"A Gambler semmi újat és különlegeset nem tartalmaz, amitől egyedi, vagy csak egyáltalán jó lenne, ha igazi szerencsejátékról szóló filmeket keresünk, akkor inkább a Pókerarcokat, vagy a Casino-t javaslom."

Sokszor hangoztattam már, hogy Mark Wahlberg-gel szinte minden szerepet el lehet adni, mert a legélettelenebb karaktert is újra tudja éleszteni a lendületességével, a profizmusával, és a higgadtságával. Miatta nem hánytuk szét magunkat az új Transformers filmen, de a 2 kalibert is ő mentette meg Denzel Washington-nal karöltve, hogy ne csak egy egyszernézős akcióvígjátékként maradjon meg bennünk. A sors fintora, hogy a Transformers filmbe egy tudóst, itt pedig egy irodalomtanárt/docenst alakít, vagyis azt a két karaktert, ami a legkevésbé illik hozzá..

Aztán itt van nekünk a The Gambler, amivel igen nagy problémába vagyok: annak ellenére, hogy a legkülönfélébb szerepeket is el tudja játszani, viszont úgy tűnik, ebbe még az ő bicskája is beletört. Mentségére szóljon, nem Wahlberg hibájából.

Filmünk főszereplője Jim Bennett, aki egy totális idióta, nem mellesleg szerencsejátékos és egyetemi tanár. (Úgy tűnik, az egyetemi tanárok nem bírnak magukkal, hiszen Kevin Spacey is nagyban nyomta a Black Jack-et a 21 című alkotásban.) A 110 perces játékidő alapjába véve pont elég lenne arra, hogy kibontakozhasson minden cselekményszál, de ezt a rendező visszautasítja, helyette pedig ötven percig azt látjuk, hogy pénzt próbál csórni, ötven percben pedig azt, hogy az összegyűjtött money-t elegánsan eljátssza.

A megmaradt időben pedig el kell ismerni, valóban érdekes gondolatokat vet fel. A film talán legjobb jelenete volt, amikor a tanteremben a diákjainak az írásról beszélt, és arról, hogy két értelmes mondat leírása után még rohadtul nem vagyunk géniuszok, bármennyire is próbáljuk ezt bebeszélni magunknak.

Azon már rég túl voltam, hogy a forgatókönyv szürke és nem tudja, merre menjen, de azt már kevésbé nézem el, hogy mennyire idegesítően mutatja be Bennett karakterét. Sokat vitatkozhatnánk a szerencsejátékról, mint betegségről, de erről a fontos témáról a film teljesen eltereli a figyelmet azzal, hogy a főszereplőnek senki nem tud szólni, hogy ne csodálkozzon, ha hatodjára is újraforgatja a pénzét, és veszít.

Szerintem a szenvedélybetegség egy olyan dolog, amiről keveset beszélünk, pedig nagyon fontos téma, hiszen ha nem foglalkozunk vele, könnyen úgy járhatunk, mint a Gambler főszereplője. Jó kérdés, hogy Bennett-nek vajon ez a munkája, vagy ugyanolyan szenvedélybeteg, mint mások?

Már a nézőt zavarja, hogy mennyi adósságot halmoz fel Wahlberg karaktere, de ezzel még nem lenne baj, egészen addig, ha ezt nem ilyen unalmas és semmitmondó módon tenné. A The Gambler Rupert Wyatt nevéhez fűződik, aki a 2011-es Majmok bolygója filmet is rendezte James Franco főszereplésével, ezen kívül hozzá köthető a teljesen felejthető Menekülők is.

A Gambler semmi újat és különlegeset nem tartalmaz, amitől egyedi, vagy csak egyáltalán jó lenne, ha igazi szerencsejátékról szóló filmeket keresünk, akkor inkább a Pókerarcokat, vagy a Casino-t javaslom.

Értékelés: 10/4

 

 

Megosztás a facebookon

"Az első húsz percben gyakorlatilag semmi nem történik, még a szereplőket sem ismerjük meg igazán, ami még oké lenne, ha nem kellene közben aknakeresőt játszani, hogy ne öljön meg végleg az unalom."

Ilyen az, amikor Michael Bay a producere egy horrofilmnek: teljesen kiszámítható, gyerekes, ostoba, a kliséktől pedig majd' megfulladunk, a mérhetetlen dilettantizmust pedig még fokozza a rendező tapasztalatlansága. Hölgyeim és uraim, ez az Ouija.

Ott kezdődnek a problémák, hogy több tucat alkotásban ledarálták már nekünk a boszorkánytábla történetét, és az évek során annyit erőltették ezt a témát, hogy nem csoda, ha teljesen beleun az ember, és a sokadik ilyen témájú horror egyáltalán nem kelti fel az érdeklődését.

De ha még csak erről lenne szó.. Az a vicc az egészben, hogy hamarabb leszűrtem, mi a célközönsége ennek a filmnek, mint mondjuk a Shrek-nek, vagy a Gru-nak, hiszen előbbi egyértelműen a tizenéves tinilányoknak készült, utóbbi kettő boldog-boldogtalant szórakoztatni tud.

Kezdjük ott, hogy az első húsz percben gyakorlatilag semmi nem történik, még a szereplőket sem ismerjük meg igazán, ami még oké lenne, ha nem kellene közben aknakeresőt játszani, hogy ne öljön meg végleg az unalom. (Az Ouija 89 perces, szóval ezzel a semmitmondó kezdéssel kicsivel több, mint egy órája volt a rendezőnek, hogy bonyodalmat csináljon, félelmet keltsen, és normálisan lezárja a történetet. Az már egy másik tény, hogy ebből egyik sem jött össze..)

Azon már meg sem lepődök egy Michael Bay keze alatt napvilágot látott filmben, hogy az összes horror klisét elsüti, ami valaha létezett a világon: idegesítő és rémisztőnek szánt háttérzene, hirtelen beugró szereplők a képernyőn, a padlásról és a játékbabáról pedig már ne is beszéljek, amik nélkülözhetetlenek a horrorfilmekben.

Tény, hogy valamivel félelmetesebb, mint az Annabelle, hiszen egy-két jelenetet azért eltaláltak, például egyedül akkor éreztem feszültséget és félelmet, amikor először keltették életre Debbie szellemét a tábla segítségével, így a nagyon lapos és erőltetett kezdést sikerült kissé feloldani.

Van egy elképzelésem, miért is indult olyan lassú mederben a film: talán drámának akarta beállítani magát, hogy még nagyobbat szóljon az első félelemkeltő jelenet a 14 éves Timikének, és a 13 éves tesójának, Bettinek, akik már a főcím hallatán is egymás szemét takarják a kezükkel...

A sztori szernt Laine és Debbie barátnők, akik kiskorukban sokat játszottak egy Ouija nevű boszorkánytáblával, sok-sok év után is lelki társak egymásnak, egészen addig, amíg utóbbi öngyilkosságot(??) nem követ el.

A temetés után Laine úgy dönt, hogy barátai segítségével életre hívják a lányt, ezek után pedig sorra hullanak el a játékban részt vett emberek. A színészek mind névtelenek, és ez az alakításukon is alaposan meglátszik, konkrétan egy értékelhető performansz volt Lin Shaye-től, aki Doris testvérét játszotta. A többieket mind el kéne tiltani a filmektől, mert ilyen erőtlen és rossz szereplőket is rég láthattunk, mint az Ouijá-ban.

Stiles White-nak ez az első rendezése, így kissé megbocsátható, vagy érthető a sok klisé és az ügyetlenkedése, viszont forgatókönyvíróként olyan alkotásokon dolgozott, mint a Képlet, vagy a Démoni doboz, tehát valami fogalma azért csak lehetett a horrofilmek működéséről. Úgy tűnik, hogy ezt a forgatás ideje alatt teljesen elfelejtette. A kőkemény igazság az, hogy az Ouijából szinte minden hiányzik, ami egy értékelhető filmhez kell.

Az 5 millió dolláros költségvetésből sejteni lehetett, hogy meg fog térülni, a tinihorror azonban meglepően sok pénzt hozott, mind az államokban, mind külföldön, végeredményben pedig majdnem száz millió dollárt hozott a konyhára, ezzel pedig okot adva egy későbbi folytatásra? (És ezt nem csak a bevételre értem, hanem a film végén levő cliffhangerre. Könnyen lehet, hogy rémálmaim valóra válnak..)

Összességében a rémisztőnek beállított jelenetek gyakran nevetést váltottak ki bennem, amiben az ostoba forgatókönyv is jócskán közreműködik, a film tehát néhány hónapon belül eltűnik a hasonló horrorfilmek útvesztőjében, és ember legyen a talpán, aki egy kiadós vacsora és egy kis borozgatás után fel tudna idézni egyes jeleneteket.

Értékelés: 10/4

 

Megosztás a facebookon

"Az üzenete, amit át akar adni, rég lerágott csont, így a Végre otthon egy teljesen felejthető, rossz darab, ami se nem érdekes, se nem szép, a betétdal viszont lehet, hogy új kedvenc lesz."

Kevés olyan animációs film létezik a világon, ami valóban képes belopni magát a szívembe: ehhez nem egy aranyosan bólogató kismacska vagy egy kiskutya kell, hanem egy épkézláb történet, ami egyaránt a gyerekeknek és a felnőtteknek is érdekfeszítő marad, továbbá ötletes forgatókönyv, kedves figurák: nos, azt hiszem mindent felsoroltam, és nyugodtan kijelenthető, hogy a Végre otthon című rajzfilmben ezek egyáltalán nem, vagy csak említésre sem méltó ideig fellelhetők.

Egyszerűen semmi nincs meg benne, amitől emlékezetes maradna, vagy csak egyáltalán ne lenne idegesítő: a Shreket, az Így neveld a sárkányodat, vagy a Fel!-t is azért szerették sokan, mert minden percéről ódákat lehetne zengeni, a Végre otthon viszont csak szimplán idegesítő, inkább csúnya, mint sem cuki karakterekkel operáló mese, melynek nézése közben inkább a telefonoddal, vagy az óráddal szöszölnél, csak a képernyőt ne kellene bámulni.

Egy kisebb lavinát indított el az InterCom és a Cinema City, amikor nyáron a Majmok bolygója második részében, most pedig a Végre otthonban nem tudtak megegyezni a felek, így az izraeli mozitársaság nem sugározza a mesét. Ennek miért nem örültök, de most komolyan?

Idegesítő, együgyű, a szokásos animációs klisékkel próbálkozó film nézése közben a gyerekek fiatalabb rétegei talán még szórakoztatónak, a tinédzserek unalmasnak, a felnőttek pedig kibírhatatlannak fogják tartani, sőt, tovább megyek, néhány órával ezelőtt még a moziban ültem, és kerestem a szavakat, most pedig ha megpróbálok visszaemlékezni egy jelenetre, csak az ugrik be, hogy a kukorica olcsóbb, így azt kéne venni, a nachos viszont finomabb, és úgy is egyszer élünk!

Jim Parsons, Steve Martin, Rihanna, és Jennifer Lopez neve persze hívogató, és kíváncsi lettem volna mindenki Agymenőjének orgánumára, viszont így egy kibírhatatlanul rossz szinkronnal kellett beérnem, ami pont olyan, mint maga a film. (Pedig tapasztalt színészek adták a hangjukat, pl.. Seder Gábor, Forgács Gábor, vagy Gáspár Kata.)

A mérhetetlenül semmilyen történet szerint egy űrlényt olyannyira kiközösítettek ügyetlenkedése miatt, hogy a Földön kell bujkálnia. Találkozik egy fiatal lánnyal, akivel valamilyen úton módon összeismerkednek, és a sors úgy hozza, hogy együtt kell utazniuk.

A többi űrlény azonban szagot fog, és elkezdik üldözni a Földön Oh-t. Mi is lenne a legjobb megoldás, hát elkezdenek fejvesztve menekülni, a veszély azonban nem csak egy helyről leselkedik rájuk.

A szörny mentőakció című 2013-as animáció jutott először eszembe egyrészt a történet, másrészt a teljesen jellemtelen a szereplők miatt, de legalább tudott szórakoztatni.

A Végre otthonban is van egy-két megmosolyogtató jelenet, főleg a végén éreztem úgy, hogy összeszedettebben próbáltak hozzáállni a történethez, és nem a tömény unalmat akarják az arcunkba tolni, de ez egy 90 perces játékidő után igen csekélynek mondható.

A rajzok csúnyák, a szereplők rémisztőek, poén pedig nincs benne: nem túl fényes a helyzet. Persze arról nem szabad megfeledkezni, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült. Az viszont tagadhatatlan, hogy a felnőtteket kicsit sem tudja szórakoztatni, mint például A Lego kaland, vagy a Gru.

Az üzenete, amit át akar adni, rég lerágott csont, így a Végre otthon egy teljesen felejthető, rossz darab, ami se nem érdekes, se nem szép, a betétdal viszont lehet, hogy új kedvenc lesz.

Értékelés: 10/4

 

 

 

Megosztás a facebookon

"A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt."

Akkoriban, amikor a Red első része a mozikba került, nemigen foglalkoztam vele, mert bár a húzónevek ellenére semmi olyat nem váltott ki bennem se a promója, se az előzetese, hogy ezt nekem feltétlenül látnom kellene.

Egy szép napon azonban DVD-n mégis tettem vele egy próbát, és legnagyobb meglepetésemre bejött, sőt, az év egyik nagy pozitív meglepetéseként tartottam számon. Bruce Willis, Morgan Freeman, Helen Mirren, John Malkovich: és ez még csak néhány név volt.

A nagy kasszasikerre való tekintettel persze elkerülhetetlen volt a folytatás, amiről éreztem, hogy még az első rész közelébe se fog érni, de legbelül valahogy szurkoltam neki, mindhiába.

Még a legnkább negatív kritikai visszhang sem tántorított el attól, hogy megnézzem, pedig durva módon ócsárolták a filmet: mind Magyarországon, mind külföldön.

A második rész számomra azért is lett egy rossz film, mert 2010-ben anno Robert Schwentke nagyon eltalálta az úgynevezett "Red-es világot", a folytatásban azonban már Dean Parisot irányította a munkálatokat, akit leginkább a TV nézők ismerhetnek olyan sorozatok rendezőjeként, mint a Monk, a Férjem védelmében, vagy a Vészhelyzet.

Szerintem túl nagy falat volt ez egy TV-s rendezőnek, aki egész pályafutása alatt nem ehhez a környezethez van szokva: oké, nem mondom, hogy tapasztalatlan lenne, hiszen az elébb említett három sorozat igen nagy kedvencem, de teljesen más világ a filmeknek és a sorozatoknak.

A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt.

A második részben egyszerűen már minden olyan ismerős, hogy egyáltalán nem adja vissza azt az élményt, amit elvárunk tőle. Már alapjába véve azt se értem, miért kell csak azért folytatást csinálni, mert az első rész sikeres volt? És ez sok filmre igaz..

A történet szerint Frank Moses újabb nagy kaland elé néz. Nem tudom, ez a pasas több éve visszavonult, de durvább dolgokat csinál, mint fénykorában. A lényeg tehát csak annyi, hogy a nagy csapatnak ki kell derítenie, kik és miért is akarják megölni őket. Merthogy megakarják, már megint, még mindig.

A csapat nemhogy fogyott, még bővült: itt van egy orosznak egyáltalán nem kinéző Catherine Zeta-Jones, valamint Bailey professzor, róla azonban egy s más dolog kiderül a sztori végén.

Ezt a filmet talán csak azok tudják értékelni, akiknek elég néhány jó nő és akciójelenet ahhoz, hogy megvegyék a mozijegyet, a többieket pedig óva inteném tőle, mert a Red folytatását sajnos semmi nem tudja megmenteni.

Értékelés: 10/4

Megosztás a facebookon