sem voltak, viszont egy teljesen kihagyható darab, még Kidman filmográfiájában is.
Strangerland. Őszintén megmondva, fogalmam sem volt róla, hogy milyen filmet nézek meg a következő mintegy száz percben, csupán annyit tudtam, hogy sem kritika, sem nézői szempontból nem lett túl sikeres a film,pedig sokan a nagy visszatéréséről beszéltek. Az előzetest elnézve egy szolid thriller-re számítottam néhány adag misztikummal és furcsasággal, legnagyobb szerencsémre pedig, mivel hogy nem vártam tőle túl sokat, teljesen meg voltam vele elégedve.
Nicole Kidman-től nem áll távol, hogy a hollywoodi berobbanása ellenére visszatérjen szeretett szülőföldjére, Ausztráliába. Mi sem jobb példa ennél a Baz Luhrmann féle Ausztrália, mely ugyanolyan fényűző és pompás,mint a direktor előző alkotásai, csupán minőségben adta kicsit lejjebb. Kidman az Idegenföldben újra visszatér erre a kietlen, veszélyes helyre, ami pontos mása Csillagkútnak: mindenki titkol valamit.
Az Idegenföld sztorija annyiból áll, hogy egy család egy kínos szexuális incidens miatt még az előző városukból elköltöztek. Próbálnak beilleszkedni, a furcsa emberek, furcsa helyek és a veszélyek sokasága azonban nem igazán hagyja, hogy a família boldogan éljen tovább. A Parker házaspár lánya és fia viszont hirtelen eltűnik, ezzel pedig kezdetét veszi az őrület.
Szögezzük le, hogy egyetlen pozitív, vagy olyan embert nem találsz, aki legalább egyszer már hibázott egy nagyot. Itt mindenki szemét, vagy eltitkol valamit. Már az elejétől fogva látszik, hogy a Parker család egyszerűen nem boldog, ez a kötelező költözés pedig csak még rosszabbá tette a viszonyokat. A gyerekek éjszaka az utcán és a sivatagban bolyonganak: csak mert.
Ez pedig még nem az egyetlen furcsa dolog a Strangerland kapcsán, ha viszont vevő vagy erre a különös, misztikumokkal teli világra, akkor könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem fogod nézhetetlennek titulálni a filmet. Mert nem az. Oké, elismerem, rengeteg üresjárat és már-már teljességgel érthetetlen, sőt, idegesítő cselekmények tűnnek fel a játékidő folyamán, viszont mégis bája van annak, hogy kicsit sem engedi közel magához a nézőt és csak a távolból próbáljuk összerakni ezt a rohadt érdekes és nehéz kirakóst.
Nézzük először a karaktereket: Joseph Fiennes, Ralph Fiennes testvére alakítja Kidman férjét, aki feleségével egyetemben talán az egyik legkiállhatatlanabb karakter: semmi nem jó neki, folyton ideges, félig-meddig pedig neki is köszönhető, hogy elkóricált a két gyerek. Aztán Catherine-ről sem lehet azt mondani, hogy az asszonyok mintapéldája. Ott akarja megcsalni a férjét, ahol csak tudja, az persze már más kérdés, hogy egyszer sem sikerül neki.
A rendőr, Hugo Weaving sem mindig törvényes eszközökhöz nyúl, emellett pedig szinte mindenkivel nagyon furcsán viselkedik. Érezni rajta, hogy valamit nagyon el akar titkolni. Szóval nem csoda, ha azt mondom, hogy a karakterek ölik meg teljesen a filmet.
Kidman és Weaving elviszik a hátukon a filmet, előbbi borzasztóan jól tud sírást imitálni, az Idegenföldben pedig ezt a képességét teljes mértékben kamatoztatni tudja. Továbbá az is egy hatalmas gond, annak ellenére, hogy szerencsére nekem hasonló élményem még sosem volt, biztosra veszem, hogy nem így viselkedik két szülő, amikor mindkettő gyerekük eltűnik. Persze mind a férj, mind a feleség oldaláról érezni a fájdalmat és a kétségbeesést, annyira mesterkélt és művészies akar lenni az egész, hogy a legkevésbé sem lehet komolyan venni. Valami érthetetlen okból kifolyólag viszont mégis sikerült feszültséget teremtenie csupán a két bivaly erős alakítással és a helyszínekkel. Az ember már-már maga is érzi a szereplők verejtékét, amint kinéznek az ablakon vagy kiteszik a lábukat az ajtón. Ezek mellé pedig társul még egy gyakran horrorisztikus elemekkel tarkított soundtrack, ami remekül kifejezi, mennyire is idegen mindenki számára ez az Idegenföld.
Kim Farrant rendezőnő, akinek egyébként ez az első nagyjátékfilmje, remekül eltalálta a hangulatot és a feszültséget is ügyesen adagolta, problémák azonban így is vannak: a színészek, a forgatókönyv, azon belül is néhány inkoherens történés, a cselekmény nyitva hagyása és az érzés, hogy talán maga a direktor sem tudja, mi lesz a következő jelenetben, csak rosszabbá tette ezt az amúgy is instabil lábakon álló művet, amit nem mondanék csalódásnak, hisz nagy elvárásaim sem voltak, viszont egy teljesen kihagyható darab, még Kidman filmográfiájában is.
Értékelés: 10/6
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
"Tégy vele egy próbát, mert valakinek nagyon bejön ez a fajta humor és ha kellően rá tudsz hangolódni, akkor a te filmed, másként egy egyszernézős, teljesen felejthető, könnyed HBO alkotásként marad meg, amiből, egy ilyen jó alapötletből egy ténylegesen vicces negyven perc is lehetett volna."
Nagyon nagyon beteg. Ezzel mind a film, mind Andy Samberg humorát tökéletesen kifejeztem. Eddig csak a Brooklyn Nine-Nine-ban volt szerencsém látni, ott szinte majdnem ugyanezt a hiperaktív, káromkodó, magát sokkal felsőbbrendűbbnek gondoló idegesítő pasit játszotta, aki néha azért tud rendes is lenni. De tényleg csak néha. Ez egy darabig tényleg vicces tud lenni, viszont majd később, öregkorára(?), ha esetleg a drámai szerepben is ki akarja próbálni magát, nagy bajban lesz. Legalábbis én ennyi teljesen hülye karakter után már semmi komolyat nem tudok elhinni, ami Samberg száját elhagyta. Persze az is lehet, hogy néhány év után bevet egy Mcconaughey-féle 180 fokos fordulatot és csak nézek magam elé. Hát, a 7 nap a pokolban nem ezt a fajta fordulatot testesíti meg, sőt, egy teljesen tipikus Samberg poénokkal operáló, kissé erőltetett negyven perc, amiben minden pillanatban váltakoznak az undorító, a közepes, a sablonos, a jó, a nagyon jó és a tökéletes poénok, az ingadozásai pedig annyira labilissá teszik az egészet, hogy az a bizonyos negyven perc legalább a duplájának tűnik.
De ne csak Sambergről beszéljünk, itt van a “Bármikor babaarcú karaktert lehet belőle csinálni” díj második helyezettje, Kit Harington is. Ja, nem érdekel? Akkor elmondom, hogy az első helyet Ryan Reynolds érdemli ki. Na, most már mehetünk tovább. Szóval egy mockumentaryt láthatunk a két legendás teniszezőről, Aaron Williams-ről és Charles Poole-ról, akik hét napon át harcoltak Wimbledonban a győzelem eléréséért. Mi? Hét nap? Az meg hogyan lehetséges? Ha megnézed a filmet, garantáltan nem ez lesz az egyetlen és a legfurcsább kérdéses, sőt, olyan érzésem volt egész idő alatt, mintha az HBO fejesi a sok igazi dokumentumfilm és film okozta stresszt ebben a senkit nem kímélő, gyakran gusztustalanul sokat mutató alkotásban vezették volna le, ez pedig kicsit sem pozitív dolog.
Túlságosan sok. Én vevő vagyok gyakorlatilag a létező összes humoros, még egyszer mondom, humoros dologra, de például a heremutogatós vagy a közösülős jelenetek sokkal inkább kínosnak hatottak.
De van két dolog, ami megmenti a filmet és nézhetővé teszi: az egyik a rövid játékideje, ami ugyan tényleg hosszabbnak tűnik, de elviselhető, a másik pedig az önmagukat alakító sztárok, akik megszólalnak a filmben: Serena Williams például nem is olyan rossz színész emellett pedig Aaron fogadott testvére, de itt van David Copperfield is, de felszólal Chris Evert, Fred Armisen és Will Forte is, aki ugyan, legnagyobb sajnálatomra nem saját magát alakítja.
Ja, és még egy pluszpont illeti a királynőt is, aki többször is feltűnik a film közben, célja pedig az, hogy a brit Charles nyerje meg a meccset. Egy jelenetben például tettlegességig is fajul és hevesen káromkodik.
Nem véletlen mondom tehát, hogy senkit nem kímél és eléggé botrányos, amivel önmagában nem is lenne baj, hisz egy tucat beteg filmet imádok, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor nevettem el magam rajta és ez egy olyan tévéfilmnél, ahol tényleg a poénra fektették a hangsúlyt és azon kívül semmi másra, hatalmas hiba.
Tudok mondani indokot, miért nézd meg. Arra is tudok indokot, miért ne nézd meg. De tulajdonképpen azt kell mondjam, tégy vele egy próbát, mert valakinek nagyon bejön ez a fajta humor és ha kellően rá tudsz hangolódni, akkor a te filmed, másként egy egyszernézős, teljesen felejthető, könnyed HBO alkotásként marad meg, amiből, egy ilyen jó alapötletből egy ténylegesen vicces negyven perc is lehetett volna.
Értékelés: 10/6
"A gond az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.
Képzelj el egy filmet, ahol az összes elképzelhető Disney "sztár" fellelhető, Piroska, Babszem Jankó, Aranyhaj és Hamupipőke nagyon különös találkozása/keveréke pedig nem meglepő módon hagy némi kívánni valót maga után, amit még tetőz az az abszurd és vicces tény, hogy Rob Marshall rendező igazából egy Bosszúállók filmet csinált, csak nem a Marvel, hanem a Disney palettájából.
A Vadregény végül az Oscar-ra, a BAFTÁ-ra, és a Golden Globe-ra is meghívót kapott, az már más kérdés, hogy ezek közül egyetlen díjat sem tudott elvinni, de mindenesetre jelölve volt az arany szobrocskára Meryl Streep is, aki lassacskán úgy teszi be a lábát a gálának helyszínt adó teátrumba, a Dolby Színházba, mintha csak hazajönne, de az Into The Woods pozitív tartalmai leginkább kimerülnek a sminkben, a maszkban és a jelmeztervezésben.
A fájó igazság pedig az, hogy a Disney még egy ilyen páratlan szereposztással rendelkező filmet is képes elszúrni.. Gondolok itt olyan színészekre, mint Anna Kendrick, Emily Blunt, Johnny Depp, Chris Pine, vagy James Corden, vagy a már említett Streep, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem tudja teljesen feledtetni, hogy mennyire ostoba film is a Vadregény.
Be kell vallani, az első percek remekül kezdődnek. Az ének kedves, bájos, a díszlet remekül működik, és maga a felépített világa is, hisz elég nehéz dolguk volt egy filmbe tuszkolni az egész Disney családot, de végül ez is teljesen rendben volt.
Az első húsz percet konkrétan végigmosolyogtam, annyira elbűvölő volt. A gond csak az, hogy ahogy egyre beljebb mentünk a történetben, úgy veszítette el az érdeklődésemet is, hisz a megszokott, jól ismert mesékből egy teljesen más sztorit akart kihozni, ami egyrészt nem sikerült neki, másrészt semmi szükség nem volt rá.
Bármennyire is furcsán hangzik, igazából teljes mértékben a Boszorkányról sem tudjuk eldönteni, hogy melyik oldalon áll: az persze egyértelmű, hogy az egész bonyodalom miatta kezdődött el, de gyakran segítette erdei útjában a Péket is, akinek az elején csúnyán keresztbe tett, továbbá Aranyhajat is csak a külvilágtól próbálta megóvni, és egy olyan filmből, ahol nem tudjuk meg, hogy a Boszorkány a rosszak vagy a jók közé tartozik, ott igazán nagy problémák vannak.
A bajok viszont még nem értek véget. A Vadregény a sok negatívum ellenére még rátesz egy lapáttal az indokolatlanul hosszú játékidejével. 125 perc még egy A-kategóriás drámának is sok, nemhogy egy olyan musical-nek, melynek célközönsége a 6 és 10 év közötti korosztály, így nem csoda, ha gyermeked a moziban inkább pattogatott kukoricát dobál az előtte levőkre, vagy rendületlenül próbálja leszakítani a Colás üveg borítóját.
Kezdem megérteni, mi történik jelenleg a Disney-nél. Eszem ágában sincs leszólni egy olyan filmet, amit még nem láttam, de például a Holnapoliszról is temérdek helyen azt nyilatkozták, hogy annyira már csak a látvánnyal, a díszletekkel, az effektekkel foglalkoznak, hogy ez maga a film rovására megy, és én ugyanezt érzem a Vadregénynél is. Reméljük, ez a negatív tendencia nem fog sokáig tartani a filmstúdió korszakában.
Az Into The Woods összességében tehát egy igazán bájos, aranyos film, mely a kimondhatatlanul ostoba befejezéssel és néhány jelenet kivágásával valóban egy szórakoztató élmény lett volna, így viszont be kell érnünk a ragyogó díszletekkel és jelmezekkel, valamint a színészek eszméletlen jó játékával, de ettől függetlenül semmit nem vesztesz, ha az elkövetkezendő néhány évben kihagyod Rob Marshall alkotását.
Értékelés: 10/6
Megosztás a facebookon
" Nem fogsz hangosan felnevetni, a vicceknek szánt dialógusok is csak megmosolyogtatnak, amiben közrejátszik az is, hogy a filmnek érezhetően van egy kis melankolikus hangulata."
Hugh Grant már megint fullba nyomja a kretént? - teszi fel a kérdést a filmszerető ember, nem alaptalanul, hiszen a botrányosan rosszul öregedő színészt manapság már csak B-kategóriás romkomokban találhatjuk meg, amik a kritikusoknál és a kasszáknál is megbukik. Marc Lawrence, a Hogyan írjunk szerelmet? rendezőjét szinte minden filmes portál összekeveri egy régebbi Marc Lawrence-szel, aki sajnos már nem él, de hogy mindenképpen tiszta vizet öntsünk a pohárba, az élő Marc Lawrence jegyzi a Hova lettek Morganék?-et, valamint a Zene és szöveg-et is.
A filmográfiájában nincs túl sok kiemelkedő darab, sőt, konkrétan egy se, de a The Rewrite egy hatalmas előrelépésnek számít a karrierjében: míg a 2009-es Hova lettek Morganék? egy unalmas, egyáltalán nem vicces giccsparádé, addig ez egy üde, kellemes száz perces szórakozás, ami semmi többet nem ad, mint amennyit adni szeretne.
Persze rengeteg idegesítő tényező van, ami leginkább Grant-hez köthető: azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akit már teljesen kiborít, hogy az ötven felett járó színésznek húsz éve egyetlen egy arckifejezése van, sőt, még a mozdulatai és a tekintete is teljesen ugyanolyan, mint szűk két évtizeddel ezelőtt.
A másik gond a rossz dramaturgia és a történetvezetés. Már a harmadik percben megtörténik a kiindulócselekmény, miszerint a jobb napokat is látott forgatókönyvíró, Keith Michaels annyira le van égve, hogy az ügynöke jobb híján egy egyetemi tanítói állást néz ki neki, Binghamtonban. (Csak úgy érdekességképpen, a film direktora, Lawrence is a binghamtoni egyetemen végzett.)
Na már most, miközben a film elején Michaels hallani sem akar arról, hogy ő tanítson, ehelyett megpróbál újra egy épkézláb forgatókönyvet írni. És mi történik ekkor? Elmegy az áram, erre főhősünk belemegy ügynöke ajánlatába. Most komolyan? Egy ilyen fontos döntésnél a legkisebb probléma után beadja a derekát? Roppant életszerű..
Úgy tűnik, Lawrence nagyon élvezi az utazós történeteket, ugyanis a Hogyan írjunk szerelmet? is némiképp hasonló a Morganék-hez, annyi különbséggel, hogy míg előbbi az éhen halás, utóbbi néhány gyilkos ellen küzd.
Michaels-t a film egy tipikus forgatókönyvírónak mutatja be: zsebre tett kéz, menő napszemüveg, borozgatás, miközben a szkriptesek nagy része pont ennek a fordítottja. Az külön tetszett, hogy a The Rewrite-nak van bátorsága ahhoz, hogy csipkelődjön, J.K. Rowling-nak és Jane Austen-nek is elég nagy görbe tükröt mutat.
Nem tekinthető romantikusnak, mint ahogy azt több helyen is feltüntették, hiszen egy csókot nem látni a vásznon, és a Holly Carpenter-rel való kapcsolata is megmarad a szavak szintjén, szóval ha van is benne a szerelem, nem túl szokványos romantikus film.
A színészek nagyon értik a dolgukat, Marisa Tomei-ről látszott, hogy nagyon beleélte magát a szerepbe, de meglepő módon J.K. Simmons-nak sem csak a maximalista, őrült szerep áll jól. (Whiplash)
Ez a másik kategóriára, a vígjátékra is igaz. Nem fogsz hangosan felnevetni, a vicceknek szánt dialógusok is csak megmosolyogtatnak, amiben közrejátszik az is, hogy a filmnek érezhetően van egy kis melankolikus hangulata.
A Hogyan írjunk szerelmet? tagadhatatlanul egy buta alkotás, de annyira szórakoztató, hogy le sem tudod venni róla a szemed, ami, ha tisztában vagy Marc Lawrence korábbi filmjeivel, hatalmas előrelépésnek számít, Hugh Grant pedig manapság inkább ismert botrányairól, sem mint híres szerepiről.
Értékelés: 10/6
Megosztás a facebookon
