"Kíváncsi vagy, milyen Hollywood és milyen Hollywood mögött? Mi az igazi, és mi a színjátszás? Vagy egy tökéletes filmre vágysz? Az Alkony sugárút a te filmed, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek teljesen tudom ajánlani."

Ha meghallod azt a nevet, hogy Billy Wilder, 90% az esélye, hogy vagy a Sunset Boulevard, vagy a Van, aki forrón szereti jut róla az eszedbe. Míg utóbbit teljes mértékben egy komédiának szánták, addig a Gloria Swanson és William Holden főszereplésével készült film inkább hasonlít egy fekete komédiára, de a dráma jelző sem áll távol tőle. Wilder klasszikusa fájdalmas portré az elmúlásról, az elfeledésről, és a könyörtelen Hollywood-ról.

A legfájóbb pedig az, hogy az Alkony sugárút minden perce igaz, legalábbis abban az értelemben, hogy a filmkészítés hazájában, Amerikában rengeteg színész és színésznő szenvedett abban, amiben Norma Desmond. Az elmúlásban. A hasonló témájú Ének az esőben is ezt dolgozza fel sok-sok nevetés és éneklés mellett, de a két alkotás persze nem hasonlítható össze.

Hiszen a Sunset Boulevard egy kemény, drámai film noir néhány pillanatnyi poénkodással, az Ének az esőben pedig ízig-vérig könnyed, egyszerű musical, az viszont egyértelmű, hogy mindkettő alkotás ugyanarra a fontos és sajnálatos témára építkezik.

A történet a jobb napokat is látott forgatókönyvíróról, Joe Gillis-ről szól, aki egy tévedés folytán Norma Desmond káprázatos palotájában találja magát, aki a világ egyik leghíresebb színésznőjének számította néhány évvel ezelőtt, napjainkban viszont elhagyatottan él inasával, Max-szal. Régóta készül a nagy visszatérésre, ezért nem meglepő módon felcsillan a szeme, amikor Joe elmondja, hogy forgatókönyvíró. A férfi belemegy, hogy odaköltözzön, hisz amúgy is pénzügyi problémái vannak, azt azonban nem is sejti, hogy a bonyodalmak nagy része még csak most kezdődik.

Lehetetlen leírni még csak a legfontosabb pillanatokat is, annyi minden történik a csekély 110 perces játékidő alatt, lassanként úgy éreztem magam, mint David Fincher Holtodiglanjában, ahol minden percre jutott egy fordulat, de emellett vétek lenne kihagyni William Holden és Gloria Swanson már-már tökéletes játékát és a kettejük közti kémiát.

Semmi sem bizonyítja jobban azt a tényt, hogy az Alkony sugárutat az élet írta, mint az, hogy az öntelt és lassacskán őrültnek nevezhető Norma karakterének megformálója, Swanson a való életben is megélte ezt a nehéz időszakot, és rövid ideig is, de újra visszatért a filmnek köszönhetően a köztudatba.

Csak úgy mint Norma. Gondoljunk csak bele, milyen jelentősége van dramaturgiailag annak a jelenetnek, amikor az asszony azt hiszi, hogy egy filmet forgatnak a lépcsőfeljáróban, és ő a főszereplő. Ha csak néhány pillanat erejéig, az arcáról lerí, hogy ez a lejövetel számára maga a megváltás. Végre ott vannak a kamerák, mindenki őt figyeli, rá kíváncsi, a néző viszont akarva-akaratlanul nem tudja elfelejteni azt a tényt, hogy a boldogságának alapja igazából egy nagy hazugság, amit inasa és egyben volt férje, Max az évek alatt gondosan kitervelt.

Minden tettnek és mozdulatnak jelentősége van a filmben, talán ezért is éreztem azt, hogy nem tudom levenni róla a szememet, továbbá Wilder annak ellenére tudja nagyon fájdalmasan és drámain bemutatni a kőkemény Hollywood-i igazságot, hogy azt mérhetetlenül jó humorral fűszerezi.

Az pedig csak hab a tortán, hogy filmszerető embereknek igazi csemege az Alkony sugárút, nem mellesleg pedig egy kihagyhatatlan darab, tökéletességének nyitja pedig a már említett színészi alakítások, a forgatókönyv, ami a világ egyik legjobb szkriptjének tekinthető, és a remek cameok: nem nehéz észrevenni, hogy kisebb felbukkanása volt például a némafilmek koronázatlan királyának, Buster Keaton-nak, de ott volt H.B. Warne és Hedda Hopper is.

Kíváncsi vagy, milyen Hollywood és milyen Hollywood mögött? Mi az igazi, és mi a színjátszás? Vagy egy tökéletes filmre vágysz? Az Alkony sugárút a te filmed, kortól és nemtől függetlenül mindenkinek teljesen tudom ajánlani.

Értékelés: 10/10

"A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja."

Ha egy 1996 előtti horrorfilmet egyszer sem említenek meg a Sikoly című alkotásban, az tulajdonképpen nem is egy igazi horrorfilm. Wes Craven hosszú életű tetralógiájának első része ugyan lassan betölti a huszadik évét, ami viszont egy kicsit sem érződik rajta, sőt, ahogy telnek-múlnak az évek, rá kell jönnünk, hogy gyakorlatilag bármit megadnánk, ha a mostani időkben sikerülne egy újabb ilyen nagy hangulattal és feszültséggel bíró filmet elkészíteni, de úgy tűnik, a minőségi borzongás mára már csak a múlt része.

A horrorokkal szemben, bevallom őszintén, kissé rasszista vagyok, hisz teljesen más módon tekintek rá, mint mondjuk egy drámára vagy egy thriller-re, mivel a legtöbb esetben hatalmas minőségi különbség van egy-egy sikoltozós és egy középosztálybeli család fájdalmas különválását bemutató film között. Persze mindenhol vannak kivételek, és ez esetben szerencsére a Sikoly ezen csekély létszámú tábort erősíti.

Craven agymenésének első percei páratlanul izgalmasan kezdődnek, pattanásig feszült a hangulat, amikor Drew Barrymore karaktere, Casey felveszi a telefont, majd kénytelen rádöbbenni, hogy igazából egy őrült, horrormániás gyilkossal társalog a vonal másik végén, aki rendületlenül az életére tör.

A beszélgetés nyugodt mederben indul. Megszólal a telefon, Casey felveszi, először azt gondolja, hogy a hívó félretárcsázott. Semmi gond, semmi izgalom. Majd újra megcsörren a mobil, a gyilkos ismerkedni akar, ezután pedig elterelődik a téma a popcorn és a horrorfilmek irányába. Egy kis traccs után azonban csak kibukkan a szög a zsákból, a maszkos fickó elárulja magát, majd mire azt hinnéd, hogy a szöszinek sikerül megúsznia az egész balhét, felakasztva találod az egyik fán, és kiderül, hogy nem is ő a főszereplő. Craven már megint bolondot csinált belőlünk..

Az adrenalinbombával teli nyitójelenetet kicsit kompenzálja a viszonylag nyugodt fél óra a film közepénél, viszont még sem mondanám, hogy ez valamennyire is negatívum, mert a rendezőnek sikerül egyensúlyba hozni a közepét az izgalmas nyitással és a mesteri befejezéssel, ami egyrészt happy end, másrészt egy nagy adag sokk, és mire vége van, azt veszed észre, hogy megállt a lejátszó, mivel a stábtag utolsó neve is lepörgött a listán, te pedig még mindig tétován nézel a semmibe.

Egy horrorfilmben alapelvárás, hogy néhány szereplő kelletlen-kéretlen eltávozzon, azaz meghaljon a cselekmény folyamán, a Sikolyban hét ember veszti életét, azok viszont szinte egytől-egyig főszereplők, ezért olyan érzésed támad, mintha az egész csapatot lemészárolták volna, pedig a "jók" nagy része életben marad, gondolok itt Sidney-re, Dwight-ra, vagy az undokból hőssé vált riporternőre, Gale-re.

Ugyan az egyik gyilkos személye a végéig kérdéses marad, legalábbis számomra, a másik őrültre viszont hamar gyanakodni kezd az ember, hisz magától értetődik az egész: először ő a gyanúsított, ezután kiderül, hogy semmi köze hozzá, egészen az utolsó percekig, amikor levetkőzi kedves, romantikus énjét, és egy mocskos vadállat válik belőle, aki mondvacsinált indokkal, pusztán játékból öli meg a tinilányokat. Erről egy kicsit Hitchcock a Kötél című filmje jut az eszembe.

A rengeteg baki, ami a 110 perces játékidő során "belepofátlankodik" a kellemes szórakozásomba, kicsit idegesítő, néhol már nevetséges, de ennek ellenére mégis sikerül komolyan venni a filmet, ami ugyan beszaratós/behugyozós pillanatokat már nem vált ki senkiből, mégis tartogat izgalmas, érdekes dolgokat.

Mi a kedvenc horrorfilmed? - avagy a mondat, amire egyetlen tinilány sem akar válaszolni este kilenc után.

Craven még humoros perceket is tudott okozni a nyitójelenet egyik legfélelmetesebb részében, amikor a gyilkos a kedvenc horrorfilmjéről kérdezgeti Barrymore-t. Az egyik válasz a Rémálom az Elm utcában, amit "meglepő" módon ugyanaz a Wes Craven készítette, mint a Sikolyt is.

A színészekkel sem volt probléma, a kilencvenes évek közepén, amikor a film kijött, mindenki azt hitte, hogy fényesebbnél fényesebb karrierük lesz a szereplőknek, de végül aztán a sors csak úgy akarta, hogy egyikük se legyen igazi világsztár, kivéve Drew Barrymore-t, aki ugyan nem tekinthető főszereplőnek, mégis magasan kiemelkedik a többi aktor közül. Neve Campbell is lassan eltűnik a Hollywood-i süllyesztőben, mostanában már csak sorozatokhoz adja a nevét, de így van ezzel a tökkelütött rendőr karakterét eljátszó David Arquette is, aki viszont nem mondható elveszettnek, különféle botrányairól a mai napig hangos a sajtó.

A félelmetes maszk, a sok vér, a kíméletet nem ismerő erőszak mind fellelhető a filmben, aminek tagadhatatlanul vannak hibái és retro, '90-es évekbeli utóérzése, de ettől függetlenül a horror alkotások egyik legszínesebb, legfrissebb darabja, melyben csak megcsörren egy-két telefon és csak felhangzik egy-két vészjelző aláfestő zene, de a mostani, horrornak nem nevezhető felhozatalból a Sikoly a horrorfilmek Űrodüsszeiaája.

Értékelés: 10/8

"A Ragyogás még mai szemmel is egy teljesen tökéletes darab, mely még Kubrick filmográfiájában is kiemelkedik, minden idők egyik legjobb horror-thriller keveréke!"

Stanley Kubrick nem egyszer megmutatta már, hogy helye van a filmművészet legnagyobb emberei közt, persze olyan alkotások mellett, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Mechhanikus narancs, az Acéllövedék, nem is csoda, hisz valósággal ordítanak ezek a filmek a "tökéletes" jelzőért. 1980-ban készült remekművéről, a Ragyogásról sem szabad elfeledkezni, ami konkrétan megalapozta, hogyan is kell mindössze feszültséggel félelmet kelteni a nézőben.

Jack Torrance, filmünk főszereplője, és családja egy tágas, nagy hotelba költözik, mint gondnok a téli szezon idejére, ahol szinte egy árva lélek sincsen. Nem titok viszont, hogy az épületben rengeteg titokzatos haláleset történt az utóbbi évtizedekben, sokan megőrültek a falakon belül, és ezért tettek meggondolatlan cselekedeteket. Jack-re is ez a sors vár..

Borzasztó jó dolog volt látni, hogy a film teljes egészében el tud szórakoztatni, egyetlen perc, vagy egyetlen momentum sem történt, ami miatt elvesztette volna a figyelmemet, sőt, valósággal meg voltam sértődve, amikor megtörtént a nagy csavar a film végén, utána pedig már csak a stáblistát nézegethettem. A Ragyogás minden perce aranyat ér: Kubrick remek egyvelege a thriller és a horror alappillérjeivel fantasztikus, de a kettő között még sem lehet eldönteni, melyikre hajaz jobban, ez pedig egy nagyon különös hangulatot ad a játékidő alatt.

Egy sárga kocsit pillantunk meg a kezdő képsorokban, amint a hotel felé igyekszik: Torrance az, aki reménykedik benne, hogy végre normális munkát talál, és családjával együtt letelepedhetnek a télre. Nicholson ezekben a percekben semmi visszataszítót, esetleg félelmeteset nem mutat, mégis, ha jobban belenézünk a szemébe, vagy ahogy mosolyog, beszél, találunk benne valami nem hétköznapit, ami miatt rögtön kikapcsolnád az egész filmet, és elbújnál a legtávolabbi helyre, amit ismersz, hogy soha többet ne kelljen meglátnod ezt az arcot: pedig ez még csak a kedves Torrance, a gondoskodó apa, a jó férj..

A film egy nagyon érdekes és megválaszolatlan kérdést hagy maga után: vajon mi van abban a házban, ami miatt Jack teljesen kifordul magából, és a családját megölni is képes szörnyeteggé válik? Vajon tényleg az egyedüllét a fő oka, hogy ennyire kizökken a megszokott kerékvágásból Jack, vagy tényleg van valami a Szépkilátás Hotel falain belül, ami miatt minden ember vadállat lesz?

Nem tudjuk meg, ahogy sok más mindenre sem, de lehet, hogy így is jártunk jobban, hisz könnyen lehet, egy álom omlana össze bennem, ha megtudnám, mi az a kulcsfontosságúan jelentős sövénylabirintus a film során, ami többször is feltűnik, a 237-es szoba rejtélye is megoldatlan marad, a befejező jelenet úgyszintén, ami a filmművészet talán egyik legrejtélyesebb és félelmetesebb jelenete, vér nélkül.

Jack Nicholson élete legjobb alakítását nyújtja a Ragyogásban, egy életre beleégett az emberek retinájába, amikor Torrance teljesen megfagyva valósággal bele van ragadva a hóba.. mesteri, ugyanakkor hátborzongató. Nicholson tehát 100%-ot nyújt, ez nem kétség, aztán a gyerekszínész, Danny Lloyd is ügyesen játsza a furcsa képességekkel rendelkező kisfiút, egyedül Shelley Duvall-lal volt baj, aki a feleséget alakította.

Egyes jelenetei gyakran átmentek színészkedésnek nem nevezhető ordítozásba, főleg akkor éreztem már idegesítőnek, amikor Jack először kikel magából, és próbálja leszúrni Wendy-t. Nicholson profizmusa persze sokat javított a szituáción, de Duvall mérhetetlenül ócska rinyálása inkább hasonlított egy bolti öregasszonyra, aki most tudja meg, hogy elfogyott a teasütemény, sem mint egy riadt feleségre, aki megbolondult férje elől próbál távolodni.

Köztudott, hogy Kubrick maximalizmusa sok nehézséget okozott a forgatásokon, Duvall-t is próbálta minél jobb és jobb alakításra bírni, aminek aztán az lett a következménye, hogy a színésznő egyszer el is ájult forgatás közben. A rendezőnőzseni aztán nem tudott nagyon mit kezdeni a hölggyel, aminek következménye az lett, hogy jelölték az első(!!) Arany Málna-díjra is, ami még egy dolog, mert érthető, az viszont már kevésbé, hogy maga Kubrick is jelölve lett, mint legrosszabb rendező.. kb. ennyi hitelessége van mind a mai napig a Golden Raspberry gáláinak.

De sokkal inkább azzal kell foglalkozni, hogy a Ragyogás még mai szemmel is egy teljesen tökéletes darab, mely még Kubrick filmográfiájában is kiemelkedik, minden idők egyik legjobb horror-thriller keveréke!

Értékelés: 10/10

"Az Aranypolgár eredménye egy időtálló klasszikus/mestermű, mely korát meghazudtoló módon képes szórakoztatni és elgondolkodtatni az élet keserű és fájdalmas dolgain.

Nem véletlen, hogy az Aranypolgár minden idők 100 legjobb amerikai filmje között az első helyet foglalja el, megelőzve olyan klasszikusokat, mint a Casablanca, a Keresztapa, vagy az Ének az esőben. A legtalálóbb mondat Orson Welles alkotására talán az, hogy egy egyszeri és megismételhetetlen filmélmény, mely az első perctől rabul elejt, és az utolsóig el sem enged.

Egy mozgóképnek lehetnek hibái, gyakran olyanok, amelyekért nem lehet kérdőre vonni. Ezek közé tartozik az, amikor egy több évtizedes film egyszerűen már nem tud szórakoztató vagy érdekfeszítő maradni, főleg mai szemmel, de ez az Aranypolgár esetében teljesen nem így van.

Kegyetlen, megdöbbentő, ugyanakkor szomorú is, hogy egy '41-es film jobban tudott szórakoztatni és lekötni, mint sok mostani alkotás, pedig a technika kimerült akkoriban a fényekkel, amellyel Welles félelmetesen jól játszott.

Ahogy egy-egy arc eltűnik a sötétségben, majd újra megjelenik, vagy ahogy a rikító díszletek vannak kialakítva, érzed, hogy egyre hangulatosabb lesz a film, és ez a jó kedélyű állapot addig tart, amíg teljesen derékbe nem törik Charles Foster Kane élete.

Az Aranypolgár nem csak egy történet és nem csak egy film. Fontos és megválaszolatlan kérdéseket vet fel a gazdagsággal, a politikával, vagy a társadalommal kapcsolatban: ilyenkor elgondolkozik az ember a szegényebb és a tehetősebb emberekről is.

Személy szerint az egyik legjobb filmes kezdése van az Aranypolgárnak, ami csak létezik a világon, hisz az első tíz percben szinte mindent megtudunk Kane-ről, pedig nem is találkozunk vele, ráadásul eközben egy remek társadalom- és korrajzot mutat be az akkori életről.

Nem véletlenül jelölték rengeteg Oscar-díjra jelölték, amelyből azonban csak egyet tudott szobrocskára váltani, mégpedig a forgatókönyv kategóriában. A frappánsan és fordulatosan megfogalmazott jelenetek mind színesebbé teszik az amúgy fekete-fehér filmet, melynek az összes kis apró jelenetén érezni, hogy fontos mondanivalója és jelentősége van.

Az egyik legszívszorítóbb és ami még fontosabb, legemberibb jelenet, amikor a frissen házasodott Kane az elején még minden szép szóval árasztja feleségét, beszélget vele, kikéri a véleményét, majd lassanként egyre jobban hidegülnek el egymástól, a végén pedig már egymáshoz sem szólnak, csak némán olvassák az újságot egymás mellett.

Egy nagyon különös és ellentmondásos élet bontakozik ki az Aranypolgár képsoraiban: itt van Charles Foster Kane, az egyik leghíresebb politikus az országban, akinek utolsó kimondott szava a rózsabimbó, melynek jelentését senki sem tudja. Egy újságíró indul el megkeresni a választ a nagyvilágban, mi köze volt a halott milliomosnak és a rózsabimbó szónak egymáshoz.

A film a hozzá közel álló emberek visszaemlékezésien alapul, innen látjuk meg a kicsi Kane-t, akit egy szebb és jobb élet reményében elszakítanak a családjától. Majd amikor felnő, újságírásba kezd, aztán politikus lesz, az élete azonban egy csapásra megfordul, hisz a magány és az ármány lassan őt is utoléri.

Orson Welles megtalálta a megfelelő utat, hogyan kell egy ilyen csapongó életet elkészíteni a '40-es években, az eredmény pedig egy időtálló klasszikus/mestermű, mely korát meghazudtoló módon képes szórakoztatni és elgondolkodtatni az élet keserű és fájdalmas dolgain.

Értékelés: 10/10

�

"A gond csak az, hogy Lazenby konkrétan nem kalibrálható át James Bond szerepére. Az öt film alatt, amiben Connery szerepelt, annyira magáévá tette a karaktert, hogy nem csoda, ha egy kisfiús kinézettel rendelkező modell nem tudja tovább öregbíteni a Bond nevet."

El kellett jönnie ennek a pillanatnak is, amikor szeretett titkosügynökünk első megformálóját, Sean Connery-t leváltja egy akkoriban babaarcú pojácának hitt modellből lett színész, nevezetesen George Lazenby. Szegényt annyira nem bírta a közönség, amit meg tudok érteni, hogy Connery rögtön vissza is tért, majd aztán végleg leváltották. (Egy nem hivatalos verzióban ugyan még visszatért, de arról inkább ne is beszéljünk.)

Meg tudom érteni, miért gyűlölték kimondhatatlan módon a filmet és a főszereplőt, egyrészt a befejezés miatt, másrészt pedig egyáltalán nem hasonlított a Connery által játszott alkotásokra. Olyan újszerű, korát meghazudtoló mozgóképet tett le Peter R. Hunt az asztalra, hogy az még a '80-as években is simán megállta volna a helyét, egy-két jelenetet kivéve.

Ugyanakkor a hangulata is sokkal másabb volt, mint elődjeinek, Bond feltűnően többet poénkodott, mint régebben, az egy maradandó jelenet volt például, amikor a 007-es a két kezelt lánynak ugyanazt a szöveget nyomta. Továbbá Hunt ügyesen mutatja be az utódot, több percig csak egy-egy testrészét, a kezét, a lábát, a szemét látjuk, majd lassanként megmutatja a teljes arcát.

Az újszerű érzés lehet amiatt is adódott, hogy szinte az összes jellemző megtalálható ebben a filmben, ami Bond-ra igaz, és a későbbiekben is fellelhető: rázva, nem keverve kéri az italát, és az első maradandó kaszinós jelenetet is az Őfelsége titkosszolgálatában láthatjuk.

A gond csak az, hogy Lazenby konkrétan nem kalibrálható át James Bond szerepére. Az öt film alatt, amiben Connery szerepelt, annyira magáévá tette a karaktert, hogy nem csoda, ha egy kisfiús kinézettel rendelkező modell nem tudja tovább öregbíteni a Bond nevet.

Viszont ha túllépünk azon, hogy Lazenby nem titkosügynök típus, egy nagyon jó szórakozás is kisülhet a filmből. A történet sok meglepetést tartalmaz, főleg a végén található egy nagy csavar, amely sokaknak kiszámítható lehet, de összességében teljesen rendben volt. Bond úr megismerkedik Tracy Darcy-val, miután megakadályozza, hogy a lány öngyilkos legyen, az apja pedig megkéri a karakán 007-est, hogy vegye el Darcy-t, mivel akkor jó kezekben lesz. Persze jó sok pénzért. Cserébe viszont információkat kell átadni Blofeldről, a legfőbb ellenségről, akinek természetesen megint sikerül nem keveset bekavarnia.

Telly Savalas szerintem az egyik legjobb főgonosz volt az évek során, remekül hozza az őrült Ernst Blofeldről, az bántott egy kicsit, hogy a film feléjéig igazából nem is tudjuk meg, ki is pontosan az a főgonosz, hisz a történet az első ötven percben leginkább csak Tracy-ről és annak apjáról szól.

Én Lazenby színészi alakítását sem tartottam annyira borzalmasnak, mint azt sokan leírták, de mint már előbb mondtam, képtelen volt felzárkózni az elődje után. Nem is annyira meglepő, hogy utána semmilyen nagyobb szerepet nem kapott.

Továbbá amiatt nem tartozik még a szokásos Bond filmek közé, hogy ugyan sok akciójelenet van benne, néhol jobb, néhol rosszabb, de tény, hogy kevesebb, mint az előzőekben, meglepő módon ehelyett viszont sok helyen szavakban próbálnak érvelni. Cserébe viszont lehet kevesebb a lövöldözés, de maradandóbb is: a személyes kedvencem, amikor Tracy-vel berontanak az autóverseny kellős közepére, és minden egyes kocsit kilöknek maguk mellől, de a síelős üldözés is korát meghazudtoló.

Az Őfelsége titkosszolgálatában tehát egy remek szombat esti szórakozás, igazi ízig-vérig menő Bond film, a 140 perces játékidő nagyon gyorsan eltelik, ez pedig viszonylag kárpótolja George Lazenby és a teljesen felejthető Bond lányok hibáit.

Értékelés: 10/8

"Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem."

Akaratlanul is, de minden rendezőnek vannak olyan darabjai, amelyek teljesen elkerülték a nézők és a kritikusok figyelmét is, pedig duplán megérdemelnék a jó szavakat. Woody Allen esetében ez az 1971-es Banánköztársaság, melynek nem csak a rendezését és az írását vállalta el, hanem maga játssza a főszerepet, Fielding Mellish karakterét is.

Persze annyi film után, amennyit ő elkészített, nem csoda, hogy nem mindegyik egy Annie Hall. Vagy mégis? Felesleges lenne pont nekem elemezni a mester két filmjét, hisz egyrészt mindkettő teljesen különbözik egymástól, másrészt én nem tartom nagy klasszikusnak az Annie Hall-t. Mentségemre szóljon, ebben leginkább a borzasztó fordítás játszott közre..

A film az említett Fielding-ről szól, aki menthetetlenül szerelmes lesz egy aktivista lányba, aki egy idő után viszont nem viszonozza az érzést. Az ügyefogyott férfi egy tévedés folytán pedig San Marcos-ban találja magát, pontosabban egy véres forradalomban, tele kommunista diktátorokkal.

A Banánköztársaság nagy előnye, hogy keveset foglalkozik a politikával, és 100%-ban egy komolytalan, szombat esti szórakozás akar lenni. Továbbá szinte az összes geget elsüti, ami csak létezik a világon, ezek nagy része pedig a napig is megállná a helyét.

Fontos hozzá tenni, hogy nagy része, hisz rengeteg poént az évek során "újrahasznosítottak", gondolok itt a magazinos jelenetre, amikor Fielding disznóújságot akar venni suttyomban, a pénztáros pedig hangosan felkiált kollégájának a magazin nevét kiáltva. Ha nem is ugyanaz az alaphelyzet vagy a helyszín, nagy hasonlóságokat vélek felfedezni Trunkó Barnabás a Gyógyszertárban című kabaréjában, ami nem a film hibája, de csak elmosolyogtatni tudott, amin akkoriban konkrétan szakadtak az emberek.

De hál' Istennek csak néhány kivétel van, ugyanis a Banánköztársaság rövidke játékideje alatt szinte az összes poénon nevetni tudtam, hol a hasamat fogva, hol pedig leesve a székről. Görbe tükör a társadalomnak, a kommunista elnyomásnak, miközben kevés olyan film tudott ennyire szórakoztatni, mint a Bananas.

A mester mindig is értett ahhoz, hogyan lehet jó kedélyállapotúvá tenni csupán zenével a filmjeit, de mivel már magának a Banánköztársaságnak is az egyik legnagyobb előnye, hogy hangulatos, konkrétan 80 perc tömény boldogságot kapsz a képedbe.

Woody korai filmjeiben is érezhető volt már a stílusa, nyolc percet kellett várni például, hogy a színes bőrű emberekről beszéljen, de előtérbe került a szerelem és a szex is. A Banánköztársaság egyik legnagyobb pozitívuma pedig, hogy azok is tehetnek vele egy próbát, akik alapból utálják a WA filmeket, mert egyáltalán nem a megszokott mederbe megy, sőt, az egyik legkülöncebb alkotása a sok közül, nem utolsó sorban pedig a 70-es évek egyik legjobb vígjátéka.

Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem, ami egyáltalán nem kapott akkora figyelmet, mint amilyet kapnia kellett volna, Woody bácsinak pedig üzenném, hogy tessék most is ilyen filmeket csinálni!

Értékelés: 10/10

"Az első rész sokkal több félelmet és rémületet okozott a nézőknek, mint a második, de persze ezzel sincs baj, hisz a műfaji besorolása akció- és sci-fi, ezzel viszont a maradandó jelenetek száma sem volt annyira kiugró."

Sok minden lefolyt a tengereken, míg Max újra összeszedte magát családja elvesztése után. Jobb híján egy kiskutyával járja a nagyvilágot, amely leginkább már a vesztét járja. Míg az első részben érezhető volt, hogy a civilizáció azért még nyomokban fellelhető, Az országúti harcosban azonban már teljes a kihalás, az emberek jobb híján csapatokba tömörülnek, hogy együtt védjék meg magukat a motoros bandák ellen.

Ekkor jön a képbe karakán főhősünk, aki felajánlja az egyik csapatnak, hogy védelmezi őket, cserébe annyi benzinért, amennyit csak elbír. Mert ebben a világban már nem a pénz, vagy az arany az úr, hanem a benzin, mert csak így lehet életben maradni.

Mint már a Twitteren is sebtiben jeleztem, a film olyan pörgősen és szórakoztatóan indult, hogy egy pillanatra sem mertem mással foglalkozni. Ezt az állapotot kb. a játékidő háromnegyedéig sikerült fenntartania, a húsz perces autós üldözés, ami pedig a csúcspontnak számított, átmegy teljes unalomba, sőt, rátesz egy lapáttal, hogy érezhetően kevesebbet foglalkoztak az akciójelenetekkel.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lennének benne jól megkoreografált, tesztoszterontól duzzadó izgalmas verekedések, de a minőségből látszólag jócskán alábbhagytak, néhány jelenetben például egyértelműen látszott, hogy az autókat utólag gyorsították meg. Persze butaság lenne ezt felróni, mint hiba, hisz 1981-et írunk, csak azért vagyok kicsit meglepett, mert a két évvel ezelőtti első részben az akciójelenetek szinte tökéletesek voltak.

Érződött, hogy az első felvonásban inkább arra törekedtek, hogy magát, ezt a különös, utópisztikus világot ismerjük meg, amelybe belecsöppentünk, míg most leginkább azt boncolgattuk, hogy milyen személyiség is pontosan Max, és mit érezhet azok után, hogy galád módon elvették tőle a két legfontosabb személyt az életében.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségével tökéletes, hisz a Mad Max filmek sosem arról voltak híresek, hogy bőbeszédűek lettek volna a karakterei, a címszereplőre is leginkább a hallgatag, nyugodt és a megfonolt jelző illik, Miller viszont, hogy ezt a "némasági egyensúlyt" kissé helyrerakja, Gibson kapott egy szószátyár társat, aki viszont leginkább idegesítő és felesleges.

Továbbá az első rész sokkal több félelmet és rémületet okozott a nézőknek, mint a második, de persze ezzel sincs baj, hisz a műfaji besorolása akció- és sci-fi, ezzel viszont a maradandó jelenetek száma sem volt annyira kiugró.

A három Mad Max film közül talán leginkább ez hasonlítható egy igazi "filmhez", hisz maga a trilógia egy teljesen lehetetlen világot teremt meg, de mivel Az országúti harcos leginkább a két, egymással szembenálló csapatot mutatja be, sem mint a Földet, így egy kicsit hihetőbb is tud maradni. Talán emiatt sem éreztem annyira a varázsát.

A fellelhető negatívumok ellenére viszont közel sem lehet nevezni a második részt egy felejthető alkotásnak, hisz a játékidő nagy részében szórakoztató, ami igaz az akciójelenetekre is, a párbeszédek is összetettebbek voltak, de tagadhatatlanul sok, apró hibája van, aminek következtében a bűvülete sem akkora, mint a '79-es Mad Max-nek, de egyszeri megnézésére teljesen kiváló, aki pedig kíváncsi a fiatal Mel Gibson-ra, amint őrült, punkhajú, száguldó motoros bandát gyilkol, garantáltan tetszeni fog neki.

Értékelés: 10/7