"A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia."

Kegyetlen, és senkit nem kímél. Ezzel a két jelzővel lehetne illetni George Miller 1979-es utópikus moziját, a Mad Max-et. A film szinte minden portálon akciónak, vagy kalandfilmnek van feltüntetve, ami lényegében igaz is, de egyes jeleneteknél én már úgy éreztem, átmegy horrorba, vagy legalábbis pszichológiai thrillerbe, vér nélkül.

Mert kevesen tudnak azzal dicsekedni, hogy feszültséggel és hangulattal félelmet tudtak generálni, egy csepp vér nélkül, pedig a Mad Max esetében ez így igaz. A direktor egyébként pont olyan kiismerhetetlen, akárcsak a filmjei, hiszen fellapozva a filmográfiáját szinte sokkot kaptam, amikor három Mad Max rész után a nevéhez fűződik a Babe című malacos hülyéskedés, ami egy nagyon népszerű és szórakoztató alkotás, de sehogy sem illik a rendező akkori imidzsébe. (Aztán kiderült, szereti a csacskaságokat, mert a Táncoló talpak is az ő számlájára írható.)

Megmondom őszintén, a Mad Max első húsz perce egyáltalán nem nyűgözött le, sőt, csak csodálkoztam, hogy akkora siker volt ez a '70-es évek végén, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a történetből, csak folyamatosan kapjuk az arcunkba a jobbnál jobban kivitelezett üldözős jeleneteket, de Max feltűnése után teljesen megváltozott a helyzet.

A történet Maxről (Mel Gibson) szól, egy remélhetőleg távoli jövőben, ami nem sokkal különbözik a mostanitól, csak a családok helyett az emberek inkább eszement bandákba, csapatokba gyülekeznek, hogy együtt pusztítsák el a környező városokat. Gibson karaktere azon kevesek közé tartozik, akik a népet védik, így egy incidens után hozzá kerül az egyik banda ügye, miután azonban barátját elteszik láb alól, más vidékre költözik.

A csapat viszont nem hagyja magát, és félelmetes, már-már horrorisztikus jelenetekben próbálják elkapni az igazságos Max-et, nálam speciel az verte ki pozitív értelemben a biztosítékot, amikor Max felesége leugrik a boltba, a bandatagok pedig úgy nézik/szaglásszák, mintha egy darab jóízű, szaftos hús lenne, de az is maradandó néhány perc volt, amikor Max társának, Goose-nak teljesen elszáll a feje, és legszívesebben az egész világot megölné.

Ezekben a jelenetekben annyira pattanásig feszült a hangulat, hogy az ember jobb híján nem hogy a szemét nem meri becsukni, de a lélegzetvételét is visszafojtja, nehogy lemaradjon valami kulcsfontosságú pillanatról. Lehet, Miller-nek az volt a taktikája, hogy lassan, nem elsietve kezdi a filmet, hogy minél nagyobbat durranjanak ezek a jelenetek.

A filmben keveset beszélnek, de az írók pontosan tudták, nincs szükség szavakra, hiszen a szereplők a mimikákkal, a kézmozdulatokkal is mindent elmondanak, ami többet jelent bármelyik kimondott mondatnál. A karakterábrázolás sem lehet probléma, mint már mondtam, Max a film elején, a felvezetésben keveset szerepel, de már a tekintetéből és a tetteiből is tökéletesen megismerjük.

A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia. Ez a néhány sor önmagában csodálatos lenne, de mégis bennem van a bizonytalanság tüskéje, Miller nem felejtette el a hosszú évek során, hogyan is "kell Mad Max filmet készíteni"? Néhány hónap után kiderül..

Értékelés: 10/8

"Minden kis részlet, minden kis apróság remekül ki van dolgozva, a pattanásig feszült hangulat, a kiborító zene és az ütemezett vágás mind azt a tényt segítik elő, hogy az Űrodüsszeia maradandó alkotás legyen Kubrick filmográfiájában."

Nagyon érdekes beszélgetés kerekedne ki, ha egymás mellé ültetnénk egy Kubrick rajongót, és egy Kubrick utálót. Míg én egyértelműen az előbbi kategóriába tartozom, teljesen megértem azokat is, akiknek nem jön be, vagy már a direktor filmjei címétől is hidegrázást kapnak, mert egy nagyon megosztó személyiség. Vagy nagyon szereted, vagy nagyon gyűlölöd, de biztos nem fogod rá azt mondani, hogy "átlagos", vagy "egyszerű".

Mert valószínűleg rossz DVD-t tett be a lejátszóba az az ember, aki azt mondja Kubrick alkotásaira, hogy átlagos: sőt, a valaha volt legkülöncebb és legfurcsább filmeket is az ő nevéhez lehet kötni, például a Mechanikus narancsot, amitől garantáltan öngyilkos akarsz lenni, vagy a Ragyogást, ami a '70-es évek egyik legfélelmetesebb horrorfilmje, vagy akár az 1968-as 2001: Űrodüsszeiá-t is.

Szinten minden darabja filmművészeti mérföldkőnek számít, kivéve talán a Nicole Kidman és Tom Cruise főszereplésével készült 1998-as Eyes Wide Shut, ami igazából teljesen feleslegesen készült el, plusz a pletykák szerint a Kidman-Cruise házasár is ezért vált el. (Kubrick azért tudta, hogy tegyen rossz fát a tűzre.)

Biztos vagyok benne, hogy a 2001: Űrodüsszeia a legfurcsább és egyben a legjobb a filmélményem, mióta a szerves részét töltik ki az életemnek a mozgóképek. Folyton azon járt az agyam, a '60-as években hogy lehetett ilyen precízen és szinte hibátlanul megalkotni ezt a különleges világot, amiért később Oscar-t is kapott a film?

De nem csak a látványelemek kötik le teljesen a figyelmed: minden kis részlet, minden kis apróság remekül ki van dolgozva, a pattanásig feszült hangulat, a kiborító zene és az ütemezett vágás mind azt a tényt segítik elő, hogy az Űrodüsszeia maradandó alkotás legyen Kubrick filmográfiájában. Sőt, az egyik legjobb, ha nem a legjobb.

Különlegessége, hogy egyáltalán nem avatja be a nézőket a történésbe, ha egyáltalán lehet történésnek nevezni az eseményeket, mert a 148 percéből kb. két óráig azt sem tudod, mi történik a képernyőn, a film egyszerűen magával ragad, és sodor az árral, miközben pislognod sem szabad, nehogy lemaradj valami kulcsfontosságú pillanatról.

Nem látsz benne félmeztelen nőket. Nem látsz benne véres jeleneteket. Nem látsz benne izgalmat. Igazából a fene tudná megmondani, mitől működik ennyire az Űrodüsszeia, hiszen szinte minden dolgot mellőz, ami az átlagos filmekből kihagyhatatlan lenne, ráadásul beszélni is csak annyit beszélnek benne, hogy legalább a történet 20%-át próbáld megérteni.

Nem kétlem, hogy ha nem Stanley Kubrick írta volna a forgatókönyvet, akkor a stúdió simán elküldte volna melegebb éghajlatra a személyt, így viszont egy páratlan élményt kapunk, amit nem hogy gyerekek, de a felnőttek nagy része sem tud megérteni, szóval ha a legutóbbi kritikámban a Predestination-t kérdőjelnek neveztem, ez viszonylag százezer kérdőjelet hagy maga után.

Fogalmam sincs, kinek tudnám ezt a filmet ajánlani. Tény, hogy elég érettnek és tapasztaltnak kell lenni, hogy egyáltalán rávedd magad a megnézésre, viszont az is tény, hogy ha látod az Űrodüsszeiá-t, egy nagyon különös élménnyel leszel gazdagabb, ami vagy pozitív lesz, vagy negatív, de mindenképpen adni kell neki egy esélyt.
Kezdetét veszi egy nagy utazás, amelyben gyönyörködni kell, sem mint értelmet keresni, továbbá át adni magadat a filmnek, kiterülni a kanapén, és a lehető legjobb minőségben élvezni Kubrick 1968-as alkotását.

Értékelés: 10/10

"Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó."

Hálátlan feladat lenne megmondani Quentin Tarantino legjobb filmjét. Miért is? Mert szinte mindig hibátlan alkotásokat készít, legyen szó egy bosszúra éhes nőről, vagy egy vámpírokkal teli kocsmáról, ő mindig a legjobbat hozza ki a sztorikból. Akár a Sin City, a Ponyvaregény, és a Kutyaszorítóban is pályázhat eme megtisztelő címre, de a Becstelen Brigantyk című mestermű mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A filmjeinek egyik fontos tényezője a szereposztása. Boldogan alkalmazza alkotásaiban Steve Buscemi-t, Michael Madsen-t, vagy Bruce Willis-t is. A Brigantyk egyik különlegessége, hogy a két főszereplő, Brad Pitt és Christoph Waltz nem túlságosan mondhatja el magáról, hogy kulcsfontosságú szereplő lenne Tarantino filmjeiben. Előbbi egyszer, utóbbi még egyszer sem szerepelt a fenegyerek műveiben.

Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen Brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó. A fejezetekre osztott történetekben mindig van egy meglepetés, ami szó szerint megfordítja a sztori menetét, és azokról a szereplőkről derül ki, hogy alattomos férgek, akikről első ránézésre azt hitted, szelídek, mint a ma született bárány.

Már a húsz perces nyitó jelenet, vagyis az első fejezetben is érezni a feszültséget, ami majd kiránt a moziszékből, és legszívesebben állva, a fejedet fogva néznéd végig a filmet. Tarantino egyik különlegessége, hogy mesterien bánik az idővel.

Az alkotásai általában két óránál hosszabbak, viszont nagyon ritkán éreztem azt, megálltak volna egy pillanatra mély lélegzetet venni, mert a történet folyamatosan csak megy és megy, nem ül le egy kicsit sem, mert vagy egy skalpolás vagy egy tömeggyilkolás nem teszi lehetővé a nézőnek azt, hogy akár pislogni is merjen.

Am viszont nagyon meglepett, hogy a rendező a háborús műfaj ellenére sokkal kevesebb vért és erőszakot alkalmazott, mint más filmjeiben. Persze ez a dolog relatív, valaki már attól is sokkot kap, hogy szó szerint levágják a nácik fejét, de szemmel láthatóan Tarantino most a szavakkal próbált feszültséget teremteni.

Na meg a fantasztikus zenével, ami a Becstelen Brigantyk 153 percét végigkíséri. Sok jelenet a muzsikától lett drámaibb, vagy akár viccesebb, ezek után pedig tényleg valami nagyot kell alkotnia a The Hateful Eight-tel, ami olyan neveket vonultat fel többek között, mint Kurt Russell, Samuel L. Jackson, vagy Channing Tatum. (Úgy tűnik, Tarantino rákapott a western ízére, hiszen a Django után ez a filmje is a vadnyugati korszakba nyúl vissza.)

Visszatérve az első bekezdésemre, felteszem a kérdést: szerinted Tarantino melyik alkotása a legjobb, vagy ha úgy könnyebb, neked melyik filmje jött be a legjobban? Embert próbáló kérdés, még embert próbálóbb válasz kell hozzá, én mindenesetre a Ponyvaregényt mondanám, de előkelő helyezést foglal el a Becstelen Brigantyk is.

Értékelés: 10/9

"A DreamWorks álomszerű meséje kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen szórakozást nyújt, mert a legegyszerűbb poénoktól kezdve a felnőtteknek szánt humorig mindenfajta komédia van benne."

A Sherk egyértelműen egy meghatározó pillanata volt a rajzfilmkészítésnek. Felesleges lenne minden animációs alkotást eme filmmel összemérni, hiszen azon kevés mozgóképek közé tartozik, amelyekre bátran rá lehetne vágni a tökéletes jelzőt. Sőt, egykori kedvencemet, a Toy Story trilógiát is sikerült ezzel felülmúlniuk.

A Shrek manapság már beivódott a popkultúrába, és minden idők legsikeresebb rajzfilmje lett. Az Akadémia 2001-ben vezette be a Legjobb animációs film kategóriát, pont akkor, amikor a zöld ogre kalandjai is megjelentek, így nem volt kérdés, hogy ki fogja elvinni a legjobbnak járó ragyogó szobrocskát a díjátadón, maga mögé utasítva ezzel a Szörny Rt. és a Jimmy Neutron, a csodagyerek című filmeket. (Igen, jól látod, akkor még csak három jelölt volt, bár akármennyi lehetett volna, a Sherk-től képtelenség elvenni a díjat.)

A DreamWorks álomszerű meséje kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen szórakozást nyújt, mert a legegyszerűbb poénoktól kezdve a felnőtteknek szánt humorig mindenfajta komédia van benne. Emellett pedig fricska gyakorlatilag az összes mesének, ami valaha készült, Hófehérkérkét például "halott csajnak" hívja, és abba a meglepő helyzetbe kerültem, hogy a magyar szinkron is nagyon jól sikerült, Shrek és Szamár hangjára tökéletes választás volt Gesztesi Károly és Kerekes József. (Ez persze inkább a szinkronrendező érdeme, mint a filmé.)

A történet szerint Shrek, a zöld ogre egy elhagyatott mocsárban éli mindennapjait, egészen addig, amíg különös mesebeli lények nem kezdenek el letelepedni a háza előtt. Elhatározza, hogy csacsogó barátjával, a mindig jókedvű Szamárral elindul Farquaad nagyúrhoz, aki kitelepítette ezeket a figurákat.

De nem eszik olyan forrón a kását. Farquuad nagyúr csak akkor hivatalos király, ha elvesz egy igazi királylányt. Alkut köt Shrek-kel és a "paripával", hogyha elhozzák neki a királylányt, Fioná-t, megkapja a mocsarát pont úgy, ahogy régen volt.

A történet a maga egyszerűségével nagyszerű. Sokan kritizálták amiatt, mert inkább megmosolyogtató, mint megnevettető, pedig én ezt nem így látom: kevés film mondhatja el magáról, hogy Tibi5000 sírva röhögött rajta, de ha egyáltalán van is ilyen alkotás, akkor az a Shrek.

Igaz, hogy van egy-két idegesítő karaktere, mint például Monsieur Hodd, de ez simán felejthető tényező a látványa, az ötletessége, a kreativitása, és a kedvessége mellett. Nem akar többet nyújtani, mint egy kellemes, szombat esti kikapcsolódás, sok érzelgős rajzfilmmel ellentétben, viszont pont azért marad meg sokáig a fejedben, mert egyáltalán nem ez a célja.

Hanem, hogy szórakoztasson, és ez a legnagyobb erénye.

Amikor valamire azt mondjuk, hogy mese, tágabb értelemben is fogalmazhatunk. Mese, mint egy mesekönyv, mese, mint egy rajzfilm, vagy mese, azaz nem hiszem el, amit mondasz. A Shrek viszont ízig-vérig egy bájos mese, mely nem sokat akar nyújtani, viszont mégis a rajzfilmtörténelem meghatározó alakja lett a fülzsírjából gyertyát készítő zöld ogre története.

Értékelés: 10/10

" A remek koreográfia, a fülbemászó slágerek és a bitang jól megírt dialógusok mind színesebbé teszik ezt a kultfilmet, mely az IMDb top 250-es listáján is előkelő helyezést ért el."

Sokan úgy gondolják, hogy a musical kategóriát nem lehet elrontani. Mi is kell hozzá? Egy-két jól kinéző színész, akik ide oda ugrabugrálnak a fényes díszletek között, egy neves énekes pedig háttérzeneként dudorászik valami híres nótát. Ennél felelőtlenebb kijelentést valószínűleg nem létezik.

Egy érdekfeszítő musical-t már pedig pont, hogy nehéz elkészíteni, hiszen az erőssége egyben a gyengesége is: gyakran túlzásba van véve a sok zene, ami teljesen eltéríti az alapszituációt, sőt, néhány esetben kezd unalmassá is válni. Az Ének az esőben egy remek példa arra, hogy ez a műfaj nem csak a színházban állja meg a helyét, és ugyanúgy, tátott szájjal lehet nézni a dalolást, mint Stallone egyik vérben tocsogó akciófilmjét.

Mégis kinek nem maradt meg az emlékezetében a film megtekintése után az esernyős jelenet, vagy Donald O'Connor bohóckodása arról, miért is kell nevettetni? Felejthetetlen jelenetek sokasága tárul elénk ebben a filmben, ami sokkal több, mint egy megmosolyogtató, szombat esti szórakozás.

Persze semmi komolyra nem kell számítani, nem fogja az élet fontos kérdéseit feltenni, de igen maradandó darabként fogjuk elkönyvelni. A remek koreográfia, a fülbemászó slágerek és a bitang jól megírt dialógusok mind színesebbé teszik ezt a kultfilmet, mely az IMDb top 250-es listáján is előkelő helyezést ért el.

A musical, mind színházban, mind a filmek terén is az aranykorát élte az ötvenes években, arra azonban csak nagyon kevesek voltak képesek, hogy ezek az alkotások meg is maradjanak az emberek emlékezetében. Stanley Donen és Gene Kelly kezei alól kikerülő film akkoriban igen nagy költségvetésből, több mint két millió dollárból készült, a főszerepet is Kelly játszotta el, hozzá csatlakozott Debbie Reynolds és O'Connor is.

Akkoriban igen népszerű témának számított a sztárok csillogása, és a filmkészítés. 1927-et írunk, nincs olyan ember, aki ne ismerné Don Lockwood nevét, aki a szintén híres Lina Lamont-tal játszik egy párt a sikerfilmekben. A valóság azonban teljesen más, Lockwood jobb híján kerüli a nőt, viszont elkerülhetetlenül együtt kell megjelenniük a premiereken.

A stúdiók számára azonban becsap a ménkű: egyre elterjedtebb lesz a hangosfilm, mindenkinek alkalmazkodnia kell, amiben köztudottan sok színész és némafilmes híresség bebukott. (Közéjük tartozik például Buster Keaton is, a Generális "ezerarcú" főszereplője.)

Az Ének az esőben remekül mutatja be, hogy nem is olyan könnyű a filmesek élete, és ők is ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, amíg fel nem fedezte őket Hollywood. Lockwood egyébként kaszkadőrként kezdte a pályafutását, utána fedezték fel.

A színész szíve azonban nem Lamont kisasszonyért dobog, hanem egy egyszerű táncosért, aki egy véletlen folytán összetűzésbe kerül Lockwood filmbeli szerelmével, így kitiltják a stúdióból.

A jelmez és a díszlet káprázatos volt, látványosabbnál látványosabb táncos jelenetek követték egymást, amik persze nem lettek volna ugyanolyanok a megfelelő koreográfia nélkül, nem hiába jelölték az 1953-as Golden Globe-on a legjobb film kategóriába.

A film tehát egyértelműen egy korszakalkotó mestermű, mely minden életszituációban felvidít a nap bármely szakaszában, szóval rosszkedv esetén a gyógyír egyértelműen az Ének az esőben. (Persze csak akkor, ha szereted az igazán jó filmeket.)

"A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül."

 Nagy bátorságról tanúskodik, hogy a Coen fivérek filmre vitték az 1969-es True Grit remake-jét, ami ugyan nem számított annyira kimagasló westernfilmnek, remek volt John Wayne-t látni Rooster Cogburn szerepében. Charles Portis regényéből készült film azért is számított akkoriban frissnek, ugyanis a könyv után készült mindössze egy évvel, ezért a forrás úgymond nem hűlt ki.

Manapság már minden említésre méltó filmből készítenek egy második részt, hátha a cím bevonzza a nézőket a moziba, amiből általában oltári nagy baromság szokott kisülni, főleg, ha ilyen sokára készül el, de most tanúbizonyságot nyer, hogy amibe Coenék hozzáérnek, arannyá változik.

Számomra a valaha volt egyik legnagyobb rendezőpárosa Joel és Ethn Coen, hiszen minden benne a filmjeikben, aminek csak benne kell lennie: vér, fekete humor szatirikus elemekkel és szereplőkkel, pompás rendezés, jó dialógusok.

Lapozzuk fel egy kicsit filmográfiájukat: Tény, hogy a legmaradandóbb filmjeik thrillerek voltak, de olyan szintű változatosságot visznek bele az alkotásaikba, hogy az egyik pillanatban még félig becsukott szemmel nézed a Fargo egyik véres jelenetét, a másikban pedig a székedet állítod a helyére a földről, mert úgy szakadtál a röhögéstől, hogy ügyesen sikerült leverned.
A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék, Ó testvér, merre visz az utad?, Fargo, Llewyn Davis világa, na meg persze a most következő A félszemű.

A rendezőpáros egyik legjobb tulajdonsága tehát, hogy rendkívül sokszínűek. Példa: Egy komoly ember című vígjátékot én speciel nem láttam, de jelölték Oscar-ra, és ezek után ki gondolta volna, hogy egy olyan westernfilmhez fognak nyúlni, amit még a legnagyobb John Wayne fanatikusok is rég elfelejtettek.

És ezzel nem azt akarom mondan, hogy az eredeti verzió rossz lenne, hiszen John Wayne Oscar díjat kapott az alakításáért, de nem csodálkoztam volna, ha a 2010-es True Grit megbukik az eredeti verzió "elévültsége" miatt.

Tom Chaney a város egyik leggyávább embere, miután megölte a tizennégy éves Mattie apját, elszökik, se híre, se hamva nem marad. A lányt persze nem olyan fából faragták, ezért a gyászolás helyett inkább segítséget kér az "enyhén" alkoholista békebírótól, Rooster Cogburn-től, aki annak ellenére, hogy félszemű, úgy bánik a fegyverrel, mintha ifjú lenne.

A lány busásan megfizeti a férfit, csak kapják el az apjának gyilkosát. Coogburn először nem örül, hogy Mattie vele tart, de az út során egy nagyon érdekes kapcsolat alakul ki közöttük, mondhatni, hogy a békebíró apja helyett apja lesz a lánynak.

Ezután még feltűnik egy texasi ranger, La Boeuf, aki egy másik gyilkosságért körözi a gyáva Tom Chaney-t, aki valószínűleg indián földekre ment.

A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül. A képi világ egyszerűen tökéletes, Roger Deakins BAFTA-díjban is részesült érte, Jeff Bridges pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Szinte élvezettel játssza el ezt a pökhendi, felsőbbrendűsködő békebírót, de emellett fontos megemlíteni a Mattie Ross-t játszó lányt is, aki szintén jól színészkedik.

Matt Damon pedig, Matt Damon.

A Coen testvérek tehát már megint eltalálták, hogy mi kell a népnek, kíváncsian várjuk az Inside Llewyn Davis után, melyik műfajba kotnyeleskednek bele, és élesztik azt újra.

Értékelés: 10/8

"Redford rendezései közül tehát magasan kiemelkedik ez a darab, ami kissé lassú tempója miatt nem mondható remekműnek, de egyértelműen többször nézős film, amin sokáig rágódni fogsz magadban."

A XX. század egyik legnagyobb filméve volt 1994-'95. Nemrég írtam például a Remény rabjairól, ami szintén '94-ben kéazült, de ne feledkezzünk meg a Forrest Gump-ról és a Ponyvaregényről. Ezért akkoriban a Kvíz show-nak nem fordítottak akkora érdeklődést, mint az előbb említett alkotásoknak. Pedig kellett volna. Durva adat: még a költségvetést se hozta vissza a film.

Sok kritikus szerint Robert Redford legjobb filmjét tette le az asztalra, én azért még hozzá tenném azt is, hogy John Turturro-t se látuk mindig úgy színészkedni, mint a Kvíz show-ban. A legutóbbi Bérgavallér című rendezése/szereplése azért szinte botrányos volt.

Az igaz történet alapján készült film nem meglepő módon egy kvíz műsorról szól, mely ha elindul, kiürülnek az utcák, abbahagyja mindenki, amit csinál, és csak a televíziós műsorra szegezik tekintetüket.

Egy kiesett versenyző, Herbie Stempel azonban megvádolja a világ legnézettebb műsorát, hogy az egész show csak egy egyszerű csalás, melyben csak Charles Van Doren és az adó jön ki jól, aki miatt a csatorna még több nézőt tud szerezni.

Nem sokkal később azonban kiderül az igazság, mely az egész televíziózásba vetett hitünket megremegteti.

A színészi alakítások természetesen felsőfokúak, de olyan nevek mellett, mint Ralph Fiennes, John Turturro, vagy Hank Azaria, ez alapelvárás volt. A csavaros és végig feszült igaz történet hangulatát és magát a sztorit remekül adja vissza a film, nehéz lenne megmondani, hogy Redford mester a színészkedés vagy a rendezés fortélyait tanulta el jobban.

A Kvíz show sajnálatos módon eltörpült még nagyobb nevű társai mellől, ezért bevételét leginkább a DVD, valamint Blu-ray eladásokból szerezte, ettől függetlenül nem kétséges, hogy egy-két színész élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta a filmben.

John Turturro-ról például a való életben is elhinnéd, hogy olyan, mint megformált karaktere, Herbie Stempel, olyan jól átadja a szerepet. Esetlen, kissé bohókás, átlagos ember.

A bevétel ugyan elmaradt, a kritikusok méltatták, és elég sok díjjal is megszórták, bár a legtöbb kimerült jelölés formájában. A filmet jelölték a Legjobb rendező, és a Legjobb film kategóriájában is, emellett elnyerte a Legjobb forgatókönyvnek járó BAFTA díjat, John Turturro-t pedig jelölték a Golden Globe-ra is.

Redford rendezései közül tehát magasan kiemelkedik ez a darab, ami kissé lassú tempója miatt nem mondható remekműnek, de egyértelműen többször nézős film, amin sokáig rágódni fogsz magadban.

Értékelés: 10/7,5